Függetlenség, 1964 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1964-12-24 / 52. szám

8. OLDAL

Thursday, Dec. 24. 1964

DERŰS PERCEK A KAVEMÉRÉSBEN

Irfa: UR JÓZSEF

Szvit sopnak nevezik azt a kendi sztárt, ahová már régen reggelizni járok. Bár otthon is ehetnék, tudnék főzni kávét meg kenyeret pirítani, de itt jobban esik, mert kis szórakozással, derűvel jár az evés. Árulnak itt könyveket, magazint, újságokat. Itt lehet kapni az Amerikai Magyar Világ vasárnapi lapot, meg a Népszavát is.

Elsőben a vételről szólok, ákit Szüzinek hívnák — talán Zsuzsi. Ritka egy szorgalmas nő, akinek minden mozdulatán látszik, hogy gyakorlata van. Öt-hat rendelést felvesz és egyet sem téveszt el, hogy ki mit rendelt. Külömbenis nem eszik itt nagy reggelit senki, egy csésze kávé, két

piritós vajas- sztróberi jelis kenyér, nagyon ritkán két tojás főve. Bár vannak asztalok is, de mindenki a pulthoz ül. A forgószéken elhelyezkedve, az újságot maguk elé téve isszák meg a kávéjukat. Bár olvasni nem kell, mert Szűzi mindent tud nagyjából. Efbiáj, rendőr, truper, kik bejönnek egy kávéra, már minden eseményt elbeszélték.

Szűzi jobban szeret kedélyes dolgokról beszélni. Többék közlött elmondja, hogy hová megy nyaraim, mi mindent kell összevásárolni, hogy és mint fogja beosztani, hogy mind a két udvarlójának détet adjon. De a bikini fürdőruha beszerzése a fő témája. Nézett ő már alkalmas bikinit

minden nagyobb üzletben, de az igazi, a szép szabású, a párisi, amely csak ott takar, ahol takarni kell, huszonötharminc dollár a még szebb negyven is. Ki bírja ezt megfizetni?

Hogy az ember mégse legyen utolsó, legjobb kölcsönözni egyet. Fizet az ember egy dollár naponta és azt választhatja ki, ami legjobban szeret. Az ő kedvelt színe a tengerzöld, kínai sárkányképpel díszített, arany cirádás mintájú, ami úgy pászol a testhez, mintha semmise volna rajta. Egy hibája van, bevizezni nem szabad, csak üldögélni .sétálni, magát mutogatni. No dekát mi kell egyéb? Az ember nem azért

megy a fűére, hogy a pisz-' kos vízbe nsszék, hanem azért, hogy mmutassa az alakját.

Hat-nyolcány jár ide reggelizni, mi én ott vagyok. Valamenny müveit, iskolázot nő, fogmazni, de különösen gépei meg gyorsírni tüneményes tudnak. Ki ügyvédnél, i orvosnál vagy biztositó tsaságnál dolgozik ,tele passzal, sőt lázadással a bczaiik ellen, akik mindég töbmunkát követelnek tőlük.

A legelsőiiki bejön reggel, Barbara, ej szőke szépség, aki mindeníozdulatával moziszinésznő) emlékeztet. Ledobja a táráját a pultra s mig elősze cigarettáját és szépítő szeit, folyton lamentál, hey ilyen korán dolgozni kt menni azért a nyomorult 50-60 dollárért, amit oda 111 adni az autó törlesztésbe meg a burájáért. Miért 111 az autóért 15- 20 dollárt fetni, hiszen anynyi van belük, mint a szemét, már parkolni sincs hova .. .

Utána jön Liliké, a kis fekete gyöngy, két zsebkendő nem telne ki a ruhájából, cipője, kesztyűje egy-egy álom és olyan frizurája van, amiért 25 dollárt kérnek a bjuti szalunba. Feketét kér cukor nélkül, amit egy hajtásra kiiszik.

Utána Kató jön, a sportruhás Kató, aki panaszolva mondja, hogy már féléve dolgozik Bíbic ügyvédnél és még egyszer sem hívta ki vacsorára. Még vár egy pár hetet, aztán otthagyja.

Emiké jön dérrel-durral, hogy a bóssza nem adta meg neki a fizetés javítást, mert a dil vagyis az ingatlan eladás megakadt és nem kapott pénzt. De a lóversenyre van pém)«;! Két pirítást rendel, meg tejes kávét habbal.

Zsófi jön utoljára, aki ápolónő egy magyar orvosnál. Kiválaszt a csomóból 2 Népszavát meg Magyar Világot az iroda, vagyis rendelő részére és panaszolva mondja, hogy őnáluk ilyenkor már tele van az offic kliensekkel, akik folyton panasszal vannak tele.

Utolsónak, mig én ott vagyok, Didi jön, a közeli sarkon levő gazdag kozmetikus. Fiatal 30-40 körüli kövér ember, aki alatt hajlik a padló, mikor az ember mellett elmegy. Felvesz egy újságot, de csak a funi oldalt nézi és aztán visszateszi. Három-négy újságot néz igy át anélkül, hogy egyért is fizetne. A jányok mindjárt körülfogják, hozzá könyökölnek és kérdésekkel halmozzák el: Jaj de álmos vagy! Hol jártál az éjjel? Hova mégy nyaralni? Van görlfrended, szőke? barna? Didi mindenre csak egy szóval felel. Közben Szűzi, aki állandóan a Didi pulzusán tartja a kezét, ki vészén a zsezéből egy kis üveg finam parfünt és végi a lánysoron mindenkit beszór illattal.

Óh jaj! Beütött a menykő! Jön a felesége egy nagy kutyával. A jányok szétrebbennek, félve meghúzódnak, mert Didiné ahogy felült a forgószékre, mingyórt kivesz a táskájából egy méter hoszszu kutyakorbácsot, leteszi maga elé és körülnéz a jányokon.

— Aggyal hatvan centet — mondja az ura.

— Minek az neked? De nem is emberi hangon, hanem mintha kutya ugatna:

What for? ismétli meg.

— Szüzinek egész héten nem adtam borravalót, hatvan cent jár neki.

Közben a nagy kutya felfel nyújtja irtó nagy száját és az asszony beledob egyegy karéj vajaskenyeret, amit az szinte rágás nélkül lenyel.

— No gyerünk — mondja az urának. Add ide a store kulcsot.

Didi kotorász, keresi a kulcsot, de nem leli. Az asszony feláll és nagy dohogások között kiviharzik az üzletből. Mindenki egyszerre megkönnyebbül.

SZERELEM

KUFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

De amint az ajtónak tartott és ki akart menni, valaki kivülről kinyitotta azt és egy magastermetü, igen elegáns és hoszszu szakállu ur jelent meg a küszöbön.

A meglepetés kiáltása röppent el Rózsika ajkán és hátratántorodott. Az idegen lassan megemelte magastetejü kalapját és idegenszerü kiejtéssel megszólalt:

— Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen szokatlan időben jövök. Azt hiszem, hogy Kótainét találom itt.

— Kótainé ott van, — válaszolta Rózsika kurtán és a földön fekvőre mutatott.

Az orosz herceg odapillantott.

— Ah, talán beteg? — kérdezte és gyémántgyürüs ujjaival végig boronáit jól gondozott szakállán. — Igazán sajnálom őt. — De remélem, betegsége nem komolyabb természetű? A földön rossz helye is van.

— Egyedül nem birtam őt jobb helyre fektetni, uram.

— Oh, ki is kivánta volna ezt kegyedtől? Kettőnknek ez azonban inkább sikerülhet. Fektessük tehát az öregasszonyt erre a pamlagra, majd aztán meglátjuk, mit tehetünk érette.

A beszélgetés alatt a fehérképü idegen férfi folyton Rózsikén nyugtatta nagy fekete szemeit. A fiatal leányka szinte érezte, hogyan égeti arcát az az izzó tekintet és lesütötte szemeit, mert ártatlan zavarában világért sem birta volna a fekete szakállu férfi tekintetét elviselni.

Az ismeretlen ur egyébként nem is volt már fiatal. Közel járt az ötvenhez, bár még igen jó szinben volt s valamikor jóképű férfi lehetett, sőt még ma is az lenne, ha túlságosan alacsony homloka köznapias jelleget nem kölcsönzött volna arcának és ha viharos múltja olyan kétségbevonhatatlan nyomokat nem hagyott volna rajta.

Mindez ösztönszerü idegenkedést keltett Rózsikéban. Nagyon félt ettől az embertől, talán még jobban, mint Morvay doktortól. Sápadt arca, nagy fekete szme, mellyel olyan merően mámult reá, kimondhatatlan félelmet keltett benne. Legjobban szeretett volna minél előbb elmenekülni innét.

Az idegen nyilván kitalálta gondolatait és ezeket másra akarta terelni.

— Kisasszony, — mondta, — mindenekelőtt végezzünk a beteggel. Fektessük őt a pamlagra.

A beteghez mentek, aki még mindig mozdulatlanul feküdt.

— Félek, hogy már kiadta lelkét, — jegyezte meg Rózsika,

remegve. ,

Lefektették őt a pamlagra és most az idegen jobban szemügyre vette őt. Aztán elmosolyogta magát.

— Nyugodt lehet, kisasszonyom. Kótainé nagyszerűen alszik, ami fölött nem is csodálkozom, mert két pezsgős üvegnek már a nyakát szegte.

— Alszik? — kérdezte Rózsika csodálkozva.

— Igen, a részegek boldog álmát alussza. És most engedje meg, kedves kisasszony, hogy magamat bemutathassam. Nevem, Szlatkin Boris herceg. És ma nem csalódom, kegyed nyiván azonos azzal a szép lánykával, aki a tébolydában lakott és akiről Kótainé olyan sokat beszélt.

— Uram, — felelte a leány önérzettel. — Hogy mit beszélt rólam Kótainé, azt nem tudom, de nem is vagyok rá kiváncsi. Ön az imént Szlatkin hercegnek mondta magát, tehát mindenesetre előkelő nemes férfi. Mint ilyen tudni fogja, mivel tarozik egy férfi egy védtelen leánynak. Meg is vagyok győződve, hogy ön nem fog egy percig sem tovább visszatartani olyan helyen, ahol semmi szin alatt sem maradhatok és nem fogja rám erőszakolni társaságát sem, melyet semmi körülmények között sem fogadhatok el. Legyen tehát szives negem kibocsátani az utcára és lovagias eljárásáért meg fogja kapni köszönetemet.

A herceg érzékiesen felczzadt ajkán gúnyos mosoly jelent meg.

— Már menni akar, kisszony? — kérdezte csodálkozva, miközben érzéki tekintetéve csaknem felfalta a leányka karcsú alakját. — Ez valóban nm igen hizelgő reám nézve. Pedig én abban .a hitben ringattanmagamat, hogy a kegyed kedves társaságában egy szép estét ogok eltölteni.

Az asztalon levő csemepk felé tett kezével egy mozdulatot.

Rózsika büszkén kiegyaesitette magát.

— Uram, — mondta ign határozott hangon, — kikérem magamnak, hogy a legcseklyebb rosszat is gondolja rólam. A körülmény, hogy engem tt talált, legkevésbbé sem jogosítja fel erre. Hogy miképei kerültem ide, azt elmondani nagyon sokáig tartana. De esliszöm Önnek, hogy nem azzal a célzattal jöttem, mint ön tain gondolja. Ma este szöktünk ki a tébolydából és máshová egáltalán nem mehettünk. De mindjárt az első percben tudtáraadtam Kótainénak, hogy még ma éjjel tovább megyek. Nem kartam vendége lenni sem neki, nem önnek. Szivem már nm szabad, szeretek valakit teljes erőmből és az illetőt még m ki kell szabadítanom a végzetes helyzetből.

Szlatkin Boris hercegimerengve nézegette az ujjain tündöklő gyémántgyűrűket. Azután két lépéssel közelebb ment hozzá, az egész ember a nrfümnek és cigarettaillatnak olyan sajátszerü vegyülékét árastotta, mely Rózsikét kellemetlenül érintette és hogy a herceg tgzelitett hozzá, ő ugyanannyit hátrált.

— Kisasszony, — monlta Szlatkin, a lovagias férfit játszva. — Amit az imént felétdezett rólam, abban nem is fog csakatkozni. Kegyed távozni acar ebből a házból? Nos, kérem fogadja el karomat és kövesen.

— Köszönöm uram 4 szólt Rózsika örömmel. — Valóban nem csalatkoztam önbti, a nemes ember lovagiassága soha sem tagadja meg önmagá. Tudom, hogy képtelen lenne engem meggátolni ama szén feladat megvalósításában, mely reám vár.

— Miben áll ez a felacat, ha szabad kérdeznem?

— Ki kell szabaditanon a börtönből egy szerencsétlen embert.

— Melyik börtönben tan?

— Nem tudom, uram.

— Akkor ön, ugylátsz;k, fogházról-fogházra akar járni? Ez pedig kivihetetlen lenne

— Oh, nem, uram. Ehelyett a fogoly védőjéhez, Qeskay Benő úrhoz óhajtottam volna menni.

— Oh, Ocskay Benő? Nagyon jó. Éppen ő az én ügyvédem is, akinek ügyességéhez és tehetségéhez nagy bizalmam van. Ö szokta gazdasági ügyeimet elintézni, mert itt én is idedegen vagyok. Birtokaim Oroszországban vannak és az évnek legnagyobb részét utazással töltöm. Ilyenkor gyakrabban van alkalmam a magyarok szép fővárosát felkeresni és falai között egynéhány kellemes napot eltölteni. És most, drága kisaszszony, ne késsünk tovább. Kocsim a legközelebbi utcasaroknál várakozik. Elviszem kegyedet dr. Ocskay Benő úrhoz, akinek felküldöm névjegyemet és ő még ma fogadni fogja önt.

Végre tehát egy reménysugár villant meg a sötét éjszakában, olyan férfiasán és olyan sok jóakarattal és meggyőzően beszélt, hogy egy pillanatig sem lehetett kételkedni szavainak őszintességében.

J Engedje kérem, hogy karomat felajánlmassam — mondta végezetül az orosz herieg.

Rózsika bizalommal fogadta Szlatkin karját, aki szavaival teljesen eltörölte azt a rossz benyomást, amelyet első megjelenésével keltett.

Az ajtónál a fiatal leányka hirtelen megállt és vissza nézve, a földön fekvő öreg asszonyra mutatott.

— Szabad őt igy hagyni? Nem lesz ebből komolyabb baj"

— Eh, nem árt neki. Leitta magát, ennyi az egész — felelte a herceg mosolyogva. — Holnapig kialussza mámorát és nem lesz semmi baja. De ha..már olyan sietős az útja, amint mondta, akkor ne késedelmeskedjünk. Mikor egy ártatlanul

szenvedőnek a kiszabadításáról van szó, akkor minden perc drága.

— Nagyon igaza van — gondolta magában Rózsika.

Egészen igy gondolkodott ő is és hálásan szorította meg

Szlatkin herceg karját. Ebben a pillanatban az isteni gondviselés küldöttét látta benne, aki segíteni fog rajta.

Kiment az utcára. Ahogy Rózsika magába szívta a friss levegőt és újra megpillantotta maga felett az ég sátorát, millió és millió csillagjaival, melyek között a méla hold a pásztor szerepét játszotta. Rózsika megkönnyebbülve felsóhajtott.

— A jó Isten segedelmével másodszor is meg lettem mentve.

— Nézze, ott van a kocsim, — szólt a herceg és a legközelebbi utcaszegletnél várakozó bérkocsira mutatott.

Rózsika oda pillantott és csakugyan egy elegáns, csukott autótát látott a szegletnél.

— Mindjárt célnál leszünk, — szólt a herceg biztatóan és gavallériával vezette Rózsikát a gépkocsihoz.

Az autóhoz érve, a herceg a soff őrre kiáltott:

— Iván, hé! ’

A soffőr úgy tett, mintha álmából riadna fel és megemelte sapkáját.

A herceg ekkor orosz nyelven kiosztotta parancsait, amiből természetesen Rózsika egy szót sem értett. Szlatkin most maga nyitotta fel az autó ajtaját és egy kecses kézmozdulattal mutatott a kocsi belsejébe, mely selyemmel volt kibélelve, vagyis helyesebben kipárnázva.

— Méltóztassék beszállani, kedves kisasszony. A soffőr már utasítva van, tiz perc múlva célnál leszünk, — mondta Szlatkin herceg.

— Herceg ur, — szólt Rózsika, midőn lábát a kocsi felhágójára tette, — szives jóságát, melyet irántam tanúsít, soha sem fogom elfelejteni. Amit tesz, nem értem teszi, hanem egy szerencsétlennek, aki ártatlanul szenved.

Beszállt. A következő percben a herceg is helyet foglalt mellette és behúzta az ajtót.

Ebben a percben a soffőr leszállt az ülésről és valamit babrált a kocsi ajtaja körül. Rózsika nem vette észre, hogy az Ivánnak szólított ember az ajtók kilincseit leszedte és zsebébe dugta. Ezek után az óriás termetű soffőr újra felszállt az ülésre, egyet csettentett nyelvével, mire a gép neki iramodott. A motor bugása felverte az utca csendjét.

A herceg, látszólag csupa udraviasságból és tiszteletből, voltakép azonban olyan célból, hogy jobban láthassa a leányt, vele szemközt foglalt helyet.

— Hogy repül a kocsi, — gondolta magában Rózsika. — így csakugyan rövid idő alatt célnál leszünk.

De bármennyire bízott is a hercegben és bármily lovagiasnak tartotta is őt, azért mégis kínos volt reá nézve éjnek idején, egy teljesen idegen férfi társaságában lenni, még pedig ennek a kocsijában.

Meg azután egyéb kérdések is nyugtalanították őt. Vájjon otthon találják-e Ocskay Benő ügyvédet? Vájjon beszélhet-e vele?

A herceg nyájasan szólt:

— Miről gondolkodik, kisasszony? — kérdezte.

— Oh, van miről. Egész lényemet ama szerencsétlen fiatal ember sorsa tölti be s olyan iszonyú reám nézve minden perc, melyet nem az ő megmentésére fordíthatok.

— Mindjárt célnál leszünk, — mondta erre a herceg biztatóan, titokban azonban sajátszerü mosoly röppent el ajkán. — Csak bízza magát egészen reám és minden jól fog végződni.

Rózsika türelmetlenül tekintett ki az autó ablakán. A gép repült, a házok nyilként suhantak hátrafelé, de még mindig nem voltak célnál. Sőt egyhamar talán nem is lehetnek, mert a soffőr még egyre gyorsabb vágtatásra késztette a gépet.

Ekkor egyszerre nagy meglepetéssel azt kezdte tapasztalni, hogy a házak egyre jobban ritkulnak. Fák, kertek tiinedeztek fel, a vidék egyre falusiasabb jelleget öltött.

— Hol vagyunk? — kérdezte Rózsika idegenül. — Vájjon még mindig a városban lennénk?

— Már nem.

—- Hogy lehet az? — kérdezte Rózsika ijedt mozdulattal.

(Folytatjuk)