Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-15 / 12. szám
5 KONFERENCIA A MEGMARADÁSÉRT - SZÁRSZÓ 1993. "Meggyőződésem, hogy nemcsak "a magasban", de "a mélyben" is létezik egy haza. "Haza a mélyben" - mondhatnánk az eszményi haza közkeletű meghatározásának párhuzamosaként. Az is meggyőződésem, hogy ez a nemzet nem olyan tépázott és gyarló, mint amilyennek sokszor tűnik. Hiszem, hogy a nemzet él -- csupán szunnyad egy idő óta. Tehát fel kell ébreszteni. Mint elásott, rejtett kincs szunnyad a mélyben, szemünk elől elrejtve - de ezt a kincset meg kell találni, fel kell mutatni, meg kell ragyogtatni. Ennek a konferenciának az a hivatása, hogy ébresztgesse a nemzetet. Minden jó gondolat, minden elkötelezett szándék, szent akarás és hiteles szó hozzájárulhat ahhoz, hogy felébredjen a nemzet. Tanácskozásunk hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberek jól válasszanak, helyesen tájékozódjanak és ítéljenek. Találkozónk nemzeti sorskérdéseinkkel foglalkozik. Ezek közül messze kimagaslik a lét vagy nemlét, a megmaradás kérdése. Gondolok itt nem csupán az anyaország riasztó népességi mutatóira, az anyanemzet apadására, de éppen úgy a kisebbségben élő magyarság mesterséges asszimilációjára. Sorvad a nemzet az anyák méhében, határon innen és túl. Vészesen fogyatkozunk. A pusztulás még nem váltotta ki bennünk a félelmetes mértékének megfelelő veszélyérzetet. Jellemző ránk, hogy olykor búskomorságra hajló, tragikus szemléletű nemzet vagyunk, de ugyanakkor már-már a felelőtlenség könnyelműségével tekintünk el a leselkedő veszélyektől. Azt hiszem, ez az eset forog fenn napjainkban is, amikor sokan még a szárszói találkozót is lesajnálják és értetlenkedve fogadják az olyan fogalmakat, mint a sorskérdések, nemzetpolitika, hogy a kisebbségi problémákról ne is beszéljünk..." Ezek a veretes magyar nyelven fogalamzott, aggódástól áthatott komor gondolatok Tőkés Lászlónak, az erdélyi magyarok püspökének szájából hangzottak el a második szárszói konferencia megnyitásakor, 1993. augusztus 23-án és ahogy lapozgatom az ott elhangzott előadásokat tartalmazó, nemrég megjelent hétszázoldalas kötetet, ezek a sorok fognak meg legjobban. Mert a lényeget sürítik néhány tömör mondatba: a magyarságot fenyegető veszélyek felismerését és a megmaradás igényét. Ami az ötven esztendős szünet után tartott új szárszói táborozás központi kérdése volt. A magyar sorsproblémákat és a mi kis magyar világunk helyzetét tárja föl a Püski-kiadónál SZÁRSZÓ "93 címmel nemrég megjelent vaskos kötet, melynek olvasgatása jó alkalmat nyújt arra, hogy a nagyvilágba való kitekintés helyett ezegyszer szülőhazánk felé fordítsuk tekintetünket és a múlt év végén megtartott balatonszárszói konferencia előadásai nyomán sorravegyünk néhány olyan kérdést, ami foglalkoztatja a magyar társadalmat. Annyit még a hazai események felől csak nagy vonalakban tájékozott külhoni olvasó is tud, hogy ez a szárszói konferencia már a második ilyen összejövetel volt, ahol a magyarság jövőjéért aggódó értelmiségiek néhány napot töltöttek együtt azzal a céllal, hogy megvitassák a nemzet sorsproblémáit. Az elsőt a legsötétebb és legvígasztalanabb háborús években, 1943-ban hívták össze és annak is, akár a mostaninak, Püski Sándor, a magyar betű apostola volt a lelke, megszervezője. Ennek az első konferenciának ötvenedik évfordulóján került sor a második Szárszóra, amit ismét a sors jóvoltából még mindig jó erőben lévő Püski Sándor szervezett meg. Az 1943-ban rendezett első Szárszóra a végkifejlet felé közeledő háború miatti aggódás nyomta rá bélyegét: az előadók és a hozzászólók kivétel nélkül arra próbáltak választ keresni, hogy milyen sors vár a magyarságra a világégés befejezése után és azt a kérdést feszegették, hogy bármely irányba dől is el a küzdelem, milyen utat kell követnie a nemzetnek, hogy fennmaradjon. Ezen a ma már történelemnek számító első konferencián született Németh László megfogalmazásában a magyar harmadik út elmélete, melynek lényege abban foglalható össze, hogy a magyarságnak egyik háborús fél mellett sem szabad elköteleznie magát és csak egyetlen utat, a magyar utat követheti, ha túl akarja élni a sorsfordító viharos időket. Az idő és a későbbi események megmutatták, hogy mindez sajnos csak elmélet és a népek országújára vetett kis nemzetek ritkán választhatják meg azt az irányt, mely felé haladni kívánnak. A nagyhatalmak politikai érdekei szabják meg sorsukat és így' történt ez Magyarország esetében is. Az első szárszói konferenciát ebben az értelemben tehát kudarcnak tekinthetjük, de mégsem: mert az ott megfogalmazott magyar hitvallás az akkori generációk leikébe plántálódott és azt az egymást követő más és másszínű diktatúrák egyike sem tudta kiirtani. A diktatúrák korlátozhatják az emberek szabadságát, de a lelkeken nem uralkodhatnak. És talán egy kicsit a szívekben megőrzött szárszói szellemnek is köszönhető volt, hogy a magyarság túlélt két idegen megszállást és most félévszázad után is töretlenül órzi hitét, nemzeti tudatát. Mert ha nem így lenne, nem lehetett volna életre hívni a második Szárszót, ahol - ha nem is háborús körülmények között, de nem kevésbé kritikus időkben - vitatkoztak a magyar értelmiség legjobbjai a "hogyan tovább" kérdésen, hányták-vetették meg azokat a problémákat, amelyekkel a gerincsorvasztó évtizedek után szembesül a magyar nemzet, miközben a vajúdás kínjai gyötrik, ahogy demokráciát próbál teremteni a kommunisták által hátrahagyott romokon. A második Szárszó előadóinak legtöbbje az operáló orvos könyörtelenségével tárta fel a hibákat és a mulasztásokat, hogy az egyik rendszerből való átmenet ellentmondásos időszakában próbálja megfogalmazni az új, korszerű magyar hitvallást, próbálja megtalálni a kibontakozás útját. A második szárszói konferenciát, melynek elnökségében Püski Sándor bácsi és felesége, Ilus Néni mellett még ott ültek néhányan az első Szárszó résztvevői közül, bizonyos liberális és baloldali körök fanyalogva, sőt kifejezetten ellenségesen fogadták, de aki még emlékszik az 1943-as első Szárszó visszhangjára, az ezen nem lepődik meg. Vannak, akiknek például egy
