Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-15 / 12. szám
6 Németh László akkor sem volt jó és ma sem az, vannak, akik minden magát nemzetinek és hangsúlyozottan magyarnak valló eszmecserében valamiféle kirekesztő összeesküvést szimatolnak, de vannak olyanok is, akiket egy ilyen, a magyarság megmaradásáról folyó tanácskozás gúnyolódásra ingerel. Én azt hiszem, hogy a "Az 1993. évi szárszói tábor előadás- és megbeszéléssorozata" alcímet viselő 700 oldalas kötet anyagában sokkal több a felelősségtől áthatott megszívlelendő előadás, mint a kevésbé értékes, esetleg kihívóan vagy értelmetlenül magyarkodó megnyilvánulás, dehát ahol közel kétszázan mondhatják el a véleményüket, ott óhatatlanul akad selejt is. Azt pedig végképp nem értem, mi van abban kivetnivaló, ha magyar állampolgárok magyar szemszögből vitatnak meg húsbavágó kérdéseket? Ugyan ki ütközik meg például azon Angliában, hogy az angolok nem az Indiából befogadott angol állampolgárságú indiaiak, hanem saját fajtájuk szempontjait tartják előbbrevalónak, ki veheti rossznéven, hogy a németek nem az esetleg már évtizedek óta országukban élő törökök érdekeivel törődnek elsősorban és ki akadhatna fönn Franciországban azon, hogy a francia közvélemény nem a betelepült algériaiakhoz igazodik, hanem azoktól kíván alkalmazkodást? Amennyiben az igények rangsorolása észszerű keretek között marad és nem torzul diszkriminációvá, ha nem sért, csupán véd érdekeket, csak rosszindulattal minősíthető kirekesztésnek. És a kötetben lapozgatva, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a felszólalások döntő többsége hasznos célt szolgált és érdemes azokon elgondolkodni. Hogy hirtelenében kiragadja néhányat a felvetett témák közül, elsőnek a szó szoros értelmében népünk biológiai megmaradásáról szóló előadásokat kell említenem, hiszen ennél fontosabb kérdés nem létezhet ma számunkra és a két Szárszó közötti időben uralkodó erők egyik legnagyobb bűnéül annak elhallgatása róható fel. Für Lajos, Fekete Gyula és Surján László vetítették a hallgatóság elé nemzethalál vízióját, adatokkal bizonyítva a fogyás ijesztő mértékét: 1980 óta évente 20-30 ezer lélekkel csökken a magyar nép létszáma. Az utolsó évben, született századunkban a legkevesebb magyar csecsemő, 121 ezer, ugyanakkor maradt a halálozások rendkívül magas aránya: 1992-ben hatezerrel kevesebben születtek és négyezerrel többen haltak meg, mint az előző esztendőkben. Az előrejelzések szerint a következő negyedszázad végére, 2020-ra egymillióval leszünk kevesebben, 50 év múlva pedig csak 8 millióan fognak élni a Csonkaország határain belül (s ezekből egymillió lesz a cigány). Minden évben egy mezőváros tűnik el a térképről. És közben a környező országokban mindenütt magas a természetes szaporodás... Külön érdemes szólni Varga Domokos előadásáról, melyből megtudtuk, hogy 1977 és 1987 között, tehát tíz kurta év alatt 25 százalékkal csökkent a 20 és 30 év közötti nők száma, azoké, akik leginkább szülőképes korban vannak, akiktől legjobban lehet gyereket remélni. Ezzel összefügg, hogy egyre kevesebben lesznek a fiatal házasok, akik több gyereket is vállalhatnának. Varga Domokos szerint megkezdődött a demográfiai katasztrófa második felvonása, amelyben már hatványozottabban érvényesülnek azok a hiányok, amik a természetes szaporodás csökkenésének kezdetén, a hetvenesnyolcvanas években még nem halmozódtak. De ma már sokszorozódnak a negatív tényezők és a jelenleg születő gyermekek száma csak egy 8 milliós nemzet utánpótlására elegendő, ám amint tovább tart a fogyás, 2010 körül már olyan kevés újszülött lesz, hogy még egy 6 milliós nép utánpótlását sem biztosíthatja. A helyzet reménytelennek tűnik, mert egy nemzetnek 100 családonként 230 gyerekre van szüksége, hogy önmagát pótolni tudja. Ez a szám ma Magyarországon 180, ami nemhogy a természetes szaporodáshoz, de még a regenerálódáshoz is kevés. A népesedési helyzet ijesztő perspektívákkal fenyeget és Szárszó legnagyobb érdeme, hogy ezekkel több előadás is foglalkozott a konferencia keretében. Két mérnök, Hábel György és Molnár István a dunai vízlépcsőről szóló helyzetértékelésükben harmadik Trianonnak nevezik azt, hogy a szlovákok megvalósíthatták terveiket és elterelhették régi medréből a határfolyót. A tanulmány a trianoni és a párizsi békediktátum, valamint 1956. november 4. után századunk nagy nemzeti tragédiáihoz sorolja a történteket. A szerzők rámutatnak azokra a mulasztásokra, amelyek a kormányt terhelik és amikért néhány hozzánemértő "szakembernek" kell vállalnia a felelősséget. Megtudjuk a tanulmányból, hogy milyen károk és veszélyek származnak az elterelésből Magyarországra, de a legszomorúbb az, hogy azt is megtudjuk: még mindig vannak, akik helyeslik a vízlépcsőrendszer teljes felépítését és azt tervezik, hogy a választások után folytatják a munkálatokat. A könyvben szereplő felszólalások közül még ki kell emelni Dr. Varga Lászlónak a választásokon való szavazás szükségességéről szóló előadását. A emigrációról és a magyarság összefogásáról beszélt Borbándi Gyula, az igazságtételről Fónay Jenő, de meg kell említeni Jakabffy Ernőnek, a Magyarok Világszövetsége alelnökének az emigrációt kritizáló felszólalását is. Szerepel a kötetben Csapó Endre, ausztráliai lapszerkesztő írásban beküldött javaslata, melyben a világmagyarság határokon átnyúló egységének megvalósításához keresi az utat. Ehhez kapcsolódva azonban szóvá kell tenni, hogy az emigráció messze nem volt számarányának megfelelően képviselve Szárszón, pedig ha a rendezők fordítanak gondot arra, hogy meghívjanak néhány emigrációs vezetőt, azok bizonyára tudtak volna újat mondani a konferencia résztvevőinek. Ha más nem is, akkor az emigrációs életet megtapasztalt Püski Sándor, aki a lelke volt az általa "Szárszói tábor a magyar megmaradásért" címmel szervezett konferenciának, gondolhatott volna arra, hogy ehhez a kérdéshez az emigránsoknak is van hozzászólnivalójuk. Kár, hogy erre nem nyílt alkalmuk... Végezetül hadd idézzek még egy gondolatot tudós Benedek István előadásából, ami nekem rendkívül tetszett. Benedek professzor így fejezte be felszólalását: "A szuverén Magyarország fönntartására nem látok más utat, mint a nemzeti érzésű öntudatos polgárság kifejlesztését. A "nemzeti érzés" nem irredentizmus és nem fasizmus, egyszerűen annyit jelent, hogy valaki nemcsak önmagával törődik, hanem országa sorsával is. Ebben látom a szárszói szövetkezés új feladatát".
