Független Magyar Hírszolgálat, 1993. március-1994. február (17. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-15 / 1. szám
4 > közigazgatás, a gazdaság szétverve, emberanyag megtizedelve. És mégis sikerült megindulni, ha döcögve is, ha tapasztalatok és gyakorlat nélkül is. És előbb-utóbb mindenki belejött, mert úgy tartja a mondás, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá. Komolyra fordítva a szót - mert véresen komoly idők voltak azok, a ‘nagy demokratikus kísérlet* hónapjai -, véleményem szerint egy titka volt az újrakezdés sikerének, annak az újrakezdésnek, amit első perctől fogva hátráltattak a szovjet zabrálások, a kommunista erőszakosságok és politikai túlkapások: s ez a titok abban rejlett, hogy az emberekben volt lelkesedés, volt hit és volt akarat arra, hogy valamit létrehozzanak a pusztulás után. Ez adott erőt közigazgatás dolgozóinak, akik fútetlen irodákban intézték a tennivalókat, hogy az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba és ez tartotta a lelket a Kossuth-hídat építő munkásokban is, akik egy tányér bablevesen és -ért végezték a munkájukat, hogy megindulhasson a forgalom a Duna két partja között. És senki sem kérdezte, mi lesz a fizetése és mennyi prémiumot fog kapni? Mindenki lelkesen dolgozott a holnapért, mert a magyar nép akkor még azt hitte, hogy a saját jövőjét építi. Senki se értsen félre: eszem ágában sincs a kommunista rohammunkát dicsérni, vagy az általam mindig nagyon sokra értékelt Horthy-korszak politikai és közigazgatási garnitúrájának akkori teljes félreállítását helyeselni. Elvakult politikai megtorlás sugallta őrült ötlet volt az igazolásokkal és a népbírósági perekkel az utolsó falusi bakterig és minisztériumi irodatisztig zaklatni az egész magyar társadalmat, állásvesztésre és börtönre ítélni százezreket. (Mentségül szolgálhat, hogy ez akkor világjelenség volt, amelynek alaphangját a nyugati demokráciák és a nürnbergi per adták meg.) A kommunisták bosszúhadjáratával minden jó magyar ember a felszabadúlás* első percétől szembenállt és azt fékezni próbálta, de ne feledjük, hogy egészen 1947. nyaráig koalíciós kormány vitte az ország ügyeit, amelyben a Kisgazdapárt is érdekelve volt. Valami létezett azonban akkor, amit ma nélkülöz az ország, Volt egy reformnemzedék, egy olyan fiatal értelmiségi réteg - nagyon hasonló a 1848-as reformnemzedékhez melynek tagjai csodákra lettek volna képesek. Ám egy-két év leforgása alatt moszkvai utasításra Rákosiék lefejezték a magyar intelligenciát és börtönbe zárták, emigrációba kényszerítették a reformnemzedéket. A nagy demokratikus kísérlet hamvába holt és mindenre pontot tett az 1947/48-as kommunista hatalomátvétel. De ha a világpolitikai helyzet nem úgy alakul, ahogy a nyugati hatalmak jóvoltából a háború után alakulnia kellett, meggyőződésem, hogy az akkor elsősorban politikai megbízhatóság és csak másodsorban szakmai követelmények alapján kialakuló új vezetóréteg hozzánőtt volna a feladataihoz. Akkor sem állt meg a közigazgatás és a legfelső szintig működőképes maradt az államgépezet, ha csikorgott is néha. Lehet, hogy a protokoll és az adminisztráció rejtelmeiben máról-holnapra nem mindenki ismerte ki magát, de a lelkesedés sokmindent pótolt. (A hat elemit végzett kommunista káderekről most nem beszélek, mert azok - normálisan alakuló körülmények között - úgyis kihullottak volna rostán.) A rendszerváltás nagy mulasztása, hogy ezt a személycserét nem tudta vagy nem akarta végrehajtani, ami növeli a visszarendeződés veszélyét, tehát a rendszer önmagának állított csapdát. Hiszen oly egyszerűen megoldható ez a kérdés: csak a kulcshelyekre kellett volna politikailag tiszta embereket állítani, míg akik a szaktudást, a gyakorlatot igénylő adminisztrációt végzik, azokhoz nem szabad nyúlni. Csupán irányításukról és ellenőrzésükről kell gondoskodni. De arról nagyon. Hogy valóságos rendszerváltásról beszélhessünk otthon, annak ez is egyik előfeltétele. HELYREIGAZÍTÁS Az FMH előző számának anyagához két kedves olvasó szólt hozzá levélben: kifogásoltak valamit, ami helyreigazításra késztet A egyik olvasó megrótt, hogy a felvidéki helyzetről szóló beszámolóban szereplő Samorin "szlovák" község magyar nevét nem tudtam. Szégyelnivaló, de úgy látszik, amikor ezt tanultuk az iskolában, hiányoztam a földrajzóráról... Mentségemre szóljon, hogy sohasem jártam azon a vidéken. Most igyekszem kijavítani a hibát: SOMORJA volt Samorin "igazi" neve. Elnézést kérek az olvasóktól! A másik megjegyzést a ’Rózsadombi tizenhárom" ügyében nyilvánított, kétségkívül elhamarkodott véleményemre kaptam. A februári számban ugyanis kategorikusan tagadtam az ezzel kapcsolatosan elterjedt hírt, miszerint valamikor 1990-ben egy rózsadombi villában a magyar nép feje fölött paktumot írt alá tizenhárom úr és ma ennek a megállapodásnak szellemében mennek ma otthon az ügyek. Hogy paktum volt, nem is egy, abban biztos vagyok, de a rózsadombiban valahogy nem tudok hinni. Ez persze szubjektív dolog és éppen úgy nem lehet bizonyítani, mint ahogy nincs konkrét bizonyíték arra sem, hogy létezett rózsadombi paktum. Akár így, akár úgy, egyértelműen "kinyilatkoztatni" azt, hogy a "Rózsadombi tizenhárom" pedig mesebeszéd, nem lett volna szabad s ezért megkövetem az olvasókat Amiről az ember nincs százszázalékig meggyőződve, arról csak feltételes módban illik nyilatkoznia. Ez persze áll azokra a toliforgatókra is, akik körömszakadtáig kardoskodnak amellett, hogy igenis létezett ilyen paktum. Elő a farbával, uraim! Várja a bizonyítékokat: a szerkesztő
