Független Magyar Hírszolgálat, 1991. március-1992. február (15. évfolyam, 1-12. szám)
1991-06-15 / 4. szám
r Független Magyar Hírszolgálat INDEPENDENT HUNGARIAN NEWS SERVICE WASHINGTON, D.C. Szerkeszti: Stirling György 1991« június 15, 4301 Columbia Pike, Arlington, VA 22204 Megjelenik minden hó 15-én XV. évf. 4. szám Májusi sajtószemle Lélekemelő részleteket hallván arról a páratlan tiszteletadásról,amivel a magyar nép és a hivatalos Magyarország fogadta a hazai földbe megtérő halott Hercegprimást, különös gondolat kezdett foglalkoztatni: vajon akkor is ilyen diadalmenet lett volna Mindszenty József útja az osztrák határtól Esztergomig, ha az Isten engedi megérnie azt a napot, amikor - hogy Őt idézzem - lehullt a vörös csillag szeretett hazája egéből és 5 szabadon hazatérhetett volna szülőföldjére, érseki székvárosába? Es arra gondoltam: milyen bajban is lett volna a mai. rendszer, az új kormány, ha nem a holt, hanem az élő Mindszenty József esztergomi érseket kell fogadnia a kommunizmus alól felszabadult Magyarországon. A nagy halottról a hivatalos szónokok most elmondtak minden szépet és jót, méltatták életútját, dicsérték állhatatosságát (amit a most koporsója előtt térdeplő farizeusok akkor makacsságnak neveztek), magasztalták soha meg nem alkuvó, kompromisszumokat nem ismerő hajlíthatatlanságát (ellenfelei akkoriban ezt a politikai érzék hiányának nevezték) és elhangzott számtalan ünnepi beszéd a miniszterelnök, a kultuszminiszter és utóda, a jelenlegi esztergomi érsek szájából, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem. S ezek a beszédek mind hódolattal hajtották meg az elismerés zászlaját a volt rab és emigráns előtt, példaként állítva elvhúségből fakadó magatartását a jövő nemzedékei elé.f Vajon akkor is így beszéltek volna ezek a hivatalos fogadtató urak, vajon akkor is ennyi dicséret hangzott volna el szóvirágos szájukból, ha nem a holt, nem a néma Mindszenty előtt kell tisztelegniök, hanem az élő Bíboros jelent volna meg a határon, hogy elfoglalja az őt megillető helyet az ország életében? Nem akarok ünneprontó lenni - mert ez a temetés, ez a Máriacelltől Esztergomig vonuló diadalmenet szívünk szerint közelebb állt e^y hallelujás ünnephez,mint a gyászszertartáshoz,hiszen a magyar nép nem búcsúzott, hanem üdvözölte nagy fiát, n^m elveszítettünk valakit, hanem köszöntöttük Lelki Fejedelmünket,ahogy Ot neveztük az emigrációban - mondom,nem szeretném,ha ünneprontás vádja érne,de ezt a kérdést fel kell vetni. Mert tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy az élő Mindszentynek nem járt volna ki ilyen fogadtatás. Hazafelé vivő útja akkor is diadalmenet lett volna, mert a magyar nép őszinte érzéseit nem lehet befolyásolni "felülről",de az a néhány mai vezető, akiket a politikai fordulat - jórészt érdemtelenül - az élre sodort, talán elébe se ment volna a Bíborosnak (aminthogy a köztársaság elnöke ezt a tiszteletet még holtában sem adta meg Neki) és dicséret se jött volna ki a szájukon egy olyan emberre, aki soha nem állt szóba a hatalommal és emigráns éveiben mindenkit óvott attól, hogy akárcsak hazalátogatással vagy vízumkéréssel is erősítse, legitimálja azt a kommunista rendszert, amely megtaposta az Egyházat és tönkretette az országot. És ez azért szomorú, mert nemcsak az ország mai vezetőinek felfogását érzékelteti, hanem elárulja, hogy a végtisztesség csak a halottnak szólt és nem eszméinek, amelyeket sokan a Bíboros földi maradványaival együtt befalaztak volna az esztergomi kriptába. Hiszen már a máriacelli ideiglenes nyughely körül is megindultak olyan mesterkedések, hogy feledtessék, meghamisítsák azokat az elveket, amikért életében küzdött s amiket hirdetett. Azt el kellett fogadnia mindenkinek, még azoknak is,akik az országot a keresztény kurzustól és a katolikus Egyház megerősödésétől féltik, hogy a nemzetnek tartozása van Mindszentyvel szemben és az ártatlanul meghurcoltnak elégtétel jár. De eszméinek igazát még ma sem ismerik el.
