Független Magyar Hírszolgálat, 1990. március-1991. február (14. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-15 / 5. szám
Független Magyar Hírszolgálat INDEPENDENT HUNGARIAN NEWS SERVICE WASHINGTON, D.C. Szerkeszti: Stirling György 7245 Parkwood Ct., Falls Church, Virginia 22042 1990. .július 15. Megjelenik minden hó 15-én XIV. évfolyam 5. sz, júniusi sajtószemle A magyarországi rendszerváltozással lényegében teljesült minden, amiért a. nyugati magyar emigráció negyvenegynéhány éve küzdött s amiről szüntelenül álmodott. Ez felveti a "hogyan tovább?" kérdést, hiszen megszűntek azok a körülmények, melyek egyrészt létrehozták az emigrációt, másrészt létjogosultságot adtak számára. Egyáltalán: helyes-e még ezekután emigrációról beszélnünk? Az emigráció elnevezés - különösen ha elébetesszük a politikai jelzőt - már eleve bizonyos szembenállást sugall, szembenállást a hazában uralmon lévő törvénytelen rendszerrel, de ha ez nincs többé, az antagonizmus is értelmét veszíti. Azokat, akik már régebben igyekeztek kapcsolatokat keresni a Kádárrezsimhez, a "rendszerrel lojális disszindenseket" már régebben is zavarta az "emigráns" meghatározás és megpróbáltak diaszpórát, szétszórtsági magyarokat emlegetni, de ez sohasem vált népszerűvé. Nem lenne egyszerűbb külföldi magyarokról, vagy méginkább: nyugati magyarokról beszélni? A politikai emigrációnak, a külföldi magyarság létszámban nem túl nagy, ám elveiben legöntudatosabb "kemény magjának" a dolgok logikája szerint valójában föl kellene számolnia önmagát, hiszen a klasszikus meghatározás szerint a politikai emigráns az, aki önként, vagy kényszer hatására azért távozik külföldre, hogy onnét harcoljon a hazájában uralkodó közállapotok megváltoztatásáért. Nos, ez bekövetkezett, nincs már ki ellen harcolni! S a politikai emigráns, akit még az is megkülönböztetett az un. gazdasági menekültektől, ill. a kivándorlóktól,hogy sohasem igyekezett beleilleszkedni az idegen környezetbe és külföldi tartózkodását mindig átmenetinek,ideiglenesnek tekintette, szüntelenül abban reménykedve, hogy a rendszer bukása után egyszer még hazamehet, most már valóban visszatérhet szülőföldjére. Persze az elmúlt idő - főleg a 45/^7-ben érkezettek, de még az ötvenhatosok számára is - túl hosszúra nyúlt ahhoz, hogy gyakorlatban ezt mindenki megtarthatta volna. A politikával nem sokat törődő (inkább a mielőbbi hazalátogatásra gondoló), főleg ’56-ban kisodródott tizezrek után,ha vonakodva is, a politikai emigránsok nagyrésze is fölvette az idegen állampolgárságot, amire egzisztenciális, megélhetési okokból szükségük volt. (De - elveikhez hűen- nyugati útlevéllel a zsebükben se jártak haza.) Viszont az évek múlásával egyre jobban beépültek az idegen társadalomba, kapcsolatokra,barátokra tettek szert, jó állásba kerülte, házat vettek és végül gyerekeik,unokáik születtek. Elérték a nyugdíjas kort is, elszállt felettük az állandó ideiglenességben leélt élet. Aránylag kevesen lesznek hát akik mégsem riadnak-majd vissza az áttelepüléssel járó nehézségektől s végleg nazamennek. De lesznek és tisztelet-becsület nekik,ha vállalják a közös sorsot a magyar néppel. És akik maradnak? Nos azoknak sem kell félniök attól, hogy nem lesz tennivalójuk! A külföldi magyarság - nevezetesen a legnagyobb létszámú amerikai magyarság (Kanadával és Dél-Amerikával együtt másfél millióra tehető a száma s ennek csak egészen kis hányadát jelentik az aktív emigránsok, papok,pedagógusok, szerkesztők, egyesületi emberek) - kulturális törődést és gondoskodást igényel: istentiszteleteket, magyarnyelvű önmúyelő rendezvényeket, alkalmanként hazafias ünnepségeket, nem utolsósorban újságokat és kismértékben könyveket is. Ha nem akarjuk, hogy nyom nélkül feloldódjanak az idegen néptengerben, ezt meg kell kapják, ahogy megkapták a múltban az első világháború előtt és a két világháború között is, amit bizonyítanak az északamerikai kontinens 80-100 éves múltra visszatekintő magyar egyesületei és ugyanilyen korú templomai, egyházközségei. S azokban az időkben nyoma se volt politikai
