Független Magyar Hírszolgálat, 1989. március-1990. február (13. évfolyam, 1-12. szám)
1989-04-15 / 2. szám
Független Magyar Hírszolgá INDEPENDENT HUNGARIAN NEWS SERVICE WASHINGTON, D.C. Szerkeszti: Stirling György 7245 Parkwood Ct., Falls Church, Virginia 22042 1989. április 15. Megjelenik minden hó 15-én XIII. évf. 2. szám Magyarországi sajtószemle február - március Szalámiszeietelás - magyar módra Nem szeretnék az előrelátó jós szerepében tetszelegni, de már hónapokkal ezelőtt leírtam az aggályomat, hogy nem vezet majd jóra, ha túl nagy számmal, nyakló nélkül alakulnak ellenzéki szervezetek kis hazánkban, mert ez előbb-utóbb óhatatlanul polgári demokratikus erők szétforgácsolódásához fog vezetni. Visszaemlékeztem az 19^7-es választásokra, amelyekből azért kerültek ki legnagyobb pártként a kommunisták, mert - a választási csalások mellett - az ellenzék megosztottsága is őket segítette. Pedig akkor (a kommunista párton kívül) csak kilenc párt versengett a szavazópolgárok kegyeiért, de ez is elég volt ahhoz, hogy Rákosiék - a maguk nagyon szerény 22 %os relatív többségével - az ország legerősebb politikai alakulatának mondhassák magukat. Rákosi jól tudta, miért ütötte el a választástól Sulyok Dezsőt és vele együtt a Szabadságpárot, amely biztosan megkapta volna a szavazatok abszolút többségét: a nem-marxista választók szavazatain nyolc párt osztozott s így természetes, hogy egyik sem érte utói a kommunistákat. Ennek tanulságát kéne levonniok az ellenzékieknek manapság otthon: képzeljük csak el, ha a közeljövőben választást írnának ki Magyarországon és azon minden ellenzéki csoport pártként indulhatna (mert indulhatna: az addig uralmon lévő kommunista párt szíves-örömest adna lehetőséget mindenkinek!), mennyire megoszlanánalc, elaprózódnának a szavazatok. A kommunista pártnak megint elég lenne 18-20 százalékot összeszednie (és meggyőződésem szerint ennyire van is esélye) ahhoz, hogy relatív többséget mondhasson magáénak. Ezt pedig elérve már megtarthatná domináló szerepét a politikai életben és négy évtizedes szervezési tapasztalatai révén fölényben lenne a gyakorlatlan új pártokkal szemben. Feltéve, ha azok nem kapnak időben észbe és nem egyesítik erejüket, hisz’ csak árnyalati különbségek vannak közöttük. (Lám ugye, milyen bölcs az amerikai demokrácia: csak két nagy párt küzd a hatalomért, de ez elég az uralmon lévők mindenkori ellenőrzésére.) Amikor a ’4-7-es választások emlékét idéztem, utaltam volt a Rákosiféle szalámitaktikára, ami főleg a választás előtti hónapokban, de utána is még jó darabig működött, sikeresen járulván hozzá a kommunista-ellenes front szétaprózódásához. Aki nem emlékeznék rá,miben is állt ez a szalámitaktika, annak számára hadd elevenítsem föl a kopasz gnóm trükkjét, amivel a már a régi rómaiak által kitalált "divide et impera" (oszd meg és uralkodj) elv alapján módszeres alapossággal fölszeletelte a kommunista párttal szembenálló frontot - mely a "munkásegység" fikcióját elutasító szociáldemokratákat is odaszámítva az ország lakosságának j,óval több, mint háromnegyed részét jelentette - és 19^8-ban, a Fordulat bvében egyetlen politikai tényezőként juthatott a teljes hatalom birtokába. A szalámitaktika legzseniálisabb húzása az volt, amikor a ’^7 őszén (az egyetlen igazán komoly esélyes Szabadságpárt kivételével) hat ellenzéki párt indulásához járultak hozzá. Ami ezután következett - a megosztott ellenzék megsemmisítése és az^ önmagával meghasonlott Kisgazdapárt végső földarabolása - már csak szomorú utó játéka volt a tragikomédiának: a magyar demokrácia sorsa már 19^7 koratavaszán, a Kisgazdapártot megbénító osszeesküvési perrel megpecsételődött.
