Független Magyar Hírszolgálat, 1986. március-1987. február (10. évfolyam, 1-12. szám)

1986-08-15 / 6. szám

- GÉrdekes vendég érkezett az amerikai fővárosba június 15-én: Dr. Burhanuddin Rabbani, Spokesman of the Afghan Resistance Alliance.

Az afganisztáni ellenállási front szóvivője a „követségi soron”, a Massachusetts Avenuen lévő Embassy Row hotelben lakott június 16 és 19 között, rendkívül zsúfolt és gazdag programot bonyolítva le a négy nap alatt. S ennek remélhetőleg hasznát látják majd az afgán szabadságharcosok, akik már hetedik éve állják a sarat a megszálló szovjet csapatok meg-megújuló támadásaival szemben és hét éve folytatják a harcot hazájuk felszabadításáért.

Az afgán szabadságharcosok küldötte azért jött az amerikai fővárosba, hogy megnyerje ügyüknek az Egyesült Államok közvéleményét és vezető politikusait, akikhez erkölcsi és anyagi támogatásért folyamodott. Útjának legfontosabb állomása természetesen a Fehér Ház volt: Reagan elnök 16-án fogadta Dr. Burhanuddin Rabbanit, aki azt kérte, hogy Washington szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatot a kabuli bábkormánnyal. Az elnök kifejtette, hogy ezt a lépést a dolgok jelenlegi állása mellett elhamarkodottnak tartaná,

Burhanuddin Rabbani megbeszéléseket folytatott Shultz külügyminiszterrel és a kongresszus számos tagjával, többek közt Dole szenátorral is. A látogatás utolsó napján a kongreszszusban fogadást rendeztek a „Szabad Afganisztánért Bizottság” képviselői és Burhanuddin Rabbani tiszteletére.

Feltűnő volt az az érdeklődés, melyet az amerikai sajtó mutatott Dr. Burhanuddin Rabbani iránt. A szállodában a számára lefoglalt négy szoba közül az egyiket sajtóközponttá alakították ót és a vendég itt fogadta a nagy lapok és rádió-, ill. televízióállomások tudósítóit. Hétfőtől szerdáig időrendi sorrendben a következőket: Voice of America, Washington Times, Time magazin, Us News & World Report, Newsweek magazin, Radio Marti, Dán Rather a CBS televiziótól, New York Times, Washington Post, Los Angeles Times, Wall Street Journal, Reuter-iroda, s végül beszélgetést folytatott a vendéggel Wick USIA direktor is. De ne hagyjuk ki a National Press Club fogadását se,

láthatjuk, milyen érdeklődés nyilvánul meg ma a távoli kommunistaellenes szabadságharc iránt és mennyire fontosnak tartja azt a régebben az ilyen kérdésekkel szemben meglehetősen közömbös (a detente idején egyenesen ellenséges) amerikai sajtó. Ez az idők jele. Azt bizonyítja,

1 hogy negyven év után az egész amerikai média eljutott a felisme réshez: az Egyesült Államok és a szabad világ számára életbevágó jelentőségű minden olyan küzdelem, mely a kommunista agresszió ellen folyik, legyen bár az a földgolyó másik oldalán, Amerikától sokezer mérföldre.

Tuonan nézve elégtételt kell éreznünk, hogy idejutott a világ és örvendeznünk kell azon, hogy a túlerő ellen küzdő afgán szabadságharcosok már hetedik éve kitartanak és a föld első hatalmának kormánya segíti őket. De szomorúan kell gondolnunk arra, hogyha 1956-ban, harminc esztendővel ezelőtt is ilyen szellem uralkodott volna Washingtonban, ma talán nem lenne szovjet megszállás alatt hazánk és mi nem emigrációból figyelnénk az afganisztáni fejleményeket, amelyek valószínűleg nem is léteznének. Mert ha 1956-ban az Egyesült Államok erőt mutat és keményen álljt mond Moszkva terjeszkedési törekvéseinek, akkor aligha kockáztatta volna meg a Szovjetunió az afganisztáni kalandot 1979 decemberében. Késő. Harminc év telt el azóta és a világ már azt is elfelejtette, hogy volt egyszer egy magyar szabadságharc...

A*^ újságok 1958 június 17-én adták tudtul szűkszavú jelentésben, hogy kivégezték Nagy Imrét és „összeesküvő” társait. Mint az ítélet indokolása állította: államellenes szervezkedésért és a törvényes magyar kormány elleni lázadásért.

De nem történt semmi. Ez a nap, ez a hét, ez a hónap is elmúlt, ahogy elmúlt azóta 28 év is és Magyarországon csak azok emlékeznek az ötvenhat utáni megtorlás áldozataira, akik hozzátartozóikat veszítették el a mártírokban. A Gyűjtőfogház közelében lévő temető 301-es parcellájában nyugszanak ók, jeltelen sírokban, melyekre csak a barátok és rokonok visznek néha virágot. De nem ápolhatják a sírokat, mert mai napig sem tudják, hol feküsznek szeretteik, hol vannak elföldelve a holttestek. A Ká<dár-rendszer szégyene, hogy mindmáig nem adott engedélyt az áldozatok kihantolására és tisztességes eltemettetésére, sírjaik megjelölésére.

A rendszer fél a forradalom emlékétől, a szabadságharc áldozatainak emlékétől. A rendszer még a holtaktól is fél.

Magyarországon nem lehet erről beszélni. Mint ahogy hallgatni kell pár hónap múlva a forradalmi szabadságharc harmincadik évfordulójáról is. És nem szabad megkoszorúzni az áldozatok sírjait, sem most, sem októberben. A jeltelen sírokat, ott a 301-es parcellában. #

Két amerikai újság fekszik előttem. Az egyikben, a Washington Post június 10-i számában, hosszú cikk Gorbacsov budapesti látogatásáról. És csaknem negyedoldalas kép: a szovjet párt főtitkára koszorút helyez a Hősök-terén lévő hősi emlékműre. Géppisztolyos, vörös csillagos jelvényű katonák sorfala közt áll Gorbacsov az emlékmű előtt, s a koszorún is vörös csillag.

A magyarországi újságok napokon keresztül cikkeztek a Gorbacsov látogatásról. Cirillbetűs orosz szöveggel köszöntötték érkezését és minden lépéséről beszámoltak. Arról is, hogy sok helyen koszorúzott a moszkvai vendég: felszabadulási emlékműnél, szovjet emlékműnél, meg máshol. De arról nem szól a krónika, hogy a kőbányai jeltelen sírokat is meglátogatta volna. Azokról sehol senki sem ejtett szót.

Mégis voltak, akik ezen a szomorú évfordulón is letették virágaikat a 301-es parcellának nevezett kicsiny földdarab vadon növő bokrai közé, a gazos fűbe. Ezt mutatja az előttem fekvő másik amerikai újság, a New York Times június 23-i száma: az első oldalon közölt képen két lehajtott fejű, megtört ember áll magasra nőtt, elvadult fűben, előttük kosárnyi sok-sok fehér virág. Egy édesanya, aki fiát gyászolja, s a fiú volt bajtársa, aki maga is éveket töltött börtönben és csak a szerencse mentette meg az akasztófától.

A képhez tartozó hosszú cikk emlékeztet arra, hogy 28 évvel ezelőtt, 1958 júniusában végezték ki a magyar forradalom vezetőit, miután előzőleg már 280 diákot, munkást, honvédet és entellektüelt akasztottak föl, több mint negyvenezret pedig börtönbe zártak, megkínoztak, vagy más módon tettek tönkre azért, mert a forradalom mellé álltak. A NEW YORK TIMES cikke neveket sorol föl az áldozatok közül, akikről a 301-es parcellában hajdani bajtársai emlékét kereső férfi beszél az amerikai riporternek. A tömegsíron egyetlen fej fa, sírkő, vagy feszület sincs. Tilos ilyet állítani, mert eszébe juttathatja bárkinek, hogy 56-ban a magyar nép fölkelt a kommunizmus ellen...

Wop?vt Ajofutuí olvasva a NEW YORK TIMES cikkét, nehéz visszafojtani a könnyeket. Sok keserűséget kavar föl ez az írás. Gondoljunk most a forradalmi szabadságharc mártírjaira és képzeletben tegyük le a kegyelet virágait a 301-es parcella bokrainak tövébe. A sírokat nem jelöli semmi, de a meggyilkoltak a meggyilkoltaknak a szívünkben állítottunk emléket. És ez maradandóbb.