Független Magyar Hírszolgálat, 1986. március-1987. február (10. évfolyam, 1-12. szám)

1986-06-15 / 4. szám

Független Magyar Hírszolgálat

INDEPENDENT HUNGARIAN NEWS SERVICE

/ ( » / 1986. junius 15. Megjelenik minden hó 15-én X. évfolyam 4. szám

Szerkeszti: Stirling György 7245 Parkwood ct.. f«ii* Church, Virginia 22042

Magyarországi sajtószemle május 1-től 31-la

Lerágott csont - igy nevezik az újságírószakmában azt a témát, amit mások már százszor, ezerszer megírtak, aztán valaki újra előveszi és "rágódik rajta". Persze, rendszerint nem alaptalanul, mert ezek a számtalanszor szőnyegrekerülő témák általában olyanok, melyek állandóan foglalkoztatják a közvéleményt. S ennekfolytán a társadalom igényli is, hogy az újságok soha ne vegyél: le a napirendről a kérdést. Van ilyen Magyarországon több is. De első valamennyi közül a lakáskérdés.

Téma, amit negyven év óta nem lehetett elcsépelni. Kimeríthetetlen. A magyar dolgozók túlnyomó többsége lakásgondokkal küszködik és a fiatal házasok legnagyobb problémája, hogyan juthatnának fedél alá? Az önálló otthon legtöbbjüknek elérhetetlen álom« szülőknél, albérletben, legjobb esetben társbérletben húzzák meg magukat és minden forintot élére rakva takarékoskodnak, hogy befizethessenek szövetkezeti lakásra, vagy saját házat építhessenek. Mert tanácsi lakást annyian kérvényeznek, hogy arra várni gyakorlatilag reménytelen.

Erről írni 1986-ban Magyarországon szinte már közhelyszámba megy. A cikkek ugyanazt ismétlik: még mindig kevés a lakás és sok az igénylő, de egyelőre nem várható jelentős javulás, mert 1./ nincs pénz^ annyi új lakás építésére, amenynyire szükség lenne és 2./ hiába ,épülnek az új lakások, kellő karbantartás hiányában ugyanannyi megy tönkre. így a helyzet soha nem javul. Mondom, az erről szóló újságcikkek már unalmasak, de néha olyanra is bukkan az ember, melyet nem lehet megrendülés nélkül olvasni, annyi kínlódás és keserűség érződik a sorok mögött. Egy ilyen riportból mutatok be most néhány részletet.

A cikk "Mert lakni kell..." cimmel a Magyar Ifjúságban jelent meg és egy harminc év körüli lakatos mondja el benne keserveit az újságírónak. Jellemző a riport elé írt bevezetés is: a melós húzódozik a beszélgetéstől, minek erről írni - mondja -, mikor tíz ember közül nyolcnak megvan a maga lakásproblémája, tán érdekesebb is, mint az övé. Meg fél attól, hogy kellemetlensége lehet a munkahelyén, hiszen pár hónappal ezelőtt kedvezményes vállalati munkáslakás-akció keretében kaphatott volna lakást, de visszautasította. Mert drágállta. Ezért aztán megállapodnak az újságíróval, hogy a neve nem fog szerepelni a riportban.- Te komolyan elhiszed, hogy az én lakásügyem valakit is érdekel? - kérdi a melós szkeptikusan az újságírótól. - Lakásügye majd minden embernek van, csak lakása nincs. Szép dolog, hogy te nekiállsz föltárni a tényeket, belemész az ^ élet árnyoldalaiba. Csak hát ennek semmi értelme. Holnap majd egy haverod megirja, hogy ezt az ügyet összefüggéseiben kell látni, más optikába kell helyezni, meg mit tudom én. De hát ha úgy gondolod, elmondom.

Beszélni kezd s szavai nyomán egy magyarországi munkáscsalád sorsa bontakozik ki a szocializmus negyedik évtizedében. Egy magyar munkáscsaládé,^melynek minden tagja becsületesen dolgozik - "épiti a szocializmust" -, de annyit nem tudott elérni, hogy mindegyiküknek tisztességes otthona legyen. Annyit nem kaptak - nem érdemeltek - a rendszertől, hogy saját lakáshoz juthassanak. Nem valósíthatták meg azt, ami a kapitalizmusban minden szakmunkás számára természetes: hogy többszobás lakása legyen, sőt saját háza.- Hetvenkettőtől vagyok a cégnél - kezdi a történetét -, itt voltam ipari tanuló is. A feleségem is itt dolgozik. Apám egy másik gyárrészlegben hegesztő, de még a nagyapám is melózott itt pár évet. Munkásdinasztia vagyunk, apáról fiúra szállt a mesterség, a gyárszeretet, meg miegyéb. Ha most ehhez hozzáteszem, hogy se a nagyapámnak, se az apámnak, se nékem nincsen normális lakásom, akkor