Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)
1984-09-15 / 7. szám
Mocsár Gábor - sok százezernyi más kor- és sorstársával együtt - 1944/^5 fordulóján a magyar királyi honvédség tagja, egyenruhás katona volt. És 5 sérelmesnek érzi, hogy annak az időszaknak a történetét csak propagandaszólamokból, sommásan elítélő és ma már - utólag - mindent jobban tudó pártbrosurákból ismerheti a magyar társadalom, mintegy bűnösként - háborús bűnösként - kezelve mindazokat, akik azokban a hónapokban katonaruhában voltak. "Jogunk van hozzá, hogy megtudjuk, mi miért történt, nemcsak velem, hanem sokszázezer magyar katonával és civillel, azokkal is, akik túlélték, de azokkal is,^ akik nem élték túl ezeket a tragikus fordulatokat." E követelés után néhány kényes kérdést is föltesz az irós "Lett volna-e esély a német megszállás elleni katonai ellenállásra? Miért nem lehetett megszervezni 'odaát' a Kossuth-dandárt? Hogyan érintette az október 15-i német-nyilas puccs az én hadseregemet, az elsőnek nevezettet? Mi az oka, hogy a hazánkba menekült néhány francia meg olasz katonáról bőségesebb irodalom olvasható itthoni sajtótermékekben, mint a mi hadseregünkről? Miért jutott ez a hadsereg méginkább az elfelejtés sorsara, mint a Don-kanyarban elpusztult második magyar hadsereg? Miránk sütötték, az első hadsereg katonáira gondolva, de nemcsak miránk, hanem az országra is: Hitler utolsó csatlósai. A mi hadseregünk alakulatai, katonái ugyanis még 19^5* május elején is Szlovákiában, meg Csehországban sodródtak, tébolyogtak ide-oda. Ami engem illet, rajommal együtt ilyen jogon az utolsónál is utolsóbbnak volnék nevezhető: Hitler már nem élt,a háborúnak már vége volt, amikor én sokadmagammal Csehországban hadifogságba estem.“ Keserű kifakadás, nehezen megválaszolható, fájdalmas kérdések. Nem a mi feladatunk, hogy válaszokat keressünk rájuk. Mégis az elsőhöz szólni kell annyit, hogy ma már tudjuk« nem lett volna esélye, mert Hitlernek még a háború utolsó harmadában is lett volna elég ereje ahhoz, hogy egy magyar katonai ellenállást leverjen. Csak meghosszabbodtak volna a magyar nép szenvedései, még több magyar élet pusztult volna el, teljesebb lett volna az ország kifosztása és a zsidóság likvidálása már előbb elkezdődött volna. Aki azzal érvel: ezesetben biztosan más bánásmódra számíthattunk volna a béketárgyalásokon, az elfelejti,hogy Lengyelország a győztesek oldalán fejezte be a háborút és Csehszlovákiát erőszakkal igázták le a németek. És talán jobb helyzetben vannak hazánknál?... A második kérdés nem kevésbé érdekes és ez egyébként sokat foglalkoztatja a hazai történészeket is. Otthoni körökben a fő érv, hogy a Horthy-tisztikar szovjet fogságba került tagjai elszabotálták egy hadifoglyokból alakítandó magyar “felszabadító" alakulat megszervezését. Ez igaz is: egyetlen magyar tiszt sem akadt, aki ilyen szerepet vállalt volna. De van a kérdésnek egy másik része is, amiről a kommunisták hallgatnak. Gosztonyi Péter "Magyarország a második világháborúban“ című könyvében olvassuk: "Ami a legénységi állományú hadifoglyokat illeti, azokkal kapcsolatban Rákosiéknak még nagyobb csalódásban volt részük. Az első világháború után tízezrével álltak a Vörös Hadseregbe Ferenc József katonái. A második világháborúban a legénységi állományú magyar hadifoglyok teljes passzivitással viseltettek a Szovjetunió, a kommunista párt és a szovjet élet megannyi jelensége iránt. Miért? Ennek okait jó lenne egyszer kikutatni, hiszen a honvédek legnagyobb része proletár származású volt, munkás vagy zsellér, akiknek - a marxista tanok szerint - a felszabadító harc élén kellett volna járniok...“ Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a passzivitás két okkal magyarázzuk: az egyik,hogy az első világháború idején még volt vonzereje a marxi-lenini tanoknak, sokakat megszédítettek, még sokan hittek bennök. A második világháborúban Oroszországba került magyar honvédek saját szemükkel látták,mit nyújtott a kommunizmus az orosz parasztnak, meg munkásnak. Es nem kértek belőle... A másik ok nyilvánvalóan az volt, hogy a Horthy-rendszer antikommunista szellemben nevelte a katonáit. Mert a Horthy-rendszert lefasisztázni éppúgy oktalanlanság,mint tagadni kommunistaellenességét. Ez a titka annak is,hogy a kis népek közül a magyarok harcoltak legtovább a bolsevisták ellen. De az idő és a történelem a kommunistáéllenesség politikáját igazolta: ezt ma már azoknak a nyugati köröknek is be kell látniok, melyekből akkoriban az "utolsó csatlós" vádja harsogott felénk és ültette a vádlottak padjára Magyarországot. Akik akkor pálcát törtek a Vörös hadsereg ellen küzdő magyarok fölött, csak könyvekben olvasFOLYTAThS A 3. OLDALRÓL: - 8 -
