Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-15 / 7. szám

2 Indokolt-e hát az a szégyenbélyeg, melyet 19^5• után ránksütöttek, hogy Ma­gyarország a végsőkig kiszolgálta a náci háborús érdekeket és az utolsó csatlós szerepében fejezte be a háborút? Hát lehet-e valaki fölött pálcát törni, mert a hazáját védi, mert az utolsó leheletéig harcol az ellenséggel? Mert ez tör­tént 1945. április 4.-ig Magyarország nyugati végein. Hogy akkor már mások - sem finni, sem olasz, sem román, sem horvát, sem szlovák, sem bolgár csapatok - nem harcoltak a németekkel közös fronton, való igaz. De vajon hol és miért har­coltak volna? Akkor már - német területeken kívül - egyedül csak magyar földön dúlt a háború, hiszen a budai ostrom és a nagy balatoni ellentámadás jelentősen késleltette a Yörös Hadsereg előnyomulását. Hazánk volt az utolsó sziget, mely még dacolt a szovjet áradattal s amikor megszűnt az ellenállás, azt követően egy hónap múlva összeomlott a Harmadik Birodalom is. Végzetszerű, hogy mi voltunk a németek utolsó harcostársai a bolsevizmus el­lem nem a náci érdekek szolgálatában, hanem hazánk védelmében. Hiszen az akkor még harcoló magyar csapatok saját földjüket védték egy olyan ellenséggel szem­ben, melynek brutalitásáról még a legtúlzóbb szélsőjobboldali nyilas propaganda sem festett hu képet» a valóság, a szovjet horda barbarizmusa minden előtte járó hírnél és elképzelésnél borzalmasabb volt s ha az ország népe ezt biztosan tud­ja, talán még a nők is fegyvert ragadtak volna, mint valamikor az egri nők, a­­kik szurkot, forró vizet zúdítottak a várat ostromló pogányra. Hogy az ellenállás 1945* elején már kilátástalan volt? Ez igaz, ezt akkori­ban minden épeszű ember látta. De Zrinyi Miklós is kilátástalanul vette föl a harcot Szülejmán tengernyi hadaival^ és Jurisich Miklós is kilátástalan küzde­lemre vállalkozott, amikor Kőszeg váránál akarta megállítani a törököt. Törté­nelmünk kilátástalan hősi áldozatok sorozata és az annalesek lapjain aranybetűk őrzik az önfeláldozó bátrak neveit. 1956 felkelőinek harca is kilátástalan volt világ legerősebb katonai hatalmával szemben, mégis kegyelettel gondolunk azok­ra, akik életüket áldozták a szabadságért. Miért csak 1944-45 magyar honvédéitől tagadjuk meg az elismerést és miért dobunk sarat rájuk? Rájuk, akiknek helyt­állásáról négy évtizede nem illik szólni s akiknek hősiességét egyetlen emlék­mű sem őrzi a hazában. (A szovjet katonákét annál több, országszerte...) Voltak, akik 44 végén reménytelennek látták a helyzetet és hitük szerint - mert politikailag szembenálltak az akkor uralmon lévő kormánnyal - meg akarták kímélni a magyar népet a háború továbhi szenvedéseitől. Meggyőződésükre és lel­kiismeretükre hallgatva megpróbáltak végetvetni a vérontásnak, hogy megmaradja­nak a magyar életek és ne pusztítsa tovább háború az országot. Ezt szolgálta volna Horthy elvetélt kiugrási kísérlete, ezen az úton kereste hazánk javát sok igaz magyar és ezt kérte Mindszenty József veszprémi püspök is az akkori állam­vezetéstől» vessen véget a harcnak, mert elvérzik a magyar és kő kövön nem ma­rad az országból. Mindez akkor már elkésett» az orosz végigzúdult az Alföldön és nem felszabadítóként jött - ahogy a szovjet propaganda hirdette -,hanem hó­dítóként, mint Eatu kán* Sztálin mindvégig ellenségkent kezelte a magyarságot és nem tartott igényt az új magyar kormány felajánlott katonai együttműködésé­re sem. Nem bízott bennünk! mint ahogy bízott pld. a bolgár és román hadakban. S hogy nem bízott a magyarokban, érthető. A Horthy-rendszerre azért ragasz­tották a fasiszta cimkét a bolsevisták és a nyugati liberálisok, mert a legkö­vetkezetesebb kommunistaellenes politikát folytatta egész Európában. Ez nem szé­­gyelnivaló, erre büszkék lehetünk.Hisz' ezért harcolt a nemzet végsőkig a szov­jet hódítók ellen. Nem a német érdekekért. S úgy érzem, itt az ideje, hogy most már történelmi távlatból revideáljunk egy s mást abból,ami a 45-ös katakliz-r • mát követő önmarcangolás és bűnbakkeresés közben, a szüntelenül szajkózott propaganda hatására beleivódott a köztudatba. Az utolsó csatlós vádja nyomán. Tévedés ne essék» nincs szándékomban a politika ingoványos talajára kalandozva hajdani politikusok tetteit,szándékait taglalni. De igenis jogunk van erköl­csi, morális szempontból értékelni azt a küzdelmet - talán hiábavaló küzdelmet - melyet hivatásos és besorozott honvédek, leventék és önkéntesek folytattak az orosz ellen *45 április 4-ig s amivel kiérdemeltük az "utolsó csatlós" jelzőt. Aki a hitéért, meggyőződéséért vállal áldozatot és fegyverrel védi a hazáját, csak tiszteletet érdemel. A katonák, akik kötelességüket teljesítve a végsőkig harcoltak, tiszteletet érdemelnek. A hősök, akiket a háború e már reménytelen szakaszában csak egy cél vezetett» küzdeni a betolakodó bolsevista hordák ellen,

Next

/
Thumbnails
Contents