Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)

1984-07-15 / 5. szám

tésekről, azok megbélyegzéséről árva szó sem esik. A téma a sajtóban is tabu.

A hajdani deportáltak annakidején több-kevesebb nehézség árán visszatérhettek ugyan előző lakhelyükre és (bár legtöbbször csak elméletileg) régi, elkobzott lakásukba is, erkölcsi vagy éppen anyagi elégtételt azonban egyetlen egy sem kapott közülük. Sem 1956. előtt, sem Kádáréktól. (Zárójelben hadd jegyezzem itt meg, hogy a hitleri deportálások áldozatai - sőt azok leszármazottai, rokonai is - mai napig kapnak rendszeres anyagi kárpótlást a nyugatnémet kormánytól, mely e kötelezettségek teljesítésével tulajdonképen Hitler cselekedeteinek ódiumát is vállalja. És mégis. Jóllehet a két német rezsim között valamivel több különbség van, mint Rákosi és Kádár - lényegileg egyforma - rendszere közt...)

A kitelepítésekről tehát még ma sem illik írni odahaza s ha egyik-másik színdarabban, könyvben, újságcikkben utalnak is az akkori szörnyűségekre, az csak nagyon futólag, tapintatosan történik. (Ne feledjük« az 1951-ben végrehajtott deportálás terveit már 49/50-ben kidolgozták a belügyminisztériumban, melynek élén azokban az években Kádár János állt.) Annál meglepőbb volt, hogy a MOZGÓ VILÁG I983. novemberi számában hosszú visszaemlékezés jelent meg egy magát megnevezni nem akaró "J. Gyula" tollából, aki megrázó módon írja le kitelepítésben töltött közel másfél évének részleteit, a szenvedéseket, melyeken 5 és vele együtt deportált beteg felesége átéltek. jNem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk» a "Borsos-tanya, Hortobágy” - ez a^viss2aemlékezés címe - közlése bizonyára nyomósán esett a latba,amikor a kultúrkormányzat elhatározta a folyóirat megrendszabályozását és a főszerkesztő leváltását.)

Érdemes pár részletet idézni J. Gyula írásából, annak bizonyságául, hogyan taposott meg ártatlan embereket a rendszer es mennyire nem törődött - nem törődik - azzal, hogy sebeiket valamiféle elégtételadással begyógyítsa. J. Gyula egyébként azért került a kitelepítendők listájára, mert 1905-ben földbirtokoscsalád sarjaként látta meg a napot« bár 1950-re minden földjétől megszabadították Rákosiék és egy miskolci építőipari vállalatnál dolgozott gépkezelőként, feleségével együtt mégis deportálták. 1952 június 25-én, miskolci albérleti szobájukból hurcolták el őket a géppisztolyos ávósok. "Legmélyebb első álmunkból a váratlanul felgyújtott villany ébresztett fel. A keskeny ajtón nagy dübörgéssel hat ávós katona nyomult be s már ott álltak az ágyunk előtt, ránk irányított géppisztolyokkal. Mezitláb, hálóingben állok a hat ávós között, az őrvezető elém tesz egy végzést, hogy mint ’nem kívánatos elemnek' Hortobágyra kell mennem." És öt perc múlva már robog velük a teherautó az ismeretlenbe.

Borsós-pusztán egy Üre6 gépszínbe zsúfoltak be kétszázhatvan embert, nőket, férfiakat vegyesen. Két fő kapott egy keskeny vaságyat« ez az ágy volt a lakásuk, nappali tartózkodási helyük, éjszakai szállásuk, szekrényük. Az ágyak közt 30-40 centiméteres hézag és az épület hosszában két egy méter széles utca» itt élt kétszázhatvan ember hónapokon át télen-nyáron. "A padlás nélküli eternittetős hodály nappal forró volt a hortobágyi naptól, mint a kemence, éjjel pedig lehűlt,^mintha szabad ég alatt lettünk volna" - írja J. Gyula. Télen megfagyott a víz az ágy alatt tartott mosdótálban.

A deportáltakat az állami gazdaságban dolgoztatták. Mezei munkához nem szokott városi emberek répát kapáltak, cséplőgépet etettek, boglyát raktak, zsákoltak, építkezéshez anyagot hordtak, derékig érő vízben nádat vágtak, kutakat, silógödröket ástak, vízzel elárasztott rizsföldeken robotoltak napi 10-12 órát. állandóan fegyveres rendőrök vigyáztak rájuk, a gazdaság területét senki sem hagyhatta el. Sokan megbetegedtek, de orvosi kezelést nem kaptak: az öregek és a gyengébb fizikumuak közül sűrűn szedte áldozatait a halál. Az olcsó munkaerőben mégsem támadt hiány, mert - mint J. Gyula leírja - még 1952. karácsonyán is hoztak újabb deportáltakat a környékre, akiket még nyomorúságosabb körülmények közt dolgoztattak, mint őket, régieket.

A rabszolgaszállítmányok sora Sztálin halálával ért véget. És 1953. július 4.-én, a Nagy Imre beszédből megtudták, hogy hamarosan szabadulnak. J. Gyuláék szeptember 15-én kapták a papírjaikat, melyek szerint a rendőrség megszünteti a '’kényszerlakhelyhez való kötöttségüket". Az első "szabad" nap első élményeit igy írja le J.Gyula: "Szeptember 15-a,szerda volt, az élet folyt tovább, sütött a nap, az emberek éppúgy nem vettek tudomást a mi szabadulásunkról, mint ahogy nem vettek legtöbben tudomást arról, hogy 1952» június 25-én ránk csapták egy olyan kripta ajtaját, amelyben megszűntünk emberek lenni. Az élet nem állt meg-1--