Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)
1984-07-15 / 5. szám
azalatt sem, amíg minket jégre tettek. Az emberek tovább tülekedtek a kenyérért és észre sem vették, hogy mi hiányoztunk közülük, és ha visszatérünk is a társadalomba, sokan és sokáig úgy fognak még mindig nézni ránk, mint a bélpoklosokra, mintha mi lennénk a bűnösök azért, hogy erőszakkal kiszakítottak az életünkből másfél évet." Igen« aki túlélte a másfél év - volt, akinél két-két és fél év - szörnyű megpróbáltatásait, az mehetett Isten hírével, de - jegyzi meg keserűen J.Gyula és ez írásának legszomorúbb mondata - "nem kapott senki legkisebb elégtételt sem« a kitelepítettek csak megbélyegzettek maradtak." Azok. Aki a kommunizmus alatt börtönt vagy kitelepítést szenvedett, az örökre megbélyegzett maradt. Annak minden köve tkezménye'vel. A rendszer hivatalosainak szemében föltétlenül, de - mint J.Gyula írja - a társadalom többsége előtt is. Mert akik baj nélkül "megúszták" a Rákosi-terror éveit, azok a legbelül motoszkáló kollektiv lelkiismeretfurdalást legjobban úgy tudták kompenzálni, hogy kialakítottak magukban egy elméletet« valamiben mégiscsak bűnös volt az illető,ha így járt. Talán meg is érdemelte, amit kapott} nincs miért sajnálni. Mindenesetre jobb lesz kerülni a társaságát, nehogy bajba keveredjek miatta az ember... Hogy ez a szemlélet gyökeret verhetett a magyar társadalomban, azt két okra lehet visszavezetni. Az első az, hogy az uralkodó osztály tagjai - akiknek idősebb korosztálybélijei érzik vétkességüket, hiszen Rákosi árnyékában maguk is közreműködtek az embertelenségekben - mentségükre kitalálták és terjesztik ezt a hazugságot. A másik« a társadalom el is hiszi a dolgot, mert azt látja, hogy 1953* óta még senkit meg nem büntettek a hajdani deportálok, rabszolgahajcsárok és kegyetlenkedő börtönőrök közül s ugyanakkor (kivéve a prominens kommunistákat) senkinek sem szolgáltattak elégtételt azok közül, akiket koholt, hazug vádakkal börtönbe zártak, vagy ítélet nélkül internálótáborokban tartottak,évekre deportáltak. (A keretlegényeket, a zsidók deportálására vezényelt csendőröket - hiába hivatkoztak parancsra - kegyetlenül megbüntette 19^5-ben a rendszer,mint ahogy a németországi internálótáborok SS-őreinek is felelniük kellett tetteikért.) Ha a Kádár-rendszer nem azonos az 1956 előtti kommunizmussal és szép szólamokkal elítéli a Rákosi-terror törvénysértéseit, túlkapásait, sőt magát Rákosit is megtagadja, bűnösként kezeli, akkor miért nem ejtette módját négy évtized aláft annak, hogy megbüntesse az akkori vétkeseket és ezzel, de más módon is elégtételt adjon az akkori idők meghurcoltjainak? Mert Rákosi nem egyedül végezte a piszkos munkát« voltak, kellettek legyenek tízezer, százezerszám bűntársai, cinkosai, hóhérsegédei, kiszolgálói, vérengző terveinek végrehajtói. Hol vannak most ezek? Élik a békés polgárok nyugodt életét hajdani áldozataik között, anélkül, hogy valaha valaki is felelősségre vonta volna őket? Vagy talán éppen vezető pozíciókban ülnek a pártban vagy az állami adminisztráció ban, hiszen - kommunista szempontból - makulátlan a káderlapjuk?... Ez a kérdés foglalkoztatott már évek óta, amikor a közelmúltban kezembe akadt a Népszabadság egy három év előtti száma s abban egy cikk, mely a párt 1956 utáni politikáját vázolta. S ebből a cikkből végre megtudtam, miért szabad csak Rákosi Mátyáson elverni a port az addig történt ^aládságokért s miért^csak rá,meg pár egészen közeli "munkatársára" járt rá a rúd, amikor Hruscsov ^bűnbakot keresett a magyarországi csődtömegért, később pedig a forradalomért? így vélekedett l981.szept.13.-án a Népszabadság arról, hogy miért nem lehetett írni, beszélni Magyarországon évtizedeken át az "ötvenhatos eseményekről", miért nem jelenhettek meg ezekről az időkről könyvek,újságcikkek, amelyek révén az új generációk képet kaphattak volna az akkor történtekről« "Mentségünkre szóljon - olvassuk a párt lapjában -, hogy tele volt mind ,a két kezünk az e korszak tapasztalataiból leszűrt tanulságok érvényesítésével. Es még valami« 1956 olyan időszak volt, amely mindenkit önvizsgálatra kellett hogy késztessen. Az a politika, amely végülis kivezetett bennünket a válságból, ezekből az önvizsgálatokból született. Azoknak az időknek bölcs döntése volt, hogy rábízták az emberekre a személyes önvizsgálatot, és nem várták el, hogy akik tévedtek,megtépjék ruháikat, Canossát járjanak. Túlságosan átláthatatlanok és zavarosak voltak azok az állapotok, semmint hogy indokolt lett volna a tévedéseik miatt kérdőrevonni az embereket. Később meg mire lett volna jó a behegedt sebeket feltépni? Annakidején az volt a helyes álláspont, hogy a további munka, a tevékenység döntse el az emberek megítélését."
