Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)
1984-07-15 / 5. szám
VIII. Évfolyam 5« szám 1984. .július 15 Független Magyar Hírszolgálat Megjelenik minden hó 15 -én Szerkeszti: Stirling György 7245 Parkwood Ct., Fall* Church, Virginia 22042 Magyarországi sajtószemle június 1-től 30-ig Harminchárom évvel ezelőtt, 1951* május-júniusában szörnyű napok virradtak Budapestre és az ország több nagyvárosára: megkezdődött a magyar értelmiség, a polgárság tömeges deportálása. A háború után, a Rákosi-terror éveiben a magyar középosztály már annyi megpróbáltatáson ment át, hogy szinte el sem tudta képzelniiennél még rosszabb is lehet a helyzete és fokozódhat a ránehezedő nyomás. De Rákosiék nem ismertek lehetetlent és azok kiirtására, akiket még koholt vádakkal sem tudtak a börtönrácsok mögé dugni, megszervezték a kitelepítéseket. Hadd idézzük föl a rettenetes napok emlékét akkori jegyzetek alapján. A politikai rendőrség leponyvázott teherautói először a május 20-ról 21-re virradó éjszaka dübörögtek végig a mitsem sejtő főváros utcáin. Ezen a éjjelen körülbelül ezer lakásba kézbesítették a szűkszavú belügyminiszteri végzést, melynek értelmében a címzett és felsorolt családtagjai 24 órán belül el kell hagyják otthonukat. Elvben a családfő 5°°» a hozzátartozók 250 kilogrammos csomagot vihettek magukkal, de az elszállítást nagy sebbel-lobbal intéző ávós legények' e súlynak rendszerint csak töredékét engedték összepakkolni. Egy élet becsületes munkájában megőszült idős embereknek órák alatt kellett kitakarodniok saját lakásukból, minden ingóságukat hátrahagyva. Az első héten többezer családot hurcoltak el Budapestről és néhány vidéki városból. A szerencsétleneket eleinte Szolnok megyébe, később tiszántúli területekre, főleg a Hortobágyra szállították, ahol gazdaságokban kellett dolgozniok. Éhbérért végeztették velük a legnehezebb munkákat, embertelen munkakörülmények közt. Elhelyezésük üres istállókban, pajtákban, néha sátortáborokban történt, de voltak akiket parasztcsaládokhoz szállásoltak be, ahol kamrákban húzták meg magukat. Akik ilyen helyzetbe kerültek, még szerencséről beszélhettek, mert a parasztok legtöbb helyen szolidárisak voltak a deportáltakkal és igyekeztek segíteni rajtuk. A deportáló teherautók mindig éjnek idején járták a várost és ha valakinél éjjel, vagy a hajnali órákban megszólalt a csengő, az tudta: most ő van soron. Ezekben a hónapokban lett úrrá Budapesten a "csengőfrász"1 aki reggel a saját ágyában ébredt, az hálát adhatott a Jóistennek, hogy egy napot nyert az életéből. A kitelepítések végrehajtásában időnként kisebb-nagyobb szünetet tartottak a hatóságok, majd váratlanul újra megindultak a szállítások. A cél az volt, hogy megfélemlítsék, állandó idegfeszültségben tartsák a polgárságot. Hogy megtörjék maradék ellenállását és könnyebben megadja magát sorsának. Mert az már senki előtt sem volt kétséges, hogy a rendszer a középosztály fizikai megsemmisítésére tör. A deportálás a lassú halálraítéléssel volt egyenlő. A deportáltakat fegyveres rendőrök hajtották munkára, nem tettek kivételt a nőkkel, öregekkel, betegekkel sem. A túlhajtott munka, a rossz táplálkozás, az orvosi ellátás hiánya, a hideg, a lelki gyötrelmek miatt nagyon sokan elpusztultak a kitelepítettek közül. Hányán haltak meg és lettek öngyilkosok,nem tudjuk, mint ahogy arról sincsenek pontos adatok, hogy a kitelepítések hány embert érintettek 1951* május és 1953» augusztusa között, amikor az első Nagy Imre kormány végetvetett ezeknek a törvénytelenségeknek. Az akkori hazai újsághírek kb. harmincezer "nemkívánatos osztályidegen elem" eltávolításáról szóltak, de nemhivatalos becslések szerint messze százezer fölött járt azoknak a száma, akik végigszenvedték a kitelepítést. A szocialista Magyarországon hivatalos körök számára még ma sem létezik ez a kérdés s habár a Rákosi-önkény törvénysértéseit sommásan elítélik, a kitelepí-
