Független Magyar Hírszolgálat, 1984. március-1985. február (8. évfolyam, 1-12. szám)

1984-06-15 / 4. szám

De nem kíméli Márai azokat a szellemi embereket sem,akik hiúságukat kielégítendő hajlandók szobáélegyedni a kommunista hivatalosokkal és meghívásukat is elfogadják otthoni szereplésekre. Thomas Mann és a hajdani emigráns német írók magatartását idézi (megint a plágium gyanúja vetődik e 3orok írójára, aki pár hónapja ugyancsak Thomas Mannra hivatkozott...) és elképzeli a választ, amelyet a Zauberberg írója adott volna egy feltételezett göbbelsi meghívásrai

Az öreg

tudományos múmia, mint egy kivénült apaszínész, nem bírja ki, hogy ne menjen haza egy búcsúfellépésre, amikor mégegyszer meghajolhat a rivaldafényben. A megrokkant aggastyán tudós, író, mozirendező, színész, aki külföldön már befejezte szereplését, hazakullog, mert reméli, hogy kap a kommunistáktól valamilyen vigaszdíjat. . . És ezt néha megkapja, mert a kommunistáknak megéri, ha felmutathatnak az otthoniak előtt egy hazatérő tékozló fiút és így is dokumentálják, hogy a kommunizmus, — melyet a magyar nép soha nem ismert el, — már nem osztracizált vállalkozás, hanem véglegesség. Az író, aki szabad földről hazakullog a szülőhazába, — ahol kommunisták birtokolják a hatalmat, — nem gondol arra, mit felel Göbbels esetleges hívására Thomas Mann, — és még sokan mások, emigráns német írók, — ha 1939-ben a náci propaganda nagymesterének eszébe jut, hogy Berlinbe hívja az emigrált német

írót? Megcsillogtatja előtte, hogy kiadjak valamely régebbi írását . . . Nem kívánják, hogy otthon maradjon a náci birodalomban; már az is elég, ha felolvas Lübeckben, vagy Berlinben. Aztán visszamehet Kaliforniába, mert megtette, amit vártak tőle: látogatásával bizonyította, hogy a nácik Birodalma már nem „ugyanaz”, ami volt: a felesleges zsidókat nagyjából már kiirtották, a rendszer ellenzőit megsemmisítették, a sajtót és irodalmat gleichschaltolták, a Gestapo udvarias, hiszen elkövetkezett a koegzisztencia, ideje . . . Nem kell különösebb fantázia hozzá, hogy elképzeljük, milyen — a Csendes Óceán partjáról Berlinbe áthangzó — orosziánbőgéssel felel az emigráns német író Göbbels hívására? Milyen hangnemben utasítja vissza a becsületbevágó ajánlatot? De a hazalátogató tudós, író, színész, mozirendező nem gondol erre. Ezek a készséges és nyájas turisták nem mindig társutasok, ők azok, akiket Lenin így nevezett: „Ezek a hasznos hülyék.”

Vajon hányán ismernek magukra az emigráció hazalopakodó, hazai pódiumokon szereplő és írásaik, könyveik otthoni kiadását engedélyező "megtért" - vagy csupán praktikusan gondolkodó (ez van, ezt kell szeretni) - emigránsaink közül? Ezek csak elősegítik a hídépítést, de vannak, akik tudatosan munkálkodnak rajtaj Márainak ezekhez is van néhány szavat

A kommunisták, az igaziak, szájuk elé tartják tenyerüket, a markukba röhögnek, amikor a kommunistákkal bratyizó külföldi társutasok dalegyletet, — vagy, ami rosszabb, folyóiratot — alapítanak és így fújják a dialógusokat, az anyanyelvi konferenciák, hídépítések és más, hastáncos koreográfiái mutatványok kísérő muzsikáját.

De a kétfelé bratyizó hídépítő, a nyájaskodó, alamuszi dialógus-vezető rosszabb, mint a gyáva kortárs (akik voltunk, akik vagyunk.) És lehet, hogy abban a bűzös-sáros gödörben, ahová mindent, ami emberi tartás, dignitás, belapátoltak a hídépítők, már ez sem számít.

„Detente". Az ellenséggel lehet tárgyalni, — tűzszünetről, az arcvonal kiigazításáról, fogolycseréről, miért ne? . . . De más a tárgyalás és más a barátkozás. Az ellenség soha nem lehet más — tárgyalás közben sem — csak ellenség.

A szabadyvilágban (-ból) hazafelé ügyködő hídépítőnek természetesen megtalálható a túloldali partnere is, aki otthonról tevékenykedik a nagy összeborulás érdekében, időnként Nyugatra látogat, az emigránsok közé, ahol sokan hősként ünnepük és kézről-kézre adják. 0' leereszkedően elfogadja mindezt, aztán visszamegy a kommunizmusba és könyvet ír. Az emigrációról. Hogyan vélekedik erről a tipusról Márai Sándor a NAPLÓ-ban?

Mindehhez kell a néha negédesen duzzogó, néha szemvillantással ellenkezést mímelő, de a valóságban a külföldi kiszállásról mindég engedelmesen hazatérő, többszörösen díjazott szellemi kiválóság. Otthon várja a hazai kies berkek valamelyik nyájas zugában számára kiutalt tuszkulánum, a nemzeti ajándék (amelyet majdmindig erőszakkal vettek el olyan emberektől, akiknek nem volt módjuk védekezni, hiszen summásan ítéltek felettük.) Megtérnek a fedezékbe, ahol várják őket a népidemokratikus elismerés trófeái.!

A cégjelzéses kommunista, aki a Vörös Hadsereg óvóvédő pártfogásával végzi a reábízott munkát, — kitűzi a pártjelvényt, teljesíti a normát, únottan és szakmányba gyalázza az „imperialista-fasiszta” emigránsokat, — végül is tapinthatóbb jelenség, mint a pártonkívüli társutas, aki nem tűzi ki a pártjelvényt, de viseli a Vörös Zászló érdemrendet. És egyidejűleg iparkodik patronizáló kapcsolatot tartani fenn azokkal, akik minden következménnyel a barrikád másik oldalán állanak. Valószínű, hogy higiénikusabb, ha valaki tűzszünet közben nem vált nyájaskodó, ártatlan arccal elsuttogott barátkozó szavakat azokkal, akik a barrikád másik oldalán sorakoztak fel.

FOLYTATÁS A 8. OLDALON -