Független Magyar Hírszolgálat, 1983. március-1984. február (7. évfolyam, 1-12. szám)
1983-11-15 / 9. szám
VII. évfolyam 9» szám 19.83.•_ november 15. Független Magyar Hírszolgálat Megjelenik minden hó 15-én Szerkeszti: Stirling György 7245 Parkwood Ct., Falls Church, Virginia 22042 Magyarországi sajtószemle október l-t51 31-ig Hadd kezdjem a végén és hadd iktassam ide bevezetőül Deme László Élet és Irodalomban megjelent írásának, a MODORTALANSÁG EGYENLŐSÉGE című cikknek utolsó bekezdését: "A leventében azt tanultam hajdan: a kommunizmus a nyomor egyenlősége. Ha már ezt a történelem megcáfolta (???), ne engedjünk igazolódni valami olyasfélét, hogy demokratizmusunk idestova a modortalanság egyenlőségével jellemezhető ." Pár szót a cikk írójáról: Deme László a hazai idősebb nyelvészgeneráció egyik legjelentősebb tagja. Nem annyira ismert és népszerű, mint Lőrincze -^ajos, de nem is keresi a népszerűséget, meg a közszereplést. Tudományát nem hajlandó politikai célok szolgálatába állítani - nem vállal tisztet a Magyarok Világszövetsége elnökségében, mint teszi azt előbb említett kollégája - és többnyire csak szakfolyóiratokban publikál. Szorosan vett szaktémákról. Az Elet és irodalom október 7-i számában megjelent írása kivétel. Nemcsak azért, mert az egyik legelterjedtebb hazai hetilapnak küldte el közlésre,hanem mert a szakterületén tapasztaltakat kivetíti a mindennapi életre és messzemenő következtetéseket von le azokból a társadalom fejlődésére, illetve a viselkedéskultúra alakulására vonatkozóan. Ezek a következtetések pedig a lehető legborúlátóbbak: a társadalmi érintkezés nyelve és formái leromlottak, aminek előbbutóbb súlyos konzekvenciái lesznek az egész társadalomra nézve. Ezt a kérdést egyébként Hankiss Elemér szociológus is feszegeti az e hasábokon már többször idézett DIAGNÓZISOK cimü könyvében. Az “Emberi érintkezésformák" cím alatt például külön fejezetet szentel annak, hogy megfejtse: miért nem tudnak az emberek köszönni egymásnak a szocializmusban és milyen gátlások dolgoznak bennük, hogy még a megfelelő megszólításformákat sem találták meg három és fél évtized alatt. "Hogy mennyire kiforratlan és kusza, mennyire bizonytalanságokkal és ennek következtében sunyiságokkal teli mindennapi viselkedéskultúránk - írja Hankiss Elemér -, annak egyik árulkodó s már-már nevetségesen frappáns tünete, kórtünete az, hogy nincs még elfogadott, nyugodt lelkiismerettel használható köszönésformánk, és nincs kialakult megszólító módunk sem. Mert nem képtelenség-e, nem nevetségesen szomorú-e,hogy ennyi év után sem tudjuk még, hogyan kell köszönnünk egymásnak, hogyan kell megszólítanunk egymást ebben az új társadalomban?" Hankis^ itt elsősorban az "elvtárs" és az "úr" megszólítások körül uralkodó mély homályra céloz, ami a különböző köszönésformák - Jónapot, Kezicsókolom, Szervusz, Tiszteletem és változatos alfajaik - használatát is körülveszi.Melyiket, hol és mikor, kivel szemben lehet és kell alkalmazni: e téren teljes a zűrzavar. De aki keresi - jól-rosszul, sután és bárdolatlanul, de keresi - az odaillő köszönési formákat, abban még van hajlandóság a köszönésre. De akikről a MODORTALANSÁG EGYENLŐSÉGE szól, azok már nem is akarnak köszönni. Mert nem is tudják,^ hogy ilyen is létezik: számukra ismeretlen a társadalmi érintkezésnek e formája. Elavult? Divatjamúlt? Fölösleges polgári csökevény? Hogy miért, arra Deme László, a cikk Írója sem tud válaszolni. Csak megállapít. Megállapítja - és példákkal illusztrálja -, hogy a kiskorúak neveletlenek. Ami elsősorban a szülők bűne. "Aranyos kerek fejecske a tévé képernyőjén - olvassuk a cikk elején -, az arcon a négyéves kort messze meghaladó értelem.- Hogy szoktál köszönni anyucinak? - hangzik a riporteri kérdés. Az arc gondba borulj néma csend. - Hát hogy köszönsz, mikor érted jön? Nincs válasz. Szemmel láthatói a kérdezett cselekvés talán nem, de a fogalma ismeretlen. Más: saját élmény. - Köszönj a bácsinak! Na köszönj szépen! - Kötönöm tépen!"
