Független Magyar Hírszolgálat, 1983. március-1984. február (7. évfolyam, 1-12. szám)

1983-11-15 / 9. szám

De elsősorban nem gügyögő o'vodásokon lehet lemérni egy társadalom modortalanságát - bár a gyökereket nyilván már ebben a korban kell keresni hanem sokkal inkább az iskoláskorú fiatalok viselkedésén. Azokon, akiknek magatartásán már kellene mutatkoznia a család és az iskola nevelő hatásának, hogy emberré formálja őket, többé-kevésbé kialakult jellemmel és modorral. Mely utóbbinak sokak szemében nincs ugyan túlzott jelentősége manapság, de hiányát megsínyli a társadalom. Mert ha egy közösség tagjai nem képesek kölcsönös tiszteletadásra és egymás megbecsülésének kimutatására, ott a durvaság válik az emberek második természetévé.

Deme László nyelvész, tehát a hétköznapi nyelv, az állandóan változó, alakuló beszédstílus alapján ítél« "Úgy látom, hogy beszéd- és érintkezéskultűránk azon a fokon tart, amelyiket már nem az átrétegződés jellemez, hanem a lepusztulás" - írja, majd a cikk második felében így folytatja a gondolatmenetet: "A probléma persze korántsem nyelvi, és megoldása sem a nyelvészek dolga. De a nyelvhasználati oldal nyomatékosan jelzi, hogy az általános mentális és magatartásbeli lazulásnak a kommunikációs kulturáltság hiánya nemcsak vetülete és következménye, hanem tényezője és terjesztője is. S bármennyire nehéz is egy ilyen folyamatot megállítani, s főleg visszafordítani, addig kellene megkísérelni mégis, mig oda nem jutunk, hogy az ifjúság egy része mindenkivel csak egyféleképen tud beszélni, mégpedig úgy, mintha egyazon galeri tagjai volnának."

Ez leginkább a megszólításban, az egyenrangúságot jelentő tegeződés és a megkülönböztetést, tiszteletadást érzékeltető magázódás használatában mutatkozik meg. Az általános tegeződés divatja a "felszabadulás" után kezdett terjedni hazánkban, amikor a kommunista világ egyenlősdijének jegyében a házmester és a taxisofőr szemrebbenés nélkül letegezte a vele egykorú lakót, vagy utast. Az évek múlásával ez a szokás szépen terjedt s ma már ott tartunk, ,hogy a tizenévesek minden felnőttet tegeznek, beleértve a tanáraikat is... És a legkülönösebb, hogy a társadalom sem ítéli el ezt a tiszteletlenséget.

"A szülők egyre inkább természetesnek veszik, hogy ha én is tegeződöm (kölcsönösen) az én gyerekemmel, s te is a tiéddel, meg mi is egymással, akkor a gyerekeink nemcsak egymással és velünk tegeződnek, hanem keresztbe visszategezik a brancsbeli felnőtteket. Ez olyan 'jópofa* dolog. S ennek mellékhajtása, hogy a gyerek elkezdi saját apját is Józsinak, saját anyját Gizinek emlegetni, majd szólongatni. Ez is olyan ’jópofa’ dolog..."

így a "brancsbeliekkel", a család barátaival és a családon belül« azokkal tehát, akikkel lehet bizalmaskodni. A körön kívüliekkel éppen ennek ellenkezője dívik. "Az idegenekkel szemben - írja Deme László - a gyerek egyáltalán nem tanul viselkedni. Illetőleg teszi, amit a szülőktől lát« keresztülnéz rajtuk."

És az iskola? - ötlik föl az emberben a jogos kérdés. Nos Deme cikkéből kiderül, hogy az iskola tehetetlen az új szokással szemben és a pedagógusok zöme - mit tehetne mást? - némi berzenkedés után elfogadja diákjaitól a tegező megszólítást: beletörődik a megváltoztathatatlanba. De olyan tanár is akad,aki

ezt természetesnek tartja és meg sem fordul az agyában, hogy ettől a nevelői tekintélye szenved csorbát.

Deme László végigtekint a gyermeki fejlődés korszakain, melyek során csiszolódik a viselkedéskultúra. "Az uj nemzedék - írja - a családi és baráti környezetben egyre kevésbé tanul meg viselkedni, valójában fel sem igen fedezi, hogy az általa ismert és használt mellett van más nyelvi és érintkezési forma is." így kerül az óvodába, ahol visszategezi az óvónénit, majd az iskola első osztályába, ahol kialakult a "megértő tolerancia" álláspontja« "ne fogjuk le a spontán megnyilatkozások lendületét efféle formális megkötésekkel, ne keltsünk gátlásokat a gyerekben".

Aztán következik a közép-, majd a felsőfokú iskola, ahol némelyik gyerek betörik, de tizennégy éves kortól fölfelé egyre általánosabb a "felnőttesdi", az "egyenrangusdi" diák és tanár között. "Hallottam már olyan iskolarádió adást - olvassuk - amelyben a jóval harmincon felüli tanár tegezte a nyolcadikos általános iskolást (l*f évest), az meg visszategezte«, A tanár, a szerkesztő, a rendező jóváhagyásával." A rádió és a televízió ifjúsági műsorai hajdanán mind korahuszonéves ifjakkal indultak, akik közt természetes volt a kölcsönös tegeződés a riportalanyokkal is. "Ezeknek az osztályoknak a tagjai - írja Deme - azóta raegnegyvenesedtek, de ragaszkodnak a rövidnadrághoz és a papírcsákóhoz..."