Független Magyar Hírszolgálat, 1983. március-1984. február (7. évfolyam, 1-12. szám)

1983-05-15 / 3. szám

fr-2 * -viszonylagos jólétben is élhessen. Ennek ellenében az értelmiség lemondott a képzettségénél fogva ót megillető magasabbrendü feladatokról és beéri másodrendű szereppel. Azzal, amit a kádári proletárdiktatúrában a magát még ma is "munkás-paraszt" kormánynak nevező államvezetés juttat neki. "Úgy tűnik - olvassuk a KISUGÓ című hazai szamizdat-kiadvány legutóbbi számában -, hogy honfitársaink többsége megelégszik, vagy legalábbis megalkuszik az adott lehetőségekkel» mintha ez a nemzedék arra rendezkedett volna be, hogy kipihenje elődei vészterhes és végzetteljes történelmének viszontagságait." Ez a megállapítás elsősorban az értelmiségre illik napjainkban.

A KISÚGÓ szerkesztői is értelmiségiek,az új "máskéntgondolkodó" generáció tagjai, de ők nagyon kevesen vannak és szavuknak alig van visszhangja az értelmiség széles köreiben. Ott az a filozófia uralkodik, hogy legyünk elégedettek a jelenlegi állapotokkal, mert lehetne ennél sokkal rosszabb is. Ha pedig ez a jó, ez a javulás Kádár alatt következett be, hát Isten tartsa Kádárt az emberi kor legvégső határáig. Mert ki tudja mi lesz utána, ki jön a helyébe?

Ez van, ezt kell szeretni. Es ennek külÖnDÖző fokozatai léteznek!széles árskála. Van, aki csak kelletlenül tudomásulveszi a helyzetet és - ahogy a KISÚGÓ írja - megelégszik az adott lehetőségekkel, megalkuszik a körülményekkel, de vannak, akik lelkesen alkalmazkodnak és stréber módon kiszolgálják a rendszert.

Ez több, mint amit a túlélés érdekében meg kell tenniök. Mert nem csak az a fontos, hogy a középosztályból sarjadt és annak hagyományait némileg még őrző értelmiség fizikailag túlélje a szovjet hódoltságot, hanem lényeges az is,hogy közben mennyit ad föl lelki tartásából? Nem mindegy az, hogy öntudatának maradékát is feledve,vagy erkölcsileg, szellemileg töretlenül vészeli át e társadalmi osztály a kommunizmus korszakát. Sajnos ma ott tartunk, hogy "az értelmiség döntő többsége szorosan összefonódott a hatalommal" - idézem a párizsi Magyar Füzetek cikkéből, mely a két ellenzéki értelmiségi, Konrád György és Szelényi Iván "Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" című könyvét elemzi.

Senki sem kívánhatja persze, hogy az értelmiség örökös ellenzékiségben éljen és szembehelyezkedjék a rendszerrel, amivel nemcsak életkörülményeit kockáztatná, de veszélyeknek tenné ki magát. Azonban a beletörődés és a kollaborálás között még sok fokozat van. Az is nagy kérdés, hogy van-e nekünk, akik a szabad világ biztonságát választottuk, jogunk ahhoz, hogy akár még a kollaborálást is számonkérjük az otthonmaradtaktól? E sorok írója több alkalmat is elszalasztott, amíg - 12 évvel ezelőtt, amikor már személyszerint neki is, az országnak is jobban ment sora - rászánta magát az eljövésre, mert úgy gondolta, itt többet tud tenni hazájáért, az otthoniakért. Es annyi árulást, annyi indokolatlan, szükségtelen elvfeladást, törtető megalkuvást látott otthon, hogy ezt mégis'le kell írnia. Mert ennek veszélyeire is csak a a szabad világban mutathatunk rá - otthon nem. ,

Itt viszont kötelességünk beszélni róla. írnunk kell a közösségi tudat elhalásának veszedelméről, arról, hogy ha az értelmiség önként lemond az ország ügyeiben való részvételről és mintegy befelé fordulva csak egyéni boldogulásával törődik, talán soha többé nem szerezheti vissza vezető szerepét. Még jogát is elveszíti ahhoz. Hogy mindez így alakult, annak oka elsősorban a diktatúra. Meglepő nyíltan - bár gyakran óvatos körülírásokkal - foglalkozik ezzel a kérdéssel egy tavaly megjelent hazai könyv, a "Diagnózisok", melyben Hankiss Elemér filozófus fejtegeti a magyar társadalom betegségeinek természetét. "A magyar társadalom nem érzi felelősnek magát a problémák, bajok sokasodásáért. A kormányzat az elmúlt három évtizedben magára vállalta (!?) minden kérdés megoldását, rászoktatta az embereket arra, hogy helyettük gondolkodik, helyettük dönt, aktív részvételük nélkül is el tudja kormányozni az országot" -olvassuk.

Hankiss Elemér általánosságban beszél az egész magyar társadalomról, de nehéz észre nem venni, hogy mindezt elsősorban az értelmiségre vonatkoztatja és voltakép minden mondata arról szól. Az is, amivel megállapítja, hogy Magyarországon az értékrendek válságának vagyunk tanúi és hogy a közösségekből, a társadalom egyes rétegeiből kiveszett az értéktudat, a "mi" tudata. Pedig - írja a szerző - "értékek nélkül nincs mihez mérnie az embernek magát, következéskép megrendülj vagy föl sem épül önnön értékének, értékességének tudata." Vajon nem illik-e rá ez a jellemzés százszázalékosan a magyar értelmiségre, mely - mintha kisebbségi komplexumban szenvedne - megelégszik a számára engedélyezett alá-