Független Magyar Hírszolgálat, 1982. március-1983. február (6. évfolyam, 1-12. szám)

1982-04-15 / 2. szám

A SZABADFÖLDI MAGYARSÁG ELSTEBOL

»Délibábosan derülátó írással találkoztunk a minap a Katolikus Magyarok Vasárnapja első oldalán. A cikk rózsás képet fest a magyar emigráció erejéről,^melyabban mutatkozik meg, hogy - szemben az elsó és a második világháború előtti időkkel - most nem ellenségeink rendelkeznek jó kapcsolatokkal nyugati kormánykörökben, hanem mi és befolyásunk oly nagy (pld. a Fehér Házban), hogy számunkra nincs lehetetlen. Ez a kép igen tetszetős és nyilván sok magyar kebelben dagad tőle az önérzet, ezért - tudom - hálátlan feladat ennek ellentmondani. De az igazság érdekében a népszerűtlen feladatokat is vállalni kell valakinek... Mert sajnos ki kell ábrándítanom az olvasókat: nem vagyunk erősek, nem vagyunk "erősebbek, mint valaha". Sőt: igencsak gyöngék vagyunk. Még másoknál is gyöngébbek. _ Mert lássuk csak, mi áll a cikkben: hogy bejáratosak vagyunk az amerikai politikusokhoz,hogy a forradalom évfordulóján sokan nyilatkoztak elismerően 56-ról, hogy kulturális eredményeink imponálóak, hogy magyarszármazású üzletemberek (milliomosok) résztvesznek nemzetközi tárgyalásokon, stb. stb. Ez utóbbihoz rögtön: bár valóban van egy-két milliomosunk, de nemzetközi tárgyalásokra - tudomásom szerint -csak egy harmadik szokott utazgatni. Merszei Zoltán, az Occidental Petroleum vezérigazgatója, aki vígan röpköd Budapestre Kádárékkal üzletelni és vajmi keveset törődik az emigrációs magyarság gondjaival. Ami egyéb erősségeinket illeti, azokkal^sem büszkélkedhetünk. Ha néha be is jut valaki közülünk valamelyik amerikai^képviselőhöz vagy szenátorhoz (bárki barmikor bejuthat), ugj^an mit tud elintézni? Nézzünk szembe a tényekkel: eddig még az erdélyi magyarság érdekében sem tudtuk elérni a legkisebb eredményt sem és annak megakadályozásához is gyöngéknek bizonyultunk, hogy Románia újra s újra részesüljön a "most favoured nations’’ státus kedvezményeiben. - A magyar emigráció - s azon belül elsősorban az amerikai magyarság - leggyöngébb oldala éppen az, hogy a nagyhatalmak - nevezetesen az Egyesült államok - kormányainál vajmi kevés befolyásos kapcsolattal rendelkezik. Regi fájó pontunk, hogy éppen a legfontosabb helyen, Washingtonban nincs megfelelőképen megszervezett és hatásosan működő "lobbynk". E téren majd* mindegyik más nemzetiség erősebb nálunk: a lengyeleknek vagy féltucatnyi lengyelszármazásu képviselőjük ül a kongresszusban, nagy szavuk van az ukránoknak, de még a parányi balti népek - az esztek, lettek és litvánok - is több szószólóval rendelkeznek,

mint mi. Hogy a zsidókat ne is említsem, akik mindent el tudnak érni és intézni a Capitolium környékén... Mi csak két magyarszármazású képviselővel dicsekedhetünk Washingtonban: az egyik Weiss úr New York-ból, aki eddig egyetlen tettével "bizonyította" magyarságát - hogy tagja volt a küldöttségnek, amelyik elvitte Kádárnak a 6zent Koronát -, a másik pedig Lantos Tamás Kalifoniából, aki az erdélyi magyarságért Fenwick képviselőnővel közösen tett lépéseken kivül máig csupán a Wallenberg-üggyel tette ismertté a nevét, ami ugyan tiszteletreméltó ügy, de az ránk magyarokra inkább rossz fényt vet, mint hasznunkra válnék. - így állunk hát "erőinkkel" Washingtonban: szomorú tény, de való, hogy a magyar emigráció mindmáig nem volt képes létrehozni a nyugati világ kulcshelyén egy ahhoz hasonló érdekképviseletet, mint amilyennel - a cikkíró hasonlatával élve - annakidején a csehek rendelkeztek Benesék, Masarykék személyében. - Meglepő fordulat a cikkben a szerző baráti gesztusa a szlovákok felé, éspedig azért meglepő, mert néhány héttel ezelőtt éppen a szerző támadta ugyanazokon a hasábokon a szlovák emigráns csúcsszervezetet egy magyarellenes memorandum miatt. (Amiről ugyan később kiderült, hogy inkább magánkezdeményezésnek tekinthető, mint hivatalos szervezeti állásfoglalásnak s épp ezért kár volt ágyúval lőni verébre... Lehet, hogy a mostani cikkben elhelyezett baráti mondatok az előzők feledtetését hivatottak szolgálni?...) - Ha már a trianoni rablóbéke révén megtollasodott utódállamokról került szó, meg kell még jegyeznem, hogy közös elnyomás ide, közös elnyomás oda,nekem személyszejrint nagyon nem ^tetszik a szerző által ajánlott "kéznyújtás", mely a "közös kárpáti haza" szólamával ködösíteni igyekszik, hogy Magyarország határai soha nem voltak Szobnál és az Ipolynál, vagy éppen Nagyvárad, meg Szabadka alatt. Éppen ezért az "államhatárok spiritualizálását“ sem tudom helyeselni, amit a szerző cikkében megoldásként ajánl. Ennek az ideának - a jelenlegi konstellációban - "szaga" van, mert köztudott, hogy (a lenini elvek alapján) Moszkva is a közép-keleteurópai határok spiritualizálására törekszik, természetesen saját gyámkodása mellett. A dunai konföderáció gondolata Kossuth óta az a lelkesítő délibáb, melytől a középeurópai kisnépek problémáinak megoldását reméljük, egy olyan államalakulat formájában, mely e térségben egyszer s mindenkorra képes lenne ellensúlyozni a germán "Drang nach östen" fenyegetését éppúgy, mint a pánszláv hó-