Független Magyar Hírszolgálat, 1982. március-1983. február (6. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-15 / 11. szám

egyenruhások dirigálásáig) és védtelenek az inzultusokkal szemben, melyek naponta érik őket. Ugyanakkor látniok kell, hogy vannak, akik lefölözik mindennek a javát, az élet napos oldalát élvezik, míg nekik csak a robotolás jut. Hát csoda, hogy az emberek ingerültek és udvariatlanok egymáshoz a villamoson, autóbuszon, utcán, közértben és hivatalokban? Ilyenné tette ókét a társadalom, melyben élnek, melynek tisztségviselői - a hatalmat megtestesítő "apparatcsik"-ok - nap mind nap megalázzák őket emberi méltóságukban és ilyen a közszellem, melyet magukbaszívnak, iskolában, munkahelyen, lakótelepen.

Hosszú lélektani és szociológiái tanulmányokban lehetne1 elemezni,mitől romlott meg; a közszellem a szocialista társadalomban és miért durvult el az egymásközti társadalmi érintkezés hangja, stílusai kutatni lehetne az ok és okozati összefüggéseket, de az elméletnél mindig többet mondanak az életből vett példák és a gyakorlati tapasztalatok. Ilyeneket gyűjtött csokorba, ezeket foglalta öszsze egy cikk keretében Ungvári Tamás, a múlt év december 18-i Magyar Nemzet egy eléggé eldugott helyén, az utolsóelőtti oldalon. "Az emberi méltóságról" címmel közölt írás meglepő őszinteséggel mutat rá, hogy mi idézte elő az emberi kapcsolatok megromlását és arra keres választ, hogyan lehetne a sokfele hiány közül legalább: a jé szó hiányát megszüntetni.

Ungvári világosan fogalmaz: az emberek ingerültségének okait elsősorban a kirívó társadalmi egyenlőtlenségekben kell keresni, abban, hogy az alapvetően jogos állampolgári igények kielégítése kedvezménynek számít, amiben nem mindenki részesülhet. Az efölött érzett keserűség fölgyűlik az emberekben, akiket a nap minden szakában - közlekedési eszközökön, hivatalokban, boltokban, ügyeik intézése, vásárlás közben és munkaidő alatt - inzultusok sorozata ér és végül már csak az a bizonyos csepp kell, hogy az emberi méltóságukon esett sérelmekért másokon vegyenek elégtételt. Azzal, hogy ők is továbbadják a kapott gorombaságokat, ők is durvák környezetükhöz. egtöbb esetben családjukhoz, szomszédaikhoz. Hiszen egész nap fölgyülemlett mérgüket hazaviszik magukkal, s az otthon, lakóhelyükön csapódik ki. És sért meg olyanokat, aki nem szolgáltak rá.

Mint a cikk első feléből kiderül, a kérdés felvetésére - miért rossz a közhangulat? - éppen az a megfigyelés késztette Ungvárit, hogy a szomszédok hajdan jó viszonya országszerte - városban, bérházakban, lakótelepeken, elővárosi településeken és faluhelyen is - megromlott. A magyar ember valamikor arról volt ismert, hogy barátságos, segítőkész a szomszédaival, de az utolsó egy-két évtized alatt ez gyökeresen megváltozott. Ungvári már régebben fölfigyelt erre és akkor írta - néhány hónappal ezelőtt - "A szomszéd* a pokol" című riportját. A cikk zsilipeket nyitott meg: százával kapta a leveleket - írja -, melyekből áradt a panasz, dőlt a keserűség. De az persze nem derült ki a levelekből, hogy melyik szomszéd felelős a jószomszédi viszony megromlásáért, az állandó kölcsönös áskálódásért, a "rossz szomszédság, török átok" helyzetért...

Ezek azonban csak olyan sérelmek, amiket magánemberek okoznak magánembereknek, ahol a felek nagyjából azonos szinten állnak. Az igazi baj ott kezdődik,amikor az állampolgár a Hivatallal, a Hatalommal kerül szembe. "A levelekből úgy rémlik - olvassuk Ungvári cikkében -, hogy legrosszabb szomszédunk egynémely bürokratikus hivatal, vagy a hivatal szerepében tetszelgő állami intézmény." Aztán így folytatja* "A levelekből úgy látszik* mi végül is szerethetnénk, talán becsülhetnénk is egymást, de az irritáló negatívumok, amelyekkel együtt élünk, kedvezményezettekre és kárvallottakra osztja táborunkat." A kiváltságosok zárt, szűk csoportjára és a kisemmizettek millióira.

Az emberek ingerültek, idegesek, türelmetlenek, gorombák. Miért? - kérdi Ungvári, az emberi magatartás ösztönzőit, a tünetek okait kutatván. Ezért! - feleli aztán rá rögtön* "Szerintem az emberi méltóságról van szó* eredendő szerénységünket me^-megsebzi valamely gyógyíthatatlannak tűnő igazságtalanság,vagy azok egész sora es így mintegy felmentve érezzük magunkat közösségi kötelmeink alól. Kiabálunk, de nem akkor és ott, ahol szeretnénk. Porig aláz hivatali főnökünk és bosszúságunkat a gyermekünkön töltjük ki. Sorban állunk a közértben és^ingerültségünk otthon detonál: a szomszédot teremtjük le, mert piszkos a lépcsőház.“ Es tovább* "A szomszédok gyűlölik egymást, a bérházak csatatérré alakulnak át, a telekhatárok parázs vitákat gyújtanak, az együttélés szabályait semmibe veszik, az országos zajszint magasabb a sokévi átlagnál, a kommunikáció hangereje durva. Az udvariatlanság olyan ragadós, hogy az újságok levelező rovataiban hálálkodó soro