Független Magyar Hírszolgálat, 1980. március-1981. február (4. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-15 / 1. szám
pár szóval érdemes kitérni arra, hogy miért tekintik a csempészek még ma is jó vadászterületnek Magyarországot? Nyilvánvalóan azért, mert annyi a hiánycikk, hogy itt minden piacra talál» a farmernadrág éppúgy, mint a zsebszámológép és a kvarcóra, más, hétköznapibb közszükségleti cikkekről nem is szólva. A csempészforgalom ellen a legszigorúbb vámőrnél is többet érne a lakosság jó áruellátása. Dehát ezt már évtizedek óta eredménytelenül próbálja megvalósítani a rendszer. Marad a motozás a sorompónál» az még mindig egyszerűbb! A Magyar Nemzet cikkírója ejt néhány szót arról, hogy azért helyénvaló lenne az udvariasság a vámőrök részéről télen is, éppúgy mint nyáron. Majd elmond egy esetet, ami Rajkán történt 1979* augusztus 16.-án délben, szép meleg időben: "... Egy botor állampolgár hat százforintost mutatott fel kéretlenül, mint engedélyezett valutakivitelt három felnőtt személyre, s egy vámtiszt azt tudatta vele, hogy "futkos, mint a vak légy" (mármint a pénzt fölváltani) ’bezzeg a rendeleteket el nem olvasná*. És megesik a határállomásokon még ez-az. De csak példa ez... Nagyon nehéz lehet manapság vámvizsgáló pénzügyőrnek lenni... Nincs az az az arkangyal-vámtiszt, aki el ne veszíthetné a türelmét. Nem a vámőrök hangjáról van mit beszélni. A hangról, a modorról általában." Itt álljunk meg ismét egy pillanatra, mert helybenvagyunks az általános stílusnál! Mivelhogy az udvariatlanság nemcsak a népköztársasági fináncok sajátja, hanem jellemző - szomorúan jellemző - az egész mai hazai társadalomra. Persze senki sem akarja azt állítani, hogy például nyugaton hódít a jómodor - az egymásközti érintkezés durvulása világjelenség -, de amit a szocialista nevelés ezen a téren produkált, az utolérhetetlen. Illusztrációképen hadd álljon itt néhány példa, melyeket a cikkíró sorol fel a "Hang, modor" folytatásában: "Valaki a piacon egyetlen ujjal megtapint egy drága melegházi paradicsomot, hogy tényleg kemény-e, s az elárusító már harsányan kiált» ’Nem tapogatjuk az árut apikám, nem tapogatjuk!’ j valaki gitárt venne muzsikáló lányának,s hűvösen közlik, hogy nincs, s ha erre azt rebegi, hogy a kirakatban látott egyet, akkor lassan végigmérik konfekció-télikabátos alakját tetőtől-talpig, és: *az önnek drága, uram!’} valaki cémazoknit kér, s elébe tesznek egyet, egyetlent, s utálkozó arccal támasztják a polcot, az eladó keze karba fonva} valaki drága üve^árút válogatna, de egy apácafőnökasszony-arcú hölgy jegesen rászól,hogy ’az áruhoz nyúlni tilos’, és igy tovább. Űntig fölpanaszolt ügy. Csak a legaljáról, a baj gyökeréről nem beszél senki." Mondja bölcsen a pesti újságíró s aztán - ő is csak mellébeszél. Azon elmélkedik, ^hogy kereskedelmi modor dolgában a "bezzeg" a kapitalista kereskedő. Dehát - írja - azt a verseny, az érdek, a pénz misztikus istenítése teszi udvariassá. Hogy azonban a hazai bolti eladókat, kiszolgálókat mi teszi udvariatlanná, és hogy általában mitől romlott meg az a bizonyos hang és modor, ezekre a kérdésekre már adós marad a válasszal. Hadd próbáljuk meg hát mi kitapintani a bajok gyökereit! Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a legtöbb esetben nem csupán udvariatlanságról, modortalanságról van szó, hanem a másik ember semmibevevéséről. A kommunista .szólamok az ember megbecsülését, osztálynélküli társadalomban minaer>ki egyenlőségét hirdetik s a valóság az, hogy soha annyi kiskirály nem volt az országban, mint manapság. Akinek a sors valamilyen kis hatalmat, hatáskört, intézkedési jogot adott, az - amikor "hivatalban van" - érezteti hatalmát embertársaival. Ennek valószinüleg lélektani okai lehetnek* a rendszemyújtotta sivár és korlátozott lehetőségek mellett csak kevesen valósíthatják meg ambícióikat, igy aztán azzal akarnak kitűnni a nagy szürkeségből, hogy "megmutatják"» legalább a munkaidő alatt valakik... Napközben, ügyes-bajos dolgai intézése alatt mindenki kerül olyan helyzetekbe, hogy el kell viselnie mások packázásait. Ez ingerlékennyé teszi az embereket és amikor aztán ők állnak a pult belső oldalán, vagy ülnek az íróasztal mögött, másokon vesznek elégtételt sérelmeik miatt. A tisztviselővel reggel gorombáskodik a villamoskalauz, mire ő egész nap törleszt az ügyfeleknél, akik^közt van pincér, bolti eladó, benzinkutas és ki tudja, hányféle rendű és rangú állampolgár. Később aztán ezek is "megmutatják" és másokon próbálják ki a "hatalmukat". Es ez a körforgás szüntelenül tart: lassan kikészítve az emberek idegeit és rontva a társadalmi közérzetet. ^ y Csurka István írta ezelőtt két évvel "Zsigerelés" című cikkében, hogy Magyar
