Veszprémi Független Hirlap, 1897 (17. évfolyam, 1-51. szám)
1897-08-07 / 32. szám
Teszpí^iri, 1897. XVII. évfolyam. 32. szám. Szombat, augusztus 7. nombkton. lap ár»: (£géat évre 12 korona. 0 korona. 'ífli/veHévre 3 korona, i'flven flsáin ára 30 81. ■ Kapható Siemerejr J. éa ‘arcveg L. uralc üzleteiben. KIADÓHIVATAL: Szabadi utcsa 514. ab. VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP SüejrkésztSí iroda: Veszprém SzabadJ-nto«* 614. aa Hlrd.etéso3c: (x hathasábos petitsor vágj annak tere) Az elad oldalon . . so fillér. A 2-ik a 3-ikoldalon 16 fillér. A 4-ik oldalon . . . iá fillér A nyíl térbén .... 40 fillér Kincstári illeték .. 60 fillér A katholikus országos autonómiáról. Irts: Csorba Ferencz. A kik az utóbbi években a katholikus országos autonómia, létesítése érdekében a nyilvánosság előtt szót emeltek, tudtunkkal kivétel nélkül az i8^t-dik évi kongresszusi mukálat alapjára helyezkedtek. »Vegye föl a kormány a fonalat ott, a hol az megszakadt« — volt a szokott jelszó, mely alatt e kérdést szőnyegre hozták. E sorainkban mi is e jelszót fogjuk követni és a kongresszusi munkálat alapjára állani. Idézni fogjuk e munkálat jelentősebb pontjait és azok nyomán tesz- szük majd meg szerény észrevételeinket, a melyekkel érveket akarunk szolgáltatni, — azon, kétségteleuül — nem elszigetelten álló véleményünk helyessége mellett, hogy az országos autonómiát úgy, vagy azzal rokon alakban, a mint azt a kongresszusi munkálat hivei tervezik, létesiteni semmi esetre sem szabad. E munkálat czime: A magyar- országi latin és görög szertartási1 katholikus egyház önkormányzatának szervezete. Első észrevételünk az, hogy a • magyarországi katholikus egyház,« a melyét a munkálat oly fölötte nagy horderejű köz- és magánjogok birtokosává, és oly rengeteg mennyiségű ingó és különösen ingatlan vagyon tulajdonosává akar tenni — a magyar közjog szerint, mint jogalany, nem létezik, hogy tehát azt mindenek előtt azzá kell tenni. A közjogi szabatosság azt igényli, hogy ez törvény utján történjék. Különben a »magyarországi katholikus egyház« — a szavak köznapi jelentőségének, avagy pedig a kongresszusi munkálat tartalmának megfelelő értelemben, — a római katholikus egyházjog szerint sem létezik. A katholikus egyház lényegében van az egyetemesség; úgy hogy a mint valahol nemzeti vagy országos jelleget vesz föl, megszűnik katholikus egyház lenni. >A magyarországi katholikus egyház« tehát a római katholikus egyházjog keretében egyáltalán létesíthető sem volna, ha az lenne tervben, hogy az szorosan— a tervezett czimben foglalt szavak természetszerű jelentőségének megfelelően — alkottassák meg. Csakhogy nem az van tervben, a mit e. szavak kifejeznek. A kongresszusi munkálat nem azt akarja, hogy a római katholikus egyháznak Magyarországon levő része — mintegy az anglikán egyháznak mintájára — az egyetemes római egyháztól független szervezettel megalakuljon, és hogy azután annak számára — a magyar protestáns egyház mintájára — önkormányzati jogok engedtessenek, hanem azt, hogy itt egy oly testület létesüljön, a mely a nélkül, hogy a katholikus egyháztól vagy annak embereitől a legcsekélyebb jogot is igényelné — a magyar államnak ez egyházra vonatkozással lévő legtöbb jogát ma gához ragadja és ezenkívül, minden, akár a történelmi előzmények alap ján, akár pedig jelen használatánál fogva, katholikus jellegűnek mondható vagyonnak korlátlan tulajdonosává legyen. »A magyarországi katholikus egyház« a minek a katholicismus lényegéhez, ezek szerint tulajdonképen semmi köze sincs, de aminek a jelölt módon való esetleges létesítés? mélyen belevágna a magyar állam jogainak körébe — ez okoknál fogva szerény nézetünk szerint oly czim, a mely jelentésének igazi értelmét nemcsak hogy nem fejezi ki hi ven, hanem azt ugyszólva inkább elleplezi, mellőzendő. Miért választották mégis a kongresszusi munkálat készítői e czimet ? 1 Úgy hisszük legfőképen azért, mert e czim némileg alap arra, hogy — az autonómiával biró többi felekezetekre utalva — még inkább fennen hangoztathassák azon tő fő érvöket: »quod uni justum, alteri aequum« — vagy a mint ezt a magyarországi püspökökhöz e tárgyban intézett pápai encyclika kifejezi: »Valószínűleg nem fogják tűrni, hogy a mi a katholikus egyházon kívül álló felekezeteknek megadatott, a katholikus egyháztól megtagadtassék. < Kétségtelen, hogy az ilyen okoskodás szónoki érvnek igen szépen és hathatósan hangzik, de a főn forgó esetben azt, szerény nézetünk szerint helyesen és jogosan azon egyszerű okból nem szabad alkalmazni, mert a többi felekezeteknek adott autonómia egészen mást jelent, mint a mit a hazai kathoiikus országos autonómia szóban forgó tervezetének szóvivői kívánnak. Akkor ugyanis, a midőn a magyar törvényhozás a protestáns és egyébb nem-katholikus felekezeteknek autonómiát engedett, nem vagyont és nem állami jogokat adott nekik, hanem pusztán engedélyt arra, hogy mint egyházi jogi személyek, ez országban bántatlanul élhessenek. A külömbség a többi felekezetek számára engedett, és magyarországi katholikus egyház számára követelt autonómia között tehát a törvény- hozás szempontjából, körülbelül olyan, mint a magán életben van a között, ha valakit jogainkkal gazdagon megajándékozunk, és a között, ha valakit biztosítunk arról, hogy ezután nem fogjuk megakadályozni a saját képessége szerint való boldogulásban. A katholikus autonómia szóvivői az államtól a szabadságon kivül gazdag ajándékot is akarnak, mig a többi felekezetek az autonómiával csakis salvus conductust kaptak. Ennyit a kongresszusi munkálat cziméről. Az általános határozatokat magában foglaló I. fejezet első szakasza következőkép szól: >A magyarországi katholikusok egyházi és iskolai ügyeik I intézésében az 1848. évi XX. tör- vényczikk 2. §. szerint őket megillető önkormányzatot az egyházi és világi hívők közös részvétére és befolyására alapítva szervezik.« Hogy e szakaszt alaposabban világíthassuk meg, fölnyitottuk az idézett 1848. évi törvényt, de abban — nem kis meglepetésünkre — egy szót sem tudtunk fölfedezni arról, hogy a magyarországi katholikusokat e törvény szerint, egyházi és iskolai vagy bárminemű más ügyeikben, ön- kormányzat és különösen országos autonómia illetné. Az 1848 évi XX. törvényczikk 2. [ §-a ugyanis következőkép hangzik: »E hazában törvényesen bevett vallásfelekezetekre, külömbség nélkül, tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg.« Látni való, hogy itt nincs emlités téve, se egyházi, se iskolai, se bárminemű más önkormányzatról. Különben nem hiszszük, hogy tévednénk, ha azon nézetünket nyil vánitjuk, hogy e törvényszakasz — a törvényhozás akkori intentiója szerint — egyáltalán nem is vonat kozott a katholikus egyházra, a mely egyház alkotmányunk keletkezése óta mindig állami egyház volt, és igy — legalább 1848-ban — nem is értett az említett bevett vallásfelekezetek (»recepta religiók«) közé. E véleményünk megerősítésre talál az idézett törvényczikk többi §§ ban, különösen a közvetlen következő 3. §-ban, a mely kimondja, hogy: »Minden bevett vallásfelekezetnek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségek által fedezendők s ez elvnek részletes alkalmazásáról a miniszterium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás élé kimerítő javaslatot fog terjesztenie Alig képzeljük, hogy a kongresszusi munkálat érvényre emelésének szóvivői e 3. §-t ép úgy, mint a munkálatban idézett 2. §-t — hajlandók lennének a katholikus egyházra is vonatkoztatni, és azt vitatni, hogy e törvény az államtól nyert gazdag javadalmakban bővelkedő, katholikus egyház iskolai és egyházi szükségleteit is közálladalmi költségekkel akarta volna födözni. Alig képzeljük ezl; mert az állami költségekkel akarfe volna födözni. Alig képzeljük azt, mert az állami ellátás elvének a katholikus egyházra való alkalmazása, nyilvánvaló logikai szükségesség erejével vonta maga után e javak teljes államosítását — a mit bizonyára sem a kongresszusi munkálat barátai, sem a 48-diki törvényhozás, sem pedig szerény magunk nem kívánunk.*) Megjegyzéssel akarjuk még illetni a kongresszusi munkálat idézett szakaszának azon kifejezését, a mely szerint a katholikusok ez önkormányzatot magok > szervezik, c A katholikusok az országos autonómiának azt az alakját, a melyet a munkálat létesíteni akar, magok nem szervezhetik. Erre kizárólag csak a magyar államhatalom alkotmányos szervei, jelesül a fb'ség és minisztériuma, továbbá a törvényhozó testület lehet illetékes. E nézetünk, azt hisszük, nem szorul hosszas bizonyításra. Már a kongresszusi munkálatnak szóban forgó szakaszában hivatkozott 1848. évi XX. törvényczikknek idézett 3. § a azt mondja, hogy ez ügyben >az illető vallásfelekezetek meghallgatásával a minisztérium fog a törvényhozás elé javaslatot terjeszteni, • a miben nyilvánvalólag benfoglal- tatik az, hogy ha a szervezés e törvény alapján történnék, az egyes vallásfelekezeteknek ez ügyben csak véleményadásra lehetne joguk. Mi — a mint jeleztük — tartjuk, hogy az idézett törvény egyáltalában nem vonatkozik a katholikus egyházra. De még ha vonatkozik is, az föltétlenül áll, hogy e kérdésben — mindaddig, mig a megoldást ugyszólvá kizárólag abban keresik, hogy az állam által gyakorolt bizonyos jogok azokkal kapcso•jldőközben meggyőződtünk arról, bogy as 1843. évi törvényhozás igaz intentiója a szóban levő javak államosítását is magában foglalta; és igy azoknak, akik az autonómiát as 1871. évi kongresszusi munkálat alapján óhajtanák szer* vezni, vájjon nem opportanus e czélból az 1848. évi törvényczikknek 2. §-ra hivatkozni. latos vagyonnal együtt átruháztassa- nak — az államot, mint e jogok tényleges és jogos birtokosát, még akkor is rendelkezési jog illeti, ha erre különben, souverainitása alapján igénye nem lenne. A kongresszusi munkálat azonban az általános magánjog és a hazai alkotmányjog elveinek e követelményeire semmi tekintettel sincs, hanem természetesnek látja, hogy a kongresszus legyen illetékes az autonómia most jelölt alakjának megteremtésére, s igy az legyen illetékes arra is, hogy a magyar állam által birt jogokkal és javakkal meg ajándékozhassa. A törvényhozó testületnek pedig — úgy látszik — csak annyi közreműködést lett volna hajlandó engedni, hogy azt a befejezett tényeket, mint valami nagyhatalom mai kötött nemzetközi szerződést, vagy valamely idegen uj államnak a magyar államfő által történt elismerését - - a törvénytárba be- czikkelyezhesse. A kongresszusi munkálat általános részének második fejezete következőkép hangzik: >Ez önkormányzat hatásköre a személyi kinevezési ügyekben, a köznevelés terén, a katholikus egyházi és iskolai javak tekintetében s általán a katholikus egyház világi vonatkozású összes ügyeiben kiterjed mindazokra, mik a szoros értelemben vett hittani, egyházkormányzati, lithurgiai és egyház- tegyelmi dolgok körén kivül, az j egyházi és világi híveket közösen ! érdeklik.. f E most jelölt hatáskörnek az országos autonómiára vonatkozó egész terjedelme csak akkor világlik ki igazán, ha azt a munkálat egynémely más, különösen az általános rész negyedik és az országos katholikus gyűlést körüliró II. fejezet tizennegyedik szakával, együttesen vesszük szemügyre. A most említett negyedik szakasz, miszerint: „A katholikus egyházi javadalmasok birtokában, illetőleg azt j kezelésök alatt lévő összes javak, a vallás tanul mányi és egyéb katholikus alapok a magyarországi katholikus egyház tulajdonát képezik* és a tulajdonjog az egyház részére te- lekkönyvileg is biztosítandó. A hivatkozott tizennegyedik szakasz szerint pedig: > Mindazon kinevezéseknél és magasabb egyházi javak adományozásánál, a melyre nézve az apostoli király a kinevezés jogát ekkoráig az államkormányzat utján gyakorolta, az előteijesz- tést ezentúl e gyűlés fogja a sza- bályszerüleg alakított ^igazgató tanács utján eszközölni. A hazai katholikus egyház által fentartott különböző fokozatú és szakbeli alsóbb és felső iskolákra és világi növel- dékre nézve a tanrendszert megállapítja. A vallásoktatásokra, a papi és zárdái nevelésre azonban hatásköre ki nem terjed. Különben a tanügyről — az állami törvény korlátái között rendelkezik.« Nézetünk szerint az országos autonómia azon hatáskörrel, a melyben ez idézetek föltüntetik, csaknem illusoriussá tenné a fölségnek legfőbb kegyúri jogát és kiköszörül- hetlen csorbát ejtene a törvényhozó testület hatáskörén. A munkálat érvényre emelésének szóvivői azt szokták mondani, hogy a fölségnek legfőbb kegyúri joga az országos autonómia ilyetén módon való létesítése után is teljes épségben maradna és csupán e jog .gyakorlásának módja* változnék annyiban, hogy a minisztérium helyébe az országos autonómia jönne. Ez okoskodás, nézetünk szerint, üres sophismánál egyébnek alig mondható. A szoros értelemben vett legfőbb kegyúri jog és különösen a nagyobb egyházi javadalmak adományozásának joga ugyanis a fölségnek mindenkor személyes jo gát képezte. A fölség e jogát az alkotmányos szabályok szerint mindig maga gyakorolta — régebben meghívott főemberei és tanácsosai, újabban pedig kinevezettt miniszterei utján, a kiket minden perczben tetszése szerint elmozdíthatott, s a kik tisztök gyakorlásában, mint a fölség megbízottjai, mint discretio- narius hatalmából folyó akaratának kötelezett végrehajtói, jártak és járnak el. E sok évszázad gyakorlata által szentesitett, jogszerű állapottal ellentétben a kongresszusi munkálat azt veszi tervbe, hogy a fölség a leglőbb kegyúri jogot ezután egy fölötte széles körű alapra fektetett, választás közvetítésével létesítendő, oly testület utján gyakorolja, a mely testület a fölségtől nem csak megalakulásban vagy legalább tagjai megválasztásában lenne független, hanem általa föloszlatható sem volna. Előbb tehát a fölség egy tőle függő megbízottjának közben jöttével gyakorolta legfőbb kegyúri jogát, ezután majd egy tőle független harmadik személynek kezében látná e jogának gyakorlatát Bármely szempontból nézzük is e két állapotot, oly óriási különbséget látunk közöttük, hogy a kongreszi TARCZA. § Ne hagyj el engem. Me hagyj el engem, maradj, légy velem : Mert megszakad a szivem utánnad . . . Ne hagy] el engem fényes csillagom', Ragyogd keresztül éjszakámat. Ne hagyj el életemnek élete; Ne hagyj el még ily kora, rögtön; Ne hagyj el, légy enyém, ragyogj reám : Hogy imádjalak mindörökön I Ne hagyj el engem, ha van Istened I Ne zúzz, ne törj alá a porba . . . Ne hagyj el engem én lelkem fele'. Rakjunk fészket lombos bokorba ... Szent sátora, vihartól óva véd: Egy szép álom lesz itt az élet . • . Ha kél a hajnal: száll az alkonyat, Csak rólad zendül a dal, ének. Ne hagyj el engem — óhl hallgass reám, Ha vágyad szárnya szállni késztet — Rakjuk meg ketten a szent templomot: Rakjuk meg ketten azt a fészket-. Melyben szerelmem átölelve tart, E rózsás berkü, tündér börtön . . . Ne hagyj el, légy enyém, ragyogj reám : Hogy imádjalak mindörökkön 1 II. Óht ne hagyj el engem, ha már rád találtam, Aki álmaimnak angyalává lettél, Akit ismeretlen — már rég ismerétek, Mielőtt tán voltál, mielőtt születtél. Akihez csattogva szállt a dalok szárnya, Akiért cpedve zendül meg a koboz . . . Akiért megküzdém az élet tusáit, Hol balsors villáma szaggat, ostoroz. Óh! ne hagyj el engem én szent üdvös- v., [ségem; títbeu oltárképem ime testet ölte . . . "é fond be a menynek felnyíló kárpitját, Amelyért a szivem annyi kin gyötörte . . . Ragyogj rám szerelmed fényes csillagával í*WWt! én követlek, ^csak mutass utat; Ejü követlek, mint a tengerek halásza, Akt Örvények közt gyöngyöket kutat. óh ne hagyj el engem: nyújtsd kezed kekembe, . Szerelmedet bírva: nincs előttem korlát; 1 Győzelem cserága — kell — hogy ko- j [szoruzza > A viharoktól megszaggatott vitorlát: Révet ér a sajka: suttogó haboknál Átölelve zárja lombos berkü part: Hóimét — csókba forró lelkünk édes álma A daloknak szárnyán — az egekbe tart I Kenese, i8gy. julius 28. SOÓS LAJOS. sa-xtoxellaA kikötőváros széles, magas ósdi házaktól segélyezett tcorsó»-ján nagy zsi- bongás közt sürgölődött a vasárnap esti farsangolók raja. Január végén már kora tavaszi langyosság járta itt a tengerparton, s a város lakosságának egyvelege gondatlanul adta magát a bolondáriára. Az utczai rühások tömegéből — mint vadvirág a rét füvéből — kivált a' sok tarka-brrka álarezos, fura mezekben dé- vajkodó fiatal alak. Dominóba bujtatott j virgonca lányok összevissza szaladgálva fújták apró reosegő trombitáikat, 8 ka- czagva rázogatták a gyerekcsörgőket a fiatalemberek fölébe. Lisztesképö Pierro t-k sivalkodtak, hanezuroztak s vaskos tréfákat flztek a járókelőkkel, mig másfelől éktelen visitozassal dobálta egy csoport színes bugyogós szurkos képfl utczagye- rek csúcsos sipkáját a levegőbe. Sarokra húzódtam ás elnézegettem ezt a Sisera-hadat. Minduntalan mellém furakodott egypár czifra dominó és selypítő hangon üdvö- zölgetett .addio coccoio !* ami annyit jelenthet, mint ha arra miielénk az éve- lődő legény odaszól a leányzónak: adj’ Isten cziczám 1 — Egy legyintés a kéz- tyűs kezére és odébb áll. — Mellettem lebzsel a .pulizaj “ egy tehetetlen példánya, s mosolygott, mert biz ő nem rontja meg ezt a farsang-szentesitette zűrzavart. .Szerbusz szép öcsém* hangzik felém hirtelen, s — ime mit látok: előttem haladt el Duczi barátom, az örökké jókedvű Ducii, kit eenkise hitt máskép, mint igy, bár Dezső az ó becsületes neve. Diadalmas képpel vezetett karján egy helyes kis maszkot, akit nem röstelt .fogai magának* a közönség közepette. Vagy talán a kis hamis domino szaladt a karjai közé csintalanságből ? Nem értem rá amúgy röptiben megkérdezni tőle ; mert csakhamar odébb tolták az áradatban. Bizonyosan vnlami csitri sartorelln akadt belé. Ez a fiatal szorgalmas lánysereg főélvezetét találja a korzózásban; a varrómunka befejezte után csoportosan járkálnak az .óváros* eme szemrevaló szülöttei, g bodros bajékük alól — mert mindig hajadonfővel járnak, bár különös ízléssel öltözködve — ezéltiben szórják kokett pillantásaikat, s nagyokat kaczag- nak, ha valami furcsa maccia (figura) kerül eléjük. — A farsang, a bolondos car- nevale, ez az ö paradicsomuk! Inkább megvonja szájától a meleg falatot a vérbeli sartorella, csakhogy ősszeférczelhesse a farsangi dibdábot, dominót, egyebet, a melyben oly nagyszerűen lehet .incognitó* beugratni az oktondi fiatal urakat . . . Meg aztán nem kell szégyelleni, ha tetszik nekik egyik másik bajnazka; az ál- arcz jogot ad a huzigálásra. — Bitka madár mégis az a ficsur, akinek sikerűi a farsang utánra is meghosszabbítani az ölelgeté8t, mert a sartorellák pajzán nótája ie azt mondja : .Ma non voglio un signoretto Che per mi non ja, io so 1**) Nos hát Dnczi horgára mégis akadt egy I Tud is magyar gyerek létére az ő furcsa tájszólásukon beszélni, mert sokat forgolódik hajómnnkások közt, a kiktől elsajátitá a népies zamatu olaszságot, s érti már az óváros nyelvének többféle csinját-binját, amit aztán ki is használhat ilyenkor I . . . Téijűnk vissza az utcza tarkaságaihoz . . . Ehól jön vissza Duczi — de egyedül, s nagy bosszúsan, .Elillant, adta dominója, — dörmögé — pedig épen az álarcait kezdtem bolygatni, no’azen csak (* Nem kell nekem a ficanr, nem illik boltéin, jól tadom 1 találjam meg a cavalchinánl (Álarezos- bál.) Kiforgatom a csalfa lelkét; addig keringőzöm vele . , . hisz tudod, milyen jól jáija azt a trieszti balfelé forgósat ... addig pörgetem, mig a karjaimban marad a aztán ------ — .Go onolloori* visits hirtelen mögöttünk egy rózsaszínű dominó, s jót koppantott Duczi tarkójára legyezőcskéjével. „Ejnye at... Nem mondhatta végig a kellemetlenül meglepett fin, mert hátulról befogta szemeit két kis marok s újból fülébe sely- pité a maga nyelvén; ,A cavalchinán viszontláthatsz, fejemre tűzöm a pirog rózsádat , . ■* Addio coccoio I S pillanat alatt elszelelt a sokaságban. Tíz óra felé járt, midőn a városi színház villanófényben tündöklő előcsarnokába értünk. Belülről a nagydob pnfogása egy keringd utolsó ütemeit jelezte. Mig a ruhatárban kihámoztuk magunkat a felöltőkből, a küralaku folyosónak nézőtérre nyíló ajtóiból felhevfllt tánezospárok igyekeztek kifelé, hogy az emeleti buffet-kbe menjenek egy kis hűsítőre. .Lesz ma matatás szép Öcsém* — szólt Dnczi, mialatt felmentflk a tánezterem lépcsőfokain, — csak elcsíphessem azt az ngrifflles rózsásán babát.* (Feltettem magambaD, nem tánczolok, hanem Dnczi bőditási haditervét kisérem figyelemmel.) Fent a parketten, mely a nézőtér e színpad fölé rakva, összeköté a színház tágas csarnokát egy díszes tánezteremmá, tulcsapengó derűit hangulat nralkodott. Százféle álöltözetben gomolygott a maskarák raja, s főkép a kámzás dominók szállták megaz utczai öltözékben kalappal sétáló, gyöngyöző homloka tánezoso- kat. Megta lálni valakit ezen álezázott szépek közt vajmi nehéz, hacsak nem ismerjük alaposan az álarcz mögül kimo- solygó szemeket, vagy a csipkefödte gömbölyű állakat. Duczi lázasan keresgél a tömegben egy piroB rózsával diszitett dominót. — Már „Quadritle*-t kiabált a köpezös tánezmes- ter, végtől-végig csúszkálva a padlón, a már nagyban szedelődzködtek a párocskák hármas .colonne*-ba állani. — Ha most hamarjában nincs meg a kicsike, más viszi táncéba és ki tudja mibe I A banda épen belekezdett az előjátékba, midőn a buffet felől Duczit egy piro9 rózsa orron találja — s csakhamar megvolt a négyes tánezosnője is. Döngőtt a parkett a túlságos jókedvű táoczosok dobanásaitól. A zenekar emelvénye alatt húzódtam meg, mert különben elsodor a tánezolók forgataga. Nehéz volt Duczit szemmel tartanom, mert a tánezmesternek az a bolondos ötlete támadt, hogy mioden túr után megkerin- göztette, polkáztatta a párokat, amiből aztán lettek is gyönyörűséges felfordulások. Felhasználok egy rövid ezüoetet, hogy kiszabaduljak a tánezteremböl; felmegyek valami üres páholyba, hogy onnan jobban figyelhessem meg párocskámat. . . . Alattam kápráztatón forgolódott az egész földszint. A színek összefolytak, mint festő palettáján a keveredő festékek. Emberpára s illatszerek valami részegítő légkörbe vegyült egybe, mely fokozza a jókedvet, mint ópium füstje a kéjelgő fantáziát. S dobzódott odalenn a város arany ifjúsága, hogy kiadja magából az esztendőn át belészorult féktelenséget. Fejem kábulni kezdett. Siettem páholyomból egy kis hfisitöre, le a bufiet-hez. Amint az első emeleti előcsarnok üvegablakai előtt elhaladok, kit Iátok egy fül kében szorongani ? Dnczit meg a párját akik e helyre szöktek meg a négyesből. A rózsaszín dominó fodros kámzsája j félig lecsúszott a lány hullámos fekete I hajáról, amint gavallérja félkézzel átölelte. * Epen azon kaptam rajta Dnczi pajtást, hogy a rózsaszín selyem álarczot készült felhajtani és sóvárgó tekintettel csókra hegyezte njkait . . , Ekkor (nem tudom, az irigység vagy az incselkedés démona mozgatta karomat) hirtelen rájuk kopogattam az ablak táblát. Fejresztettan ugrott fel miudkettő, jó magam meg egy oszlop mögé, s csak annyit hallhattam, hogy az (jedt maszk zavarában elkiáltá magát; „0 ti siupido ! 1* * • * Lezajlott a farsang öt bolond vasárnapja s a confetti-csaba nagy napja, húshagyó kedd is. Hamvazó ezerdán ősi szokás szerint a „fosta di baccalá*-t*) tar- « tották. A város fiatalsága felözönlött a „Tersatto* hegy ormára, hol katonazene vidám hangjai mellett búcsúztatták a farsangot. Dúcainak itt leendett találkája bájos ismeretlenével. Daczáru a cavalchinák hódító légkörének, a rózsaszínű dominó makacsul megtartó kilétének titkát, — csupán Dnczi szivében — és no, valjuk be, zsebében ütött léket. — Unszolásai azon Ítéletre bírták, hogy hamvazó szerdán a Teraatton álczázutlan mivoltában találkozhatik vele. Ismertető jel: vörös rózsa. (Mert a gavallér Duczi talyigakeréknyi vörös rózsacsokrok alakjában kedvelteté meg vele a bálokon eme virágot.) Midőn felértünk a templomtérre, már hullámzott a sokaság a februári nap ve- röiényében, s a muzsika épen azt a pajkos „ma non voglio un signoretto* nótát harsogta. Karöltve járkált a sok sartolella, tabuchina (dobánymunkásnö) s dudorássta a divatos dallamot. Mintha csak minket gúnyolt volna az a szöveg 1 Mert hát Dnczi felfedezte agyán a piros rózsáé fekete fürtöket éa alattuk egy csinos, szinte kihívóan pikáns arezoos- kat, mosolygó bogárszemeket, — jaj de mindez nem neki virított már. Boldogan nevetgérezetc adta sartorellája egy barnult képű matrózfiuval, kinek sapkáján arany belükkel diszlett e fölirat: „Torpedoboot Bombe*. . . . Történt ugyanis, hogy az nap néhány torpedónaszád érkezett a kikötőbe, és a uapbarnitotta mutrózfiuk közt nem egy fiumei lánynak volt a régebbi szeretője. M—r. B. *) „Bacealá* szárított tőkehal, amelynek egyedüli jó tulajdonsága, hogy kitűnő borosusat&tó.
