Veszprémi Független Hirlap, 1893 (12. évfolyam, 1-54. szám)
1893-04-01 / 13. szám
Megjelen minden szombaton. A lap ára: egész évre 6 frt; negyedévre I frt 50 kr; egyes szám ára 15 kr. Hirdetésük petitsora 6 kr.; nyílt-tér petit-tere 20 kr.; 30 kr. kincstári illeték. — A hírlap irodája: Petdfi-intdzet Veszprém, Szabadi-utcza. Előfizetési felhívás a i „Veszprémi Független Hírlap“ 1893. (tizenharmadik) évfolyama ápril—jun. negyedére. A tavaszi évnegyed küszöbén tisztelettel kérjük szives olvasóinkat, hogy előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek. Megnagyobbított hírlapunk, mely alakjára nézve most legnagyobb a magyar lapok közt, bő teret enged nekünk arra, hogy a megyei s városi élet közügyéit behatóan, részletesen tárgyalhassuk 8 rovataink kimerítő képét nyújthassák a hét krónikájának. Tényleg hű tükre egy egy hírlapunk a megye s város eseményeinek. Főczikkeink a vitális közdolgokat tárgyalják ; vidéki rovatunk a községek beléletével foglalkozik s ujdonsági rovatunk, melyet közel 100 megyebeli tudósítóink látnak el hétről-hétre hírekkel, oly bő tárháza az újdonságoknak, hogy a leg- érdekesb s legkisebb napihirek egyaránt ieltalálhatók abban. Nem szolgálunk se pártokat, se klikkeket. Meggyőződésünket őszintén mondjuk ki mindig; de mindig indokoljuk is. Úgy a megye, mint a város érdekeit csupán a megye s város jobbjövóje szempontjából Ítéljük meg s úgy a Balaton-kultusz, mint a vasutügyek életérdekeit kizárólag a polgárság, a közérdek mérlegén — s nem egyes érdekklikkek szetnüvegéa át, — bíráljuk el. Ily tekintetből keressük ezek meg- valósitása módozatait, biztos alapot propagálva anélkül, hogy az amúgy is agyonterhelt polgárság anyagi existentiáját koczkára engednők tétetni. Elveink nyíltak, őszinték. Társadalmi nézeteinket függetlenül, ment- ten minden befolyástól adtuk közre csak nemrég is, mikor a vallási kérdések rendezése czimén, idétlen szörnyszülöttekkel egymás ellen bő- szitette a kormány az ország békés felekezeteit. Perczig sem tétovázott ez az orgánum, a társadalmi s családi béke érdekében, nehéz feladatát teljesíteni s kimondani tiltakozó veto-ját. Sem gáncs, sem a felekezeti fanatizmus vádja, — sem egyéb hivatalos üldözés nem tartott vissza attól. Se akkor, se ma . . . s a jövőben sem soha. Amilyen egyenes, független volt a hírlap tizenkét éven át — aminő érzékeny volt, ha vallási érdeket látott sérteni, ép oly érzékeny ma is s függetlensége teljében őréül áll a vallásnak, a társadalmi s családi békének egyaránt. Minden társadalom fundamentoma a vallás s a család. Ez pedig a nemzetnek. Ez a fundamentom volt 1000 éven át kipróbált biztos alapja a keresztény Magyarországnak s lelkünk szent meggyőződése, hogy azt másféle mondvacsinált mixtum-com- positumszerü morális vályoganyagokkal kicserélni épen nem szükséges. S ha nem szükséges, akkor az alapokat megbontani veszedelmes is. Noli me tangere . . . mert összeomlik az ezredéves épület s bukása el emeti a nemzettel a lelkiismeretlen íaltőrőket is. Nem az az életkérdés ma Magyarországon, bogy hogyan, micsoda paragrafus szerint házasodjunk, hanem az, hogy hogyan élhessünk meg elébb külön-külön ? Erre tessék valami jó paragrafusokat ki- fundálni országatyáinknak. Ha nem lesz a 17 millió magyar közt aunyi millió munkátlan, ínséges, kivándorlásra kényszerült szegény ember; ha munkájuk s keresetforrásuk lesz; ha anyagi exist entiájuk biztosítva lesz a kétségbeesett családoknak — akkor majdan nagyobb értelme lesz a házassági kérdések experimentálisának. Addig nem ér egy fületlen gombot s e mellett veszedelmesebb a szoczialista propagandánál. Ez a mi feltétel nélkül való meggyőződésünk ebben az akut kérdésben. Ennek leszünk szószólói minden lelki s szellemi erőnkkel, melylyel publicistikai hivatásunkhoz rendelkezünk. így, ezzel a nyíltsággal szolgáltuk eddig közönségünk anyagi s lelki érdekeit. Ilyen lesz ez orgánum ezután is. Tartalmilag a legbővebb az ösz- szes vidéki hírlapok között; értesítéseiben gyors, hírszolgálata pontos. 'Szóval com plett jó lapot törekszünk olvasóink kezébe adni minden héten. A vett támogatást jó lélekkel megszolgáljuk. így kérjük szives olvasóink s e hírlap barátai további jóindulatát s nyitjuk meg im az uj évnegyedet. Veszprém, 1893. febr. 24. A hirlap irodája. A„VESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP“ előfizetési ára : Ápril—júniusra . . 1 frt 50 kr. Ápril—deczemberre . 4 frt 50 kr. A feltámadás ünnepén. Veszprém, 1893. ápr. 1. (K. T.) Az Istenember feltámadásának, a teljesült remény megdicsőülésének örök jubeliumát ünnepli ismét a keresztény világ. Magasztos szép ünnep. A termé- I szét is most ébred tetszhalálából ; díszes ruhát ölt a mező, rügyet vernek az erdő fái. A búza-szőnyegek fölött örömrepesve emelkedik a magasba a pacsirta s szárúyacskáit csattogva, dalolja háladalát; az erdőkben megszólal a fülemile, megélénkül a nádasok csendes revierje.... uj élet ébred a puszta avaron.... a természet halottaiból föltámadott. De magasztos szép ünnep zsolozs I máit dobogják a szivek is. Hiszen a megölt, sirbazárt remény megdicsőülését jelentik a napok óta néma harangok, megszóllaló érczuyelrei. Ezernyolczszáz év előtt szentesült meg az isteni igazság halhatatlansága. Sivárlelkü, buta, hitetlen néptömeg keresztre feszitette az Istenembert, ki eljött — hirdetendő az erkölcs, az emberiesség, a felebaráti szeretet, a változ- hatlan igazságok s az örök élet vallását. A sötét kor nem tűrte az ő szelleme fényét s megölte. De ime, a szent simák zára pattant s — az Istenember feltámadt! S miként 0, úgy támadt fel halottaiból az általa képviselt Örök Igazság is, s ennek vallása, ennek szentséges hite, a keresztény vallás rövideden tért foglalt a világ minden részében s ma — ezer és nyolezszáz év múlva a föld minden népeinek milliói hivő, ihletett szívvel járnak az Istenember áldó nyomdokán .... Nagy jelentőségű ünnep ez a mai. Nemcsak a vallás ünnepe ez, nemcsak hitünket erősiti és emeli — de tanúságot tesz az Igaz örökkévalóságról, halhatatlanságról is. Forgassuk ma a világtörténelem lapjait. Rideg tények kérlelhetlen végzetet festenek elénk. Látni fogjuk, hogy a tévtanok büszke várai egyenkint hulltak romba ; százmilliókat számláló óriás nemzettestek, miket csak rabszolgalánc?, zsarnoki önkény fűzött össze, nyomora foszlányokká szakadtak szét, s nyomtalan tűntek el a föld színéről; látni fogjuk, hogy a mely nép csak hivalkodásnak élt — ötödik nemzedékét sem érte meg, s viszont tapasztalni fogjuk, hogy a föld ama népei, kik hitük, állami életük s törvényeik alapját a szeretet vallásában keresték s arra alapiták — ime azok, küzdve bár ezernyi véres harezot — élnek, s erőben s számban gyarapodnak, századokról- századokra. „Nyolczszor százeren voltak a magyarok“ Írja az egykorú történelem, mikor őseink kijőve Ázsiából, számunkra e hont elfoglalák. íme elmúlt ezer év. A földnek számtalan népe, nemzete halt ki azóta, s e vérázott földön ma tizenhét milliónyi magyar él. A magyar nemzet hivatásos nép. Egykoron testével födte Nyugat- Európa kereszténységét a keleti barbarizmus betörései ellen; ma hivatása: a polgárosult világ áldásait továbbítani Kelet felé, I a czivilizáczió világával eloszlatni a tévhitnek fana- tismusát. Igaz, ma a magyar nemzet alig felel meg e hivatásnak. Mert nem teheti. Maga az ország is a visszaesés lejtőjén hanyatlik lefelé, s a nemzet aggodalommal várja a Messiást, ki erős kézzel ragadja meg a kormány gyeplőit, kiverje törvényhozó szentséges templomából a lelketlen, nyomora kufárok hadát, kik a vallás s hit szentségeit is paragrafusok pórázaira akarják huzui. Ez a megváltó nap is el fog jönni. A visszaesésnek is van határa.... I a nemzet, mely „annyi balszerencse közt s oly sok viszály után“ is, istencsodájaként áll — — ez a nemzet uj életet fog élni, s a mint ma megdermettek tagjai, ereibe friss vér szökell — a tetszhalálból feltámad! Ős Veszprém várának székesegyháza tornyaiból a feltámadás ünnepére csendülnek a harangok, s községeink derék népe is áhítattal keresi föl kisded egyháza csarnokát. A mi népünk is tagja az államnak s szenvedéseit, terheit most a válság, a megpróbáltatás napjaiban egyaránt osztja véle. Itt, saját tűzhelyünk körül mi is érezzük az államélet sivár dermettségét, és saját nyomorunk visszautalólag emlékeztet az összes ország nyomorára. De a feltámadás, a Remény ünnepén szálljon szivünkbe a jobb jövőbe vetett bizalom szent Hite, hogy a válság borúja után egünket a jólét áldó napja világositandja be. Az Igaz, Nemes és Jó öröktől fogva való és halhatatlan. Oly nép pedig, mint a mienk, oly polgárság, mint ős Veszprémé, mely az Emberiség, a Jótékonyság, magasztos erényeit oly nagy mérvben hordja fen- költ szivében — saját lelkületűben is egy boldogabb végzet zálogát bírja. Haladjunk ezután is az erény e tiszta ösvényein, nyugodt öntudattal, rendithetlenül s az örök igazság Istene beváltandja e drága zálogot. Ez a mi imánk. Ez a mi szent Hozsannánk! Érvágási kísérlet. Veszprém, márcz. 30. Az úgynevezett vasúti bizottság, melynek tagjai közt két országgyűlési képviselő van, kiknek egyike a veszprém-dombovári vasút engedményese s legújabban lapszerkesztő is, immár befejezte tanácskozásait s a j főszereplők oda működtek, hogy a városi képviselőtestületnek melegen ajánlják, miszerint a tervezett vasútvonalra, hogy az főállomással Veszprémet érintse, szavazzanak meg potom kétszázötvenezer forintot. Most már csak az az egy feladat van még hátra, hogy kellő mennyiségű városi atyák kerestessenek, e fertály-millió ajándékpénz megszavazására. Folyik a kapaczitálás a Népkörben, Iparoskörben a jó urak részéről; erősen magyarázva mindenütt, hogy ez a 250 ezer forintnyi feláldozás parányi csekélység, számításba véve azt, hogy ez az uj vasút kincs- és aranybányához vezet. Az a jelszó most, hogy Veszprém nem volt, hanem lesz. Annak a íer- tály-milltó forint veszett tőkének kölcsönét 50 év alatt úgy le lehet törleszteni, mint a szél ahogy el- fujja a polyvát. Azt számitgatják, hogy a kölcsön 50 évi törléses kamata 12.500 forint, azt rövid utón ki lehet préselni a város elszegényedett s ép azért birkatürelmű népén. Ott van a re- gálebérlet dús jövedelme, az újabban behozandó kövezetvám s a felemelendő helypénz. Ez örömök tetejébe legföljebb minden adóforint után még 8 krajezáros újabb városi pótadót róvnak ki .............aztán pun ktum. Uraim, ne ámitsuk magunkat! Fontoljuk meg jól a dolgot. Elsőben is konstatálni kell, hogy a városi képviselőtestületnek nincs joga ajándékokat osztogatni, a polgárok zsebéből. Ez a fertály-milliós vasúti törzsrészvényjegyzés pedig, a világ minden táján csak úgy neveztetik, hogy „fond perdu“ vagyis „elveszett töke.“ A neve pedig azért „elveszett tőke“, mert nincs kamatbiztositása, a vasutjöve- delmet elviszik az elsőbbségi kötvények, a regie s a pályafentartás; a kormány pedig csak 90 esztendő múlva köteles a pályát megváltani, ha ugyan addig újabb törvénynyel e kötelezettségtől is meg nem szabadul. Szerény nézetem szerint, a városi képviselők csak arra vannak jogosítva, hogy a polgárság ügyeit vezessék, a város administratió- ját kezeljék, de semmi jussuk sincs arra, hogy f e r t á 1 y-m i 11 i ó forintokat „veszett tőkéül“ elajándékozhassanak a polgárságnak 50 évre való megterhelése révén; a szegény városi népet s unokáit, dédunokáit ily rettentő hosszú időre minden más czélszerü városi beruházásra képtelenné tévén. Ezt végezzék el, ha tudják a vasúti engedményesek — kik m i nii a k a vasút létrehozatalában — a kereskedőkkel s azon jóhiszemű, boldog arany-jövőt sejtő néppel, kik még nem elégesznek meg az eddigi grácz—budapesti meglevő vasúti vonalunkkal, hanem mindenáron még egy kereszt vonalú vasutban is gyönyörködni akarnak. Városunk fekvésénél fogva a természettől sújtva lévén, egyik felöl a Balaton nagy vize, másfelül pedig a terméketlen köves Bakonyvi- dék környezi: az eddigi gabona-behozatal csakis Zircz ás Kenese tájékáról jött; csak az tartotta fenn és táplálta még jelenleg is, bár elég gyengén, Veszprém városát. Mit erőlködjünk tehát, a győr—dombóvári vasút létrehozatalán, miért adjunk arra 250 ezer forintot ingyen, miért tegyük Veszprém város becsületes népét koldussá, miért nyissunk újabb kövezet-vámot, s miért emeljük fel a helypénz-illetéket | Hogy a Bakonyi és Mezőföldi népet annál is inkább elriasszuk innét és hogy esetleg Zirczen, Kenésén, Kajáron létesülendő uj gabona-piaczoknak és kereskedelemnek emelésére, Veszprém városnak kárára és vészé) yére közreműködjünk!? Mi pedig, egy megfontolatlan pillanatban megejtett szavazat hatása alatt, 50—100 évig az adósság súlya alatt nyomorogjunk, a felemelt helypénz pedig eddigi vásárjáró népünket is távoltartja s a kisgazda a zirczi-kaján, a nagyobb gazdák pedig a nagy- forgalmu dombóvári s győri vásárokat fogják felkeresni. De hát a helypénz emelése még akkor sem, ha az épen duplájára emeltetnék is, nem fog jövedelmi többletet hozni a 250 ezer frtnyi ajándék törlesztésére; mert hiszen bizonyos, hogy a zirczi s mezőföldi kifejlendő piaczok csak az ide járni szokott vidéki népünk odavonása által fognak emelkedni; másrészt ha olcsón vasúton utazhatik a kisgazda-nép, inkább elmegy a nagyobb forgalmú s olcsó Győrré, mint a pangó s drága helypénzü Veszprémbe. A veszprémi ital- és fogyasztási adóbérlet nagyon bizonytalan. A kincstár annak adja, a ki többet ád. De felteszem, hogy a városé marad: minden ily vállalat veszteséget is szülhet, tehát biztos jövedelem-forrást nem képezhet Tény, hogy a város szerencsétlen fekvése a mi legnagyobb szerencsétlenségünk s ezt még tetézzük azzal, hogy egy f alakú tranzitó-átmeneti keresztvonallal még a zircz-mezőföldi forgalmat is elterelj ük. innét | Uraim, ez nem quadrál a józan észszel. Aki megakarja ezt az állapotot 250.000 frt áldozat árán teremteni, szavazza meg e roppant összeget a saját zsebére, de ne a na áJÉZUS FELTÁMADÁSA. Itt a hajnal, itt a hajnal, Bűvös-bájos, piros arczczal: Arczán ezer-piros rózsa.... Rá hull a szent koporsóra ,• Rá hull a szent koporsóra, Köfedele lehull róla ; Lehull róla köfedője, És legott kilép belőle A világ szent megváltója. A világ szent megváltója Ott feküdt már két nap óta ; Kit nap óta feküdt ottan Kőfcdeles sírban holtan; De az élet győzelméül Feltámadt önerejébül ; Feltámadt s amiut kiszálla, A kelő nap szűz sugára Oda röppent homlokára. Oda röppent koszorúba, Az Istent meg koszorúévá, Ki legyőzött, összeroutolt, Összezúzott halált, poklot; S örök fénynyel, dicsőséggel, Mit az ember nem is képzel, A mindenség fölé állva, Megszenteli és megáldja S életet önt a világba. Életet önt a világba Az ő szent feltámadása : Mert isteni erejétől A kegyelem szép egéből Uj teremtés hajnalfénye Száll az ember holt szivébe, A holt szívből a holt vérbe, Mely föltámad, mint ö, végre, Mivel ez is az ő vére. Ah mi vérünk. Isten-ember! Aid az angyal, áld az ember ,- Örvendezve imád ég, f öld, Szavok eget, f öldet betölt; Élő szivek dobogása Bele zeng az énekárba; A holt szive is megdobban, Érti, hogy • nem marad holtan, Hisz, reméli diadalodban. KEMENES FERENCZ. Mikor tavasz van a szívben is. Ott voltak mindketten a kerti pad elStt. A méltóságos terjedelmű eperfa vetett széles árnyékot a gondozott útra. Mély csend uralkodott mindenütt, még a madárvilág is csak piano suttogta el ábrándos szerelmi vallomását. Az ég tiszta, derűit volt, mint egy fiatal leánynak szűzies homloka. Még csak azok az ismerős fellegek sem alkalmatlankodtak az égen, melyek pedig minden novellában szerepelni szoktak. Apró-cseprő rovarvilág sütkérezett a verőfényes napsugárban. A virágok kéjes illatot leheltek. Ur Isten! pedig minő dráma volt készülőben ezen a szép májusi délutánon. A szintér egy pad volt ott az eperfa alatt. Azon ült egy kis szőke leányka, kedves, minő az angyal szokott lenni, szép, minő a milói Vénusz lehetett fiatal korában. Bemek apró, csókolni való ajkai remegtek a belső indulattól. Szivében vad harag gerjedhetett. Bózsás arczocskái mintha kissé balaványak lettek volna. Formás kis lábait keresztbe tette, fehér kezecskéit az ölébe eresztette, mig ujjai idegesen tépdesték a köténynek csipkéit. Bársonyos szempillái elfátyolozták azokat az égszinkék szemeket, melyek pedig vetekedtek a fennen mosolygó azúrkék éggel. Előtte térdelt a porban egy kamasz, bocsánat, magamfajta fiatal ember, ki epedő tekinteteket vetett a leánykára, aztán mellére horgasztva le a fejét, bánatosan nézte a porba hullott himzést, melyet nem mert a helyéről felvenni. Szegény leányka! remek szemeiből apró gyöngyök permeteztek le a piros arczán és egyenkint vesztek el a szép nyári ruha csipkediszitésén. Mély és nyomasztó csönd, csak a leányka apró zokogását lehetett meghallani. Végre a kínos csendet a kamasz, akarom mondani az ifjú ur törte meg: — Esküszöm, Sarol’a, esküszöm a boldogságomra, mely épen a kezeibe van letéve, hogy igazat mondtam és nem ámítom, nem csalom meg magát, oh í mily keserű szavak 1 de biztosítom, hogy ellenkezőleg, szeretem, imádom és boldogtalanná tesz most tévedése. A leányka feltekint az égre és szivet megindító fájdalommal felelte : ' — Pedig, hogy hittem magának, úgy hittem, mint senki másnak e világon. De megbüvölt a tekintete, megnyerte szivemet álnok magaviseleté, azt hittem, hogy egy tetőtől talpig gentleman embert szeretek meg magában, ki igazán méltó az én első szerelmemre. Most látom be csak, bogy mily kínosan csalódtam! Igen csalódtam 1 Udvarolt nekem is csak úgy játékból, mint ud- varolgat a többieknek. Azt hiszi, hogy az én szivem is törékeny játékszernek való, melyet kénye-kedvére zúzhat össze bárki is? A bájos kis Sarolta a remek szép csipkekötényével tőrülgette még remékebb szemeit. A kamasz, illetve a fiatal ember szótlanul állott fel s még némábban letörölte térdéről a reátapadt port. Torka, mintha kiszáradt volna, nehezen lélegzett, még csak nem is szuszogott, de borot vált arczára erősen kiült a szégyenpir, a zavar. — Sarolta! — nyögte végre nagy kínszenvedéssel. — Hallgasson! — vágott szavába nyersen a remek szőke kis leány ! — Hiába hozakodik elő mentségeivel. Vagy talán azt hiszi, hogy elfogadom mentségéül azt az ostoba kifogást, hogy a Klári barátnőmhöz nem ön uram, hanem Bárdossy Feri irta azt a levelet, melyet ön elejtett. Mióta csapott ön fel szerelmes levelek kézbesítőjének? . . . Szégyen, hogy ilyet el akar velem még csak hitetni is 1 — De esküszöm, Sarolta, — mondta, nagy nehezen szóhoz jutva a fiatal ember, — a levelet tényleg Bárdossy Feri irta és engem bízott meg azzal, hogy, a levelet Klári hagysámnak kézbesítsem. Én nem szeretem Klári nagysámot, egyedül csakis maga iránt érzem azt a lángoló vonzalmat, mely egész bensőmet betölti. Nos, csak jussanak e-zébe azok a csodaszép, tündéríes varázs- zsal telt táncziskolai napok, a mikor még örömrepesié hitt szavaimban és nem kételkedett azok valódiságában. — a férfiak mind haszontalanok, gyávák, ingatagok 1 — viszonzá Sarolta kisasz- szony hatalmas gunynyal, melynek maró éle az ő szivében maradt meg és most zokogásra készteté. — Ne siijon Sarolta nagysám, hiszen megreped a szivem, ha könnyeit látom 1 — Hadd repedjen! Minő nagy fájdalom csikarhatta ki a jószívű kis leányka rózsás szájacskájából ezt a kegyetlen ítéletet. Pedig mennyire szerették egymást a kis madarak 1 Sarolta tizenöt éves leányka volt, és az angol nők zárdájába járt. Egyetlen leánya lévén az ő édes-kedves apuskájának, dr. Felvidéky Tamás megyei főorvosnak, bizony kissé el is volt kapatva és kényeztetve, mig a szegény Laczi, az egyesített papi javadalmak kormányzójának a legidősbb gyermeke, ellenkezőleg nagyon is szigorúan volt nevelve. Az apja szorgalmas ember lévén, azt akarta, hogy fiából is legyen valami. De a gyerek nem érzett nagy hajlandóságot tanuláshoz, ellenkezőleg szerette a legsze- relmesebb regényeket olvasni s ebből kifolyólag udvarolgatni, a város csinos apró hölgyeinek. Lehetetlen arról számot adni, mint ismerte meg egymást ez a két egymást szerető lény 1 | . . De, szerették egymást fortén, mélyen, a fiatai;sziv egész rajongásával, egész tavaszával. S most egy kis félreértés miatt a haragtól lángol az egyik, szégyenétől a másik. — Hát igazán nem hisz többé nekem, Sarolta nagysám 1 — dünnyőgte a fiatal ember. — Nemi felelte durczásan a szőke leányka. — Majd meglátja, hogy bánatomban nem teszem le az érettségit! — Azt úgy sem teszi le különben sem 1 — Hogy a nagy fajdalmát elviselni sem bírva, megölöm magamat! — A férfiak ezt csak mondani szokták, de nem teszik meg soha. — Én megteszem! — Nem hiszem. a kamasz, azaz hogy Laczi urfi, ki férfiasságát megmutatni akarta, mit tett ? Hirtelen, mint egy gondolat, kirántotta zsebéből a peniczilusát és erős* pillanatnyi elhatározás befolyása alatt szive felé ütött a késsel. A kis leány ijedtében felsikoltott. Arcza elsápadt, egé^z testén remegett, midőn vérző ifját látta. Pillanat alatt átvonult lelkén a gondolat, hogy mily nagy oktalanságot követett el; már látta az ifjút holtan, merevedett tagokkal, a mint körül veszi őt a közönség a temetése napján. Érczkoporsójába tették és magas kandelláberek égnek teteme körül. Halála rejtélyes, nem tud senki sem felőle biztosat, csak az ő lelkét nyomja Liczi öngyilkossága. Oh! Istenem! hogy félt, hogy rettegett a kis leány ebben a pillanatban. Nem tudta, mi történt? Pedig hát a peniczilus nem hatolt be Laczi testébe, hanem a szövet ellentállását nem tudva legyőzni, visszahallott és elvágta az ifjú két ujját, mely erősen vérzett. Minő beczézgetéssel ápolta és kötözte be a kis leány a sebzett ujjakat! Laczi pádig csak mosolyogta az egészet. — Ugy-e félt, hogy megölöm magam ?! — Óh ha meghalt volna!.... én is utána haltam volna! — Tehát elhiszi, hogy mégis szeretem, egyedül csak magát? — Oh! Laczi, hát ilyen bizonyiték mellett sem hinném el ? — No lássa, Sarolta, pedig hát csak a kezemet vágtam el, de magamat nem öltem volna meg, mert . . . mert le akarom tenni az érettségit, hogy ne mondhassák azt, hogy én még azt ssm tudtam letenni és aztán — aztán . . . — Aztán? — kérdi a leányka nemének összes kíváncsiságával. — Aztán igyekezni fogok megküzdeni az élettel és kiérdemelni a szerelmét. — Oh! be jó lesz! — ujjongott a leányka. Aztán, mintha mi sem történt volna, elkezdtek csicseregni, mint a madarak tavasz- szal szoktak, a fészek-rakás idején. Boldogok a fiatalok! Hiszen gondtalanul élvezhetik életük tavaszát és derültnek, rózsaszínűnek látják maguk körül az egész világot! Pour-boir.
