Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)
1890-12-06 / 50. szám
Veszprém, 1890. XI. évfolyam. 50. szám. Szombat, decz. 6. WSffRBH rmETtEN HUP Megjelen minden szombaton. — A lap ára : egész évre 6 frt; negyedévre 1 frt 50 kr,; egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések petitsora 6 kr ; nyilttér petit-tere 20 kr„ 30 kr., kincstár illeték.—A hírlap irodája : „Petőfi -intézet Veszprém (városház-tér. 1875-1890. Szép, nemes ünnepet ölnek holnap ama derék városi polgáraink, kik egyikét a legnehezebb, de leghumánusabb s mi íő : legéletveszélyesebb hivatások- i nak vették vállaikra, a tűzoltás s az emberéletmentés magasztos hivatását. Es elvállalták ezt az emberies szép hivatást önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszer nélkül és elvállalták becsületből, önérzetes lelkesedésből . . . És betöltötték ez önkéntes hivatást 15 hosszéi éven át oly hűen, hogy számosán közülük megsebesültek, kettő örökre nyomorékká lett, egy ped’g életével adózott szivjóságáért. Uraim, polgárok ! Nem frázisok ezek. Ez a tiszta valóság. Oly tény, mely előtt kalapot kell emelni. Ma már nincs meg az a magával ragadó lelkesedés a szivekben, mint 15 évvel ezelőtt, mikor a város összes elei, szine-java egymással versengettek — hogy ki legyen buzgóbb tűzoltó közülünk ! Az újság s az uniformis ingere lejárta magát, mint az már a «almaláng- lelkesedés ü nemzetek szokása. A czilra uniformisok elkopásával, elkopódott a lelkesedés is. De megmaradt a kötelesség, mely oem kér uniformist, hiúságot, de önzetlenséget s dolgos tenyeret. A czifraság az uraké volt: a köte- lessség-teljesités a népnek maradt. Az pedig hosszabban, türőbben és több szeretettel viseli azt, mint egykori dódeik a czifra ruhát. Éberen őrködnek ma is ez ősi város nyugodalma, vagyona s polgárai élete fölött s ott látjuk a bátor, dolgos csa- iatot a vészszel szemben mindannyikor .... amikor az a szivetrenditő, löbbentő, borzalmas ütemű melódiája ízóllal meg a vészharangnak. Ott kiizködnek, vivódnak a veszede- em közepette s mig saját életüket s tán egyedüli vagyonukat, testük ruháit égetik, koczkáztatják : addig a mások életét, addig a mások vagyonát — kiknek talán több van, mint nekik — nentik meg a veszedelemtől. Jó emberek, jó fi u k, a z I s- e n áldjon benneteket ezé r]t! Nincs vagyonunk ana, bogy ma, a ti önzéstelen munkásságtok 15 éves jubiláns örömnapján, az elismerést örömhozó ajándokkal fejezhetnék ki — hogy annyi válságos kiizdésteket, annyi rémes órátokat megédeöithetnők ........... ll át fogadjátok veletek érző szivünk néma háláját tőlünk, az elismerő, jólelkii szegény polgárok nevében. Ha más nem, az örökigaz Isten számba veszi a ti jócselekedeteiteket.. Mert az irgalom nagy művét „I s- t e n n e k nevébe n“ kezdették 15 évvel ezelőtt. Isten vezérelt azóta ! egykoron Isten is áld meg VESZPRÉMITÜZOLTÓEGYLET JUBILEUMA. Dr. Ováry Fereucz, tűzoltó-egyletünk lelkesszivü főparancsnoka, abból az alkalomból, hogy a helyi önk. tűzoltó-egylet 15 éves fennállását ünnepli, jubileumot rendezett. Dicséretes dolog, mert a 15 éven át való önzetlen munka, kitartó lelkesedés megérdemli, hogy a polgárságnak alkalom nyíljék egyetlen napon háláját iránta leró vni. Az ünnepély, holnap reggel, hálaadó Isten- tisztelettel veszi kezdetét s a városház dísztermében aztán kiosztatnak az ez alkalomra veretett 15—10—5 éves szolgálati érmek. Az ünnep meghívója és sorrendé ez : :Lv<reg\]b-iT7_ó a veszprémi önk. tűzoltó-egylet XV éves fennállásának-, a XV, X és V éves szolgálati érmek kiosztásának ünnepélye czéljából Veszprémben a városház nagytermében 1890. évi decz. hó 7-én, vasárnap délelőtt 11 órakor tartandó disz-közgyíilésre. 5. A működő csapat tisztújító közgyűlése, d. u. 3 órakor az őrtanyán. 6. Esti 8 órakor társas vacsora a „Szarvas“ vendégfogadóban. Veszprém, 1890. évi nov. hó 30-án. A parancsnokság nevében: Dr. Óváry Ferencz, főparancsnok. Az ünnep rendezését a polgárság szívesen látja minden körben. Töltsék azt el vígan a humánus egylet humánuslelkü, derék tagjai; s éltesse őket szeretett főparancsnokukkal e város javára sok éveken, boldogan — az ég ! A saját vérét szívó Pelikán. Az ünnepély programmja a következő: 1. Reggel */* 11 órakor szentmise a kegyesrendiek templomában. 2. 11 órakor disz-közgyülés a városházán, elnöki megnyitó beszéd. 3. A szolgálati érmek kiosztása Veszprémváros polgármestere által. 4. Délután 2 órakor térzene. Veszprém, decz. 6. Csodálatos isten-teremtése az a madár, a Pelikán. Annak a madár-mamának az a tulajdonsága, hogy jobban szereti a fiait, mint maga-magát. Vagyis, ha nincs más, amivel a fiait táplálja, hát belevágja a kajla csőrét a sajátt testébe, kiszívja a vérét és azután ezzel táplálja a fiókáit.*) A vége ennek a madárszeretetnek egy — családi dráma. A fiókok az anyjok vérén feliperednek — az anyjo < meg beleveszekedik a nagy szerelembe. Ilyenforma Pelikán kezd lenni most — Veszprém város. Mindenáron azon akar lenni, hogy a fiai, a polgárok, szépen nagyra nöj- jenek ; és mert szegény feje roppant szegény, olyan szétrongyolt, toprongyos a léte-volta, hogy tnásflnnen szerzett táplálékkal nem bírja őket táplálni — hát eszébe jut a Pelikán. No hát, ha az a Pelikán a saját vérével fel tudja növelni a saját gyermekeit, pedig hát az csak egy buta állat, hát mért ne tehetné azt meg Veszprémváros is, aki pedig nem buta, hanem okos — és nem állat, hanem bölcs hatóság. Hát ahelyett, hogy szivvel-lélekkel istenadta kobakfeje agyának minden tudásával azon lenne, hogy máshonnan szerezzen ide kenyeret; gyümölcsözővé törekedné tenni a kincses Balatont, a közeli Bakonyt, törődnék *) Tanulhatna tőle sok magyar mama. Hanem azok csak anyós-korukban fanyarodnak erre a vérszivó szerelemre. Akkor is elég bölcsek, hogy nem a maguk, de a vejeik vérét pumpolják ki. forgalmi életérdekkel, vasutakkal, mik friss vért koznának az elaggó ősi város halálraváló idegeibe : hát ahelyett azt eszeli ki, hogy közelebb van és kényelmesebb dolog — ba kiszivja a maga vérét és avval táplálja a fiait. Ez a farsangi komédiába való csörgő- sipkás filosófia azután pompásan nyélbe sütődik itt. Különbül Rátótbon se csinálták volna meg. így történt: Az állam azt mondja a városnak, hogy olcsóbbul, mint 35.000 forint, nem adja a város kezelésébe a regáliá- kat. A fogyasztási adókezelés ára pedig 25.000 forint. A magistrátnsbeli urak azután megnézik a regália-kezelő konzortium könyveit meg a fogyasztási adókezelők könyveit s azt látja, hogy e két adónem kezelésével, különösen, ha a városi helypénzszedési s közvágóhidi dijak szedését is házilag kezeli, évenkint okvetlen 10 ezer forint jövedelme lesz. Nohát most burgerek, adófizető filisz- terek és nyehók, ide nézzetek! Csinálunk nektek évenkint 10 ezer forint tiszta profitot. Ezt bevesszük tiszta jövedelemnek s a 35 százalékos városi pótadó majd leszáll — 20 százalékra. Az adófizető tiliszternép ujjong. Csaknem .megbomlik örömében. És megszavazza az állammal való szerződést — csak úgy bunog. Pedig a szegény jó gyerekek evvel nem arra szavaztak, hogy kevesebb lesz a város adóterhe, hanem arra, hogy a város legyen egy — saját vérét szívó Pelikán. Kérem szívesen: miből származzék az a 10 ezer forint regália-adó nyereség? Honnan jöjjön az? A polgárok zsebéből! Eddig ezt a hasznot helybeli korcs- márosok, helybeli bérlők tették el: hát úgy lesz ezután az igazság, hogy ez a nyereség (amit amúgy is direkte a korcsmárosok, s indirekte a fogyasztók adtak össze,) ne legyTen az övék, hanem a városé. Aztán úgy lesz, hogy akár szeretjük, akár netn: a regáliákat nem 35 ezer s a fogyasztási adót nem 25 ezer forintokért fogja nekünk offerálni, hanem ha csakugyan nyertünk rajtuk tisztán 10 ezer forintot, hát annyival lesz drágább. Hatvanezer fo- rinthelyett70 ezerforint. Tessék elhinni, hogy ez nem lehet máskép, mert fel kell tételezni, hogy az állam, a kincstár képviselői lelki- ismeretes, becsületes, hazafias emberek. Mert mint ilyenek, nem lehet más erkölcsi kötelességük a haza iránt, mint az, hogy az állam minden pénztérő jogát úgy értékesítsék az államkincstár javára, amint az csak lehetséges; amint ennek jövedelmezőségéről meggyőződtek. Nos, a város házilag kezelvén ez adó-jogokat, a város könyvei pedig mindenki előtt nyitva lévén, de meg a polgárságnak nyíltan beszámolni is tartozván erről : semmi ördögség nem fog kelleni hozzá, hogy az állam észrevegye az ö jogán, de a saját megnyuza- tásunkból eredő nyereményt — s ezt a nyereményt a jövőre magának ne vindikálja. S több leven majdan a regalia-fo- gvasztási adókövetelés amit 3 évi nyomorúságos, saját vérünkből vett nyereségen a pótadóleszállitásból nyertünk : azt 3 év múlva duplakamatostul megfizetjük az államnak s nemcsak 3 évig — de rogyásig. így áll a dolog, Ez a Pelikán-madár históriája. Hogy máshonnan nem bírva táplálékot hozni a városba : hát a saját vérét szívja ki — mig a nagy szerelembe beleveszekedik. Quid mine ? Hogy mi volna a teendő, ebben a nebántsvirág-dologban ? Az, hogy lássuk be, miszerint ez a százféleképen elnyomoritott, pusztulópangó város a kincstár mostani regalia- s fogyasztási adó követelését már alig bírja ki. Az a néhány ezer forint, amit a kezelők ezeken nyertek : csak az ő legkörültekintőbb egymást- ellenőrzésén múlott. így lesz ez az igazság ezután egy, vagy három évig. Tovább nem. Mert az állam csak addig szerződött ve- lüuk. Ez az egy, vagy 3 év arra kell neki, hogy megismerje a mi vériz>adó képességünket. Három év múlva, majd azt mondja újra : „Jó vitéz, ismerlek ! szembe babám, ha szeretsz !“ Vegye elvül a város, ha már ösz- szesitette s kezelni kívánja az állam két jogát s a maga helypénzszedési s közvágóhidi díjszedési tariffáját: hogy «(r.y-' az állami jogokon [nyerni nem akar, ^ mert ezzel direkte az érdeklett ipar- űzőket, indirekte pedig a fogyasztó váTARCZA. Dalaimból. i. Megesküdtél se nem egyszer, se kétszer, ügy fogadtad — hogy velem meg elégszel. Együtt élünk mint a páros galambok; Mig felettünk meg nem húzzák Azt a lélekharangot. Tündérberek volt a szived szerelme, Lelkem — benne turbékolt, mint a gerle . Hajh! de egyszer lehervadtak a lombok; És azóta — e világon Elkárhozva bolyongok. Azt az esküt — nem vetted te semmibe... — Hejh csaplárné, szép csapiamé bort ide ! Tüzes bortól, édes csóktól — még talán — Feledve lesz az a csalfa, Az a hűtlen kis leány. Te meg czigány, húzd rá az én nótámat; Melyre — szivem sírjában is feltámad .. . S megrázza a ránehezült göröngyöt; Hogy — le ejti minden fűszál A csüngi harmat gyöngyöt. II. Ne bóbiskolj öreg More, Vedd fel azt a hegedűt; Amelyen — már dédapád is Annyi bút elhegedült. Szőke Tisza füzes partján Sok viz lefolyt azóta; De — mindig csak szerelemről Zokogott rajt a nóta. Fáj a szivem, — sir a lelkem, Nincs már nekem világom : Amióta hűtlen lettél Egyetlen egy virágom . . . Fáj a szivem, — sir a lelkem, Ránehezült a bánat . . . Az — megszakad ...ez — megőrül Kínja közben — utánnad. Soós Lajos. Lemondás. Nincs a vágyaim közt myrthuság, se pálma, Nincs az én szivemnek több ábrándos álma; ügy sem érhetem én el a boldogságot, Mire szivem-lelkem oly epedve vágyott. Űztem verejlékes munkával naponta, Kijutott az élet harczából gyakorta; Űztem álmaimban, lázban égő testtel — S im lemondok róla: küzdjön, ki nem restel. Jöjjön a helyembe ifjú szívvel másik, Adja meg az Isten, mire szíve vágyik; Küzködjön a sorssal, tűnő szivárványnyal, Érje el a czélját, hova lelke szárnyal. Kiállók az útból, mint a játszi gyermek, Ki himes mezőkön pillangókat kerget S nem éri el őket, kifárad a teste . . . Himport vesztett szárnynyal tova száll a lepke. Megtörött a lelkem, mint az ősi várrom, A megváltó perczet oly nehezen várom; Várja minden sejtem lassú sorvadással, Szegény édes anyám rejtett könyhullással. HULLÁM JÓZSEF. Egy ifjú no naplójából. — Töredék. — Legyeiből; Sröss .A-ntónia.. . . . Búcsúzóul kezet nyújtottunk egymásnak, és nekem úgy tetszett, mintha tovább tartotta volna kezemet kezében, mint Alfonz, János, vagy a többi urak. Ott álltam az ajtónál a függönyök mögött és jól láttam, hogy a lépcsőnél visszafordult ! Azonnal visszahúzódtam, de valószínű, hogy meglátott. Milyen ügyetlenség részemről! Mily ferde helyzet! De ha nem jön el, minél előbb — soha többé nem gondolok reá. | oly tehetségre volna szükség, mely különös • isteni adomány._ Erre csak költők kéI pesek .............Érzem, hogy perez múlva | eldobom ismét toliamat; sirhatnám ! .... s nem tudom miért? .... Szemem nedvesül, . . . már könnyezem . . . ah, e könyek oly vígak, mosolygók — ezek a boldogság könnyei! Szeretek ! Szeretek ! Szeretem . . . Szerelem! — hát ez a szerelem . . . Másnap. Milyen hirtelen történt ! Tegnap még idegenek voltunk egymásnak, és ma................ Ne m, nem igaz, kissé ismertük egymást. Midőn az ő alkotásait olvastam, mindig úgy tetszett, hogy megtestesülve látom magam előtt azt, ki amaz alakok helyett érez és beszél. És ö, ö szintúgy ismert engem. Bevallotta nekem, hogy midőn ir, az csak egy kicsi egyéniségért történik, ki ködbe burkolózik még ugyan, de e ködön át is lát egy kék szempárt mosolyogni felé. Nagyon csinosan tudja magát kifejezni. És bókjai nem a szokásos, mindennapi, udvarias szólamok, melyeket egyforma mosolylyal mondanak minden nőnek............. Ah! Lehetetlen írnom .... nem bírok nyugodtan, egy helyben ülni ! . . . Néhány perez múlva. Érzem, hogy elhanyagollak kis naplóm, igaz barátom a gyermekkorból! De lásd, ez oly valami, mit nem lehet leírni. Éhez Egy hó múlva. Már egy egész hónapja, hogy egy szót sem írtam kis naplómba! Az Íróasztalon kedves Tildámnak már két levele mered rám szemrehányón ! — Mit fog rólam gondolni? Nem tudok Írni. E perezben is csak az ijedelem készt Írnom: komolyan attól félek, hogy elfelejtettem a — helyesírást ! . . . Oh, a mi viszonyunk nem szorul semminemű levelezésre. Zsigmond nálam tölti minden szabad pillanatát. S ha egyszer nem jön, az engem korántsem nyugtalanít. Mert akkor bizonyos vagyok, hogy nem jöhetett ! S aztán, oly módon igyekszik ezért kárpótolni, hogy lebetleu egy perczig is megmaradnom a duzzogó szerepében. Kitűnő eszmém támadt! Zsigmond nagyon sokat dolgozik ; vagy lakásán, vagy a szerkesztőségben, hol külön szobával bir. íme kis salonomból — dolgozó szobát csinálok számára! — Megtörtént: elhelyeztem benne egy Íróasztalt, egy karszéket és papirkosárt. Minden könyvszekrényemet és állványomat ide hurczoltam. Mily csinos! — El voltam ragadtatva ötletem által, amely megengedi, hogy Zsigmondomat a szokottnál mindig néhány órával tovább magamnál tarthassam. De ő e meglepetésnek nem örült annyira, mint hittem . . . — Azt hiszed, — kérdé — képes leszek itt dolgozni, itt, hol csak egy fal választ el tőled, hol szüntelen hallom léptéidét, hol érezni fogom jelenlétedet oly közel, hogy csupán egy ajtót kell kinyitnom, ahányszor feltámad hennem a vágy, hogy átkaroljalak ? — De hisz én nem szándékozom magamat tőled semmiféle fal által elválasztani, — felelém. — Itt fogok ülni íróasztalod mellett a széken, és regényt olvasni. S ahányszor megölelni óhajtasz, még csak fel sem kell emelkedned karszékedből. Megcsókolt, de aztán kijelentette, hogy kissé nehéz lesz egy oltárnál két istennőnek hódolnia. — Ob, hát nem élhetnél ez irkálás nélkül? — kérdém kissé csipősen. — Valóban, — feleié — bajosan tudnék megélni nélküle. E pillanattól fogva többé nem vagyok féltékeny az irodalomra. Zsiginond hozzá szokott az általam berendezett szobában dolgozni, bár eleinte nehézségekkel járt. Jelenleg legjobb munkái itt sikerülnek. Váltig erősiti, hogy soha még ennyit és ilyen jól nem irt. Mindig oldalánál ülök, kezemben a könyv, felütve a 92-ik oldal. E könyv — mindjárt, nézzük . . . ah, igen! Daudet Alfonz „A kis izéu-je. Ilyen helyzetben, mit sem szólva, eltöltünk naponkint 3 órát! Bizonyos vagyok benne, ha valaki véletlen az ablakon át lesne bennünket, azt hihetne: ez nem egyéb, mint két ehinai porczellán-báb, mik titkos rugó nyomásának engedve, időnkint elforgatják fejőket. S mégis oly bájos ez! Kis salonom egészen fölösleges volt nekem. Csekély száma vendégeim pompásan elférnek a nagyban. Öíszörte .több vendéget is kényelmesen fogadhatnék benne. De én nem szeretem a látogatásokat. Azért is ahányszor csak tehetem, — „nem vagyok itthon.“ . . . De elég erről. Hála istennek, még sem felejtettem el a helyesírást.
