Veszprémi Független Hirlap, 1890 (10. évfolyam, 1-54. szám)
1890-10-25 / 44. szám
Veszprém, 1890. XI. évfolyam. 44. szám. Szombat, okt. 25. Megjelen minden szombaton. — A lap ára : egész évre 6 frt; n gyedévre 1 frt 50 kr,; egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések petitsora 6 kr ; nyilttér petit-tere 20 kr., 30 kr., kincstár illeték.—~A kirlap irodája : „Petőfi“-intézet Veszprém (városház-tér. A balatonparti homok-terület. Kaposvár, okt. 21. Szomorú hírek érkeznek a Balafon- parfjáról. A balatonparti földbirtokos urak fel lettek kérve levélben, hogy hajlandók volnának-e a vízpart mentén birt ho- mokteredeteikből bizonyos mennyiséget eladni, hogy szőlővel beültethessék, miután az ellenáll a philloxerának. De meg a szőllejükkel tönkre ment szegény családoknak ott munkát s igy keresetet lehetne adni. Fájdalom ! A megye főispánjához jött levelek folytán minden birtokos megtagadja az eladást s igy a legjobb akarat mellett sem volna végrehajtható az a terv, melynek kivitelét nemcsak a vagyont vesztett családok, de a sző- lőkultura tekintetében is czélul tűztek ki kiváló egyéniségek. A hir valóban megdöbbentő, s midőn a közelebbi közmivel idési értekezleten Tallián Béla főispán erről megemlékezett, a tagadó levelek lehangoltak mindenkit. Miért ? Mert a Balatonpart déli vidéke elkezdve Akaratjától le egészen Fenékig roppant homokterületeket foglal magában úgy a vasútvonalon belől a vi- zig, mint azonkívül egészen a berkekig, melyek ma már szinte kiszáradtak. Ezen homokterületek egy jó része — futóhomok, még csak legelőnek sem használható; hordja a szél jobbra, balra; s a barmok legnagyobb részben a berki legelőket járják, hol — az ma már szinte kiszáradván — több ponton legalább fű nő. Roppant földmennyiség ott hever tehát évek hosszú során ;ít használatlanul, legfeljebb az itatásra és fürdésre menő barmok tapodják. Természetes, hogy a nagybirtokosoknak azon jogához, hogy a nagy kiterjedésű homokterületeket igy hevertetik, senkinek beleszólása nem lehet, mert kiki úgy használja saját birtokát, a mint tetszik neki; csak közczélból, az emberiség java. a mezőkultura stb. tekintetéből vitatja a sajtó egy darab idő óta az ügyet. Vitatja pedig azért, mert beültetését, kultiválását sürgeti a szegény családok nyomora, kiket a pliilloxera vagyonukból kipusztitott, hogy itt munkát s igy kenyeret, szükség esetében telepet is nyerjenek. Vitatja a Balaton kultusz tekintetében, mely érdekében áll nemcsak maguknak a parti birtokosoknak, hanem magának a három Balaton-birtokos vármegyének. De érdekében áll magának az államnak, mely a stagnátiónak a maradásnak nem lehet barátja, épen a világkultúra rohamos haladásának korszakában. Vitatja tehát azért, hogy a délipartvidék kultiválva, befásitva, beépítve, legyen, s hasznot adjon épen azon birtokosoknak, kiket e haszon jogosan megillet. Ezer és ezer szegény családnak adjon munkát, kenyeret, hol most a gólyák lépdelnek és bivalok tapodják a futóhomokot. Vitatják a sajtó képviselői azért, hogy ha már bizonyos részben a homokterületek el nem adatnának is, ültessék he azokat maguk a tulajdonosok részben legalább : a né}) igy is munkát nyer, s a vidék igy is szépül, a kultúra halad! csak a mostani állapot ne maradjon, mely hasonlít Afrika homoksivatagjaihoz kicsinyben s úgy áll több község határának mentén a homok- buczkóktól ékeskedő terület, mintha ember nem is laknék a part mentén, hanem ez szabad terület, s habár nincs is ázsiai bevándorlás, szabadon — elfoglalható ! Vannak bizonyos pontok, mint fentebb is említettük, melyek a berkek mentén legelőknek használhatók; melyek átjárásul szolgálnak a belső birtokokról a Balatonhoz, hogy a barmok akadály nélkül mehessenek rajtuk a vízhez. 1 >e, hogy minden homoksivatag úgy álljon, mint éveken át, vadon, liaszon- ! élvezet nélkül! a tulajdonos maga sem ültet bele sem szőllőt, sem fát; sem áruba nem bocsátja — ez valóban érthetetlen, s emberiségi, közmivelődési tekintetben sem helyeselhető. Mindig panaszkodunk, bogy a magyar faj fogy, elhagyja a hazát, kivándorol ; s legelső kellékét sem akarjuk teljesíteni az ittbent maradásnak. Leköthetnők munkával, kenyérrel; egy kis talpalatnyi földdel, melyen lábát megvetheti; m e-r t hát a hol van az é 1 ö f ö 1 d, ott a Haza! f Es nem nyújtunk a kol d u- sok felé csak egy reménysugár t se m, melyre azt m o n- hatnák: napunk felkelt; álljunk m unkába! Mennek, vándorolnak, más hazát keresnek, mint a gólya madár; csakhogy ez vissza jön; azok a mi koldusaink soha! Nem vétettek senkinek ! csak a sors verte meg őket! s ez a mi bajunk is, le kell vele számolni. A nemzet minden egy tagjának kivándorlása regy kihullott szegletkő az épületből. Óvjuk meg minden erőnkkel. S a balatonparti nagybirtokosak a nyomor, a csapásoknak megváltói lehetnek. Nem ajándékot kérünk, hanem pénzért földet s a majdnem 12 mért- íöldnyi hosszú területen, s a sivatagokból egy-egy darab földrész juthat eladásra a tulajdonosoktól a nélkül, hogy a saját szükségletük hiányt szenvedne, vagy rontauá a gazdaságban megállapított irány és használati rendszert. Természetes nagy birtokokról leven szó. Kérünk fejlettebb kultúrát, több beruházást a pusztaságokon a nagy bii-- tokosoktól saját érdekükben is; nemzetérdekből is ; mert a páratlan szépségű vidék kultiválása, beépítése a fürdőidények alatt nagy hasznot hajtana, mert nem csak a főváros, a dunántúli városok lakosságának lenne üdülő helve, nyári tartózkodása, hanem az idegeneknek is. 1 logy néznek ki Sveiez, (Haszország- ban stb. a tóparti vidékek s mily nagy hasznot adnak ? A nagy terhek, a súlyos viszonyok közt egyenesen rá vagyunk utalva, hogy jövedelmi forrásainkat szaporítsuk, hol csak lehető, itt pedig van rá tér és alkalom ! Ma Afrika sivatagjaiból egy kiszakított, darab sok pontja a déli Bataton- partnak ; pár év múlva lehet Eldorá- dója Magyarországnak, mert a beruházás lehető nagybirtokosainknál ; sőt többen közülök rendezett viszonyok közt dúsgazdagok. Ha Akaratjától le Bálát on-Szent- Györgyig az igéző vidék beépíttetnék; fák, parkok, villákkal kiemeltetnék a pusztaságból, egy lenne Euiópa legszebb vidékei közül. B hogy ma már a szőllőültetésre is utalva van, mutatják az ültetményezé- sek, melyek ma már nem csak dúsan hajtanak, de gazdagon teremnek is. Ezt kérjük. S ismételve kérünk földet a szegénységnek munkára pénzért, mert oda kell fordul nunk, hol erre lehetőség van ! Ha a holdba lehetne léghajózni, ott még talán volna gazdátlan föld; de az ég nagyon magas, mi meg kicsi- nyek vagyunk! . . . Roboz István. így jár, aki mindig bort iszik! Veszprém, okt. 25. Ha valaki akkora módban, tehetségben, örömben és jókedvben van, hogy kelleténél jóval többet önt fel a garadra és becsip vagy berúg és skandalizál, alioz senkinek se lehet semmi köze. Mert a maga pénzét, a maga egészségét s a maga erkölcsi tekintélyét viszi a vásárra. Ami kár esik a testi épségében meg az auktoritásában — annak egyedül ő az oka, senkinek semmi köze hozzá. Hanem egészen másképen áll a dolog, ha valaki ilyen csudálatos állapotban a mások tisztességét s erkölcsi reputáczióját áztatja el a sárban. Ha azt egy katonatiszt teszi, elveszik a portepéjat s kihámozzák az uniformisából. Ha egy hivatalnok teszi, akkor fegyelmi vizsgálat, protokollum, kihallgatás, dorgatórium a legenyhébb vége. így történt az nemrég, egy veszprémi installatió után, mikor egy kávéházi jelenet után Benkő István helybeli kádármester feljelentett egy közhivatalnokot. Pedig az a hivatalnok csak hangosabban beszélt, mint kellett volna s csak őszintébb politikát hangoztatott, mint az egy jól nevelt sunyi-városban illő. A Benkő feljelentése folytán mégis incriminálták, meghurczolták s bünhődtették. Most aztán fordult a bot vége s Benkő ur maga esett a csávába. S az a nevezetes, hogy a hivatalos seandahunot, a botrány hivatalos jellegét maga inscenierozta, mert mikor már arról volt szó, hogy a rendőrök a dutyiba kisérik : akkor kiadta magát „Veszprémváros helyettes polgármeste- rének.“ E hazugságnak aztán azt köszönhette, hogy nem csukták el s felvevőén véle a protokollumot, jótállás mellett szabadon hagyták. TAB Cl A. Még csak két nap. (Egy naplóból.) Szeptember 18-án. Naplót vezetni, felesleges és háládatlan dolognak tekintem, ha legalább is nem foglalunk el oly magas és kiváló állást, hogy világ eseményeire és folyására befolyást gyakorolunk. Hisz a halandók nagy többsége ritkán tanúja oly fontos eseményeknek, melyek az utókor érdekét felkölthetnék. így, az én szerény véleményem szerint, csak is érzelgő bakfischlik vagy oly fellengző ifjú urak vezetnek naplókat, kiknek más tér nem nyílik balga és egészségtelen világfájdalmaiknak máshol szabad folyást engedni. Még önhitt és ifjú művészek is Írnak naplót, ezek saját élményeiket, saját egyoldalú gon- d^lkozásmódjuk szerint leírják s még naplójukban is folytonosan hatás után vadásznak s ez által magukat nevetségessé teszik. Én is nevetségessé válnék, ha most harmincz- hatodik évemben napló vezetésére adnám szegény fejemet, nem is írnék egy sort sem, ha fontos okok nem merültek volna fel ezen élményeim hátrahagyására. Nem akarom, hogy halálom miatt bárki is kellemetlenségbe keveredjék. Fel akarom ezen sorok által barátaimat, ismerőseimet, ép úgy a bíróságot és rendőrséget világosítani, miért oltom el önként életem világát. Halálom előtt két héttel azért kezdem ezen napló írását, hogy feljegyzéseim nyomán öngyilkosságom oka felderittessék, meg még azért is egy kissé, hogy ezen pár napban, melyet még ezen árnyékvilágban töltök, magamnak egy kis élvezetet szerezzek. Testi- és lelkierőm teljes birtokában vagyok s mégis kényszerítve érzem magam, golyót röpíteni agyamba. Az ok erre igen egyszerű. Vagyonomat a „Viktoria-társa- ság* részvényeibe fektettem. Addig, mig az igazgatótanács pénzünkkel rendelkezett, igen Jszép osztalékot adott, de uram fia! egyszerre csak kiderült, hogy az egész vállalat szédelgésen alapult. Megcsaltak, kiraboltak ; a részvények egy batkát sem érnek, vagyonom elveszett s semmi kilátás, hogy valamikor egy csekély töredékét is megmentsem. így a sors mindentől megfosztott s nekem nem marad más bátra, mint ugyanazt tenni, magamat életemtől megfosztani. Tervezett öngyilkosságom, fájdalom, elkerülhetetlen ! Kora ifjúságom?'óta a jóléthez voltara szokva, vagyonos embernek neveltek, ki egykor függetlenül, saját jövedelméből él s ezt annyi illemmel, amilyennel csak lehetett, meg is tettem. Jó lélekkel kiállíthatom magamnak azon bizonyítványt, hogy se pazarló, se kártyás, se kéjencz nem voltam. Igaz, hogy nem is tagadtam meg magamtól semmi jót, de nem is fecséreltem el pénzemet. Rokon és semmiféle összeköttetés nélkül állok a világon. Ki késztethet arra, hogy ezen életet, melyet ezentúl egyedül és szomorú körülmények közt tölthetnék, magamról le ne rázzak ? Még nem vagyok idős, de még sem érzem magamban azon szellemi ruganyosságot és erélyt, hogy harminczhat éves koromban, egy örömtelen és nélkülözésteljes élethez kezdjek ! Mit küzd- jek én itt eredménytelenül, azért talán, hogy feltett elhatározásomat egy év múlva mégis végrehajtsam; miután egy év folytán, lelkileg és testileg a legiszonyúbb szenvedés martaléka voltam ? Mit eredményezne tehát a küzdés? De ha még egy vértanú hősiességével is — mihez, mellékesen mondva, semmi bátorságom sincs — évek hosszú során büzdenék, semmi mást nem nyernék, mint a halált, a megsemmisülést, igen a halált, mely mindenkinél, a természet törvényei szerint, előbb-utóbb bekövetkezik. Minek tehát nyomort, gondot, aggodalmat, gúnyt s az úgy nevezett „jó barátok“ lenéző részvétét magamra halmozni, ha a végeredmény igy is, úgy is ugyan az?! Életem fentartója vagyonom volt; ez elenyészett, megsemmisült, tehát életem is enyésszék el. A dolog oly egyszerű, oly tiszta, mint csak valami a világon. Eddig legkevesebbet sem izgatott, hogy az ügy eddig jutott. Kis mértékben mindig fatalista voltam s a törököket az ő Kismétökkel okos embereknek tartottam. Nekem senkire sem kall tekintettel lenni s a saját magam iránti tekintet készteti a revolvert kezembe. Az életből tökéletesen kiélveztem az élve- zendőt s ha vagyonomat ma visszakapnám, a világ semmi újat vagy szépet nem nyújthatna. Szivem semmin sem függ, miért vegyem tékát, ily megváltozott körülmények közt, az élet nehéz terhét vállaimra. Azon szemrehányás érhetne, hogy nem volt jogom életemet önkényüleg magamról lerázni, miután létemet sem köszönhetem magamnak. Ezen beszédet nevetségesnek és jogi szempontból semmi által jogosultnak nem tartom. Kérdezett-e valaki, hogy akarok-e erre a világra jöni? Szilárd meggyőződésem, hogy ha az emberek többsége tudná, mily sors vár reája, igen szívesen lemondana a világra jövetelről! Tehát egy szó, mint száz, én lemondok az életről!!! Szeptember 20-án. ügy látszik, hogy életem utolsó két hete kellemesen fog lefolyni, mert a körülöttem levő tárgyakat és viszonyokat egészen más szemmel tekintem. Sokkal érdekesebb minden ; de talán csak azért, mert mint magamban mondogatom, nem soká lesz alkalmam azokat szemlélhetni. Október 1-ső napját tűztem ki halálom napjául. Ezekre a napokra még elegendő készpénzem van, mert szerencsére, a krach beköszöntése előtt nagyobb összeget vettem be. Élhetnék még ugyan egy ideig gond nélkül, ha bútoraimat, lovaimat, értéktárgyaimat eladnám s ezen tágas szép lakásomból kiköltözködnék; de micsoda czélja volna ezen rettentő áldozatnak ? Csak is elnapolása az elkerülhetetlennek s oly változás, mely csakis kellemetlenséget vonna maga után. így első tervemnél maradok, hogy október 1-sején utazom azon ismeretlen országba. Öreg szolgámnak ki is jelentettem szándékom, hogy távozásom ne találja őt előkészületlenül. Halálomat nem akarom szállásomon végrehajtani, mert esküdött ellensége vagyok minden rendetlenségnek és piszoknak. Kint óhajtok meghalni az Isten szabad ege alatt, a mezőn, vagy erdőn, a levelek őszi suttogása mellett, midőn ágaikat elhagyva földre hullanak, ezzel jelezvén a természet téli álmára térését. Velük óhajtok én is megsemmisülni, — megsemmisülni, mint egy, a széltől elkapott őszi levél! Szolgám, a hű jó Ferencz lesz az egyedüli, ki elmúlásom felett könnyeket fog ejteni. Gondoskodni is fogok felőle, ha szegény hely nélkül marad. Épen most tettem fel egy kis írást, melyben reá hagyom lovaimat, bútoraimat, egy szóval minden ingó vagyonomat, mely között fájdalom, készpénz ugyan nem lesz található. Egy kis ékszer s pár értéktárgy lesz a hagyaték közt s ha mindezt pénzzé teszi, szerény életmód mellett öregségére lesz mit a tejbe aprítania. Nekem tehát nem is szabad ezen tárgyakat a magam szükségletére fordítani, mert ez által jó öreg szolgámat, ki gyermekségemben karjain hordozott, egyenesen meglopnám. Nem-nem. Tehát október elsején elköltözöm örökre-------örökre — — — Sz eptember 22-én. Mik a remények, mik a tervek ? — kiáltanék fel a költővel, ha nem volna balgaság helyzetemben még a reményt emlegetni! Programmom változást szenved, amennyiben tervem nem október elsején, hanem sokkal előbb hajtatik végre. Legkésőbb szeptember 25-én kell útra kelnem. Ma Benó barátom rontott be hozzám; a könnyelmű ficzkó ismét kártyázott s szokás szerint vesztett, ennek következtében borzasztó zavarban volt Az eset az, liogy Benkő múlt pénteken éjjel, P. M. helybeli iparos s városi képviselővel Becsből hazautazott. Már Bécsben annyira boldog állapotban volt, hogy jegy nélkül szállt fel egy III. osztályú coupéba s itt végig - feküdvén a pádon, csakhamar visszaadta az érdemetleniil beszedett bort az anyatermészetnek, mely a vele való érintkezés folytán addig persze már oly átalakuláson ment vala át, hogy a Conducteur a dögleletes bűzt s a coupé „elrondittását“ megsokallván, kérdőre vonta Benkőt. B. ur a szokott modorban válaszolt s kijelentette, hogy — nem ő volt. A conducteur figyelmeztette, hogy arcza s szakálla is magán hordja a bűnössége nyomait. B. szidással felelt, mire a kalauz „Részeg d .........“ czimmel ille tte. Erre B. ur kétszer arczulütötte a conducteurt. Az igy megsértett kalauz mindjárt a Bruck melletti első állomásról sür- gönyüzött a győri állomásra, jelezve, hogy mily pompás passasér érkezik, addig is két más kalauzzal megrakta a coupét s mikor a vonat Győrbe ért, ott rögtön hoppra vették Benkőt. Itt történt, liogv mikor bevinnék az állomásra s kihallgatnák, kiadta magát „ Veszprém város helyettes polgármesterének“, ami tudvalevőleg hazugság, mert e tisztet Balogh Károly tölti be. Ezért a svindliért 8 főképen amiatt, miszerint P. M., kinek kiterjedt üzleti összeköttetései folytán Győrött jó neve van, jót állt Benkőért, szabadlábon hagyták. Idáig van ez a finom dolog s most Veszprém város p dgárai gratulálhatnak egymásnak, a talmi helyettes polgár- mester által szerzett becsülethez. íme, igy néz ki ama jó ember, ki e hatalmas epizód után harmadnapra Veszprémváros közgyűlésébe megy — s onnan becsületes, jóravaló, tekintélyes képviselőket ki akar parancsolni. S aztán, scandaluraja teljes tudatában nem röstell ebédre menüi — a város egyik első polgárához. Nem mondunk egy árva szónyi kommentárt az érdemkeresztes vitéz úr e legújabb élményéhez. Az a képviselő-testület dolga, meg azoké, a kik parolázni szoktak vele. Gratulálunk a brudersághoz. Prosit! Piha ! IL k; Ml Bt#* tss • s becses személyét, ördög, pokol és mindennemű gonoszszal fenyegette, ha zavarából ki nem segítem. Mit tettem volna, adtam neki 300 forintot. Elvitte a nélkül, hogy gyanította volna, hogy ezen pénzzel együtt öt napot visz életemből magával. Nos! ahogy a sors akarja! Állok elébe! Benó ugyan esküdözött, hogy a pénzt két hét alatt okvetlen visszaadja, de akkorra már én nem használhatom, ha Benó barátom most az egyszer elvétve, esküjét meg is tartja. Balgaság volt tőlem a pénzt kezeim közül kiadni, de nem bírtam kérését megtagadni. Szeptember 23. Még csak két nap ! Megkísérthetném magam az élet örvényébe dobva, ittasság vagy érzéki gyönyörökbe merülni s nngamon kívül, félig öntudatlan állapotban életem fonalát elszakítani; de azt gyávaságnak tekintem. Hisz nem vagyok balga gyermek, ki a maga körül uralkodó sötétségben fütyöré- szésével kívánja öunönmagát bátorítani. Nem, nem, nyugodtan és higgadtan gondolok szeptember 25-ikének napnyugtára. Három állomásnyi távolságra megyek a vasúton, felkeresem azon kedves árnyas kis bükkfaerdőcskét. Ott fogom szándékomat végrehajtani. A rendőrséget levél utján értesítem, hogy holttestemet hol lelik meg; mert azon gondolat, hogy testem esőben, harmatban künt maradjon, elviselhetetlen 1 — Brr — — — Tehát még csak két nap! Szeptember 24-en. Életem utolsó negyvennyolc/ órájában még érdekes kalaudot is kelle megérni 1 Az egész esetet a sorsnak, mint utolsó ajándékát fogadom 1 Oly különös hangulatba hozott ezen kaland, hogy a vidámság egy nemével fogok az Íráshoz, s nem állhatok ellent, hogy az est késő óráinak daczára is, gondolataimat papírra ne vessem.
