Veszprémi Független Hirlap, 1887 (7. évfolyam, 1-60. szám)
1887-11-05 / 52. szám
2 rj »rem, 1887 Hetedik évfolyam. 52. sz. Szombat, november 5. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP , ,E4ö fizetési árak: •' Egész évié . ... . . 6 frt — kr. Félévre A . . . . . . . 3 frt -— kr. Negyedéire • • 1 frt 60 kr. Bgves példányok "ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. n^egrjelen minden szomloaton. Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. — HIRDETÉSEK ÉS iTTILTTEREK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8 12, d. u. 2 7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a ,Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. V e s z p r é in, nov. 5. (H.j Nemesszivü emberbarát és esügged- liefetlen népnevelő volt. az, kinek nevét e ezikk viseli. Csak az tudja felfogni az ő jótéteményei- nók fenségességét egész valójában, aki tudja mit jelent e szó árva, aki eltudja képzelni azt a nypmort, és kétségbeejtő helyzetet, ami,szegény gyermekek kenyérkereső szülőinek ..elhalálozása által szokott beállani. Láttad-e tnár kedves olvasó, midőn zimankód télnek idején egy-két ember kiséretében egyszerű fakoporsót vittek az örök nyugalom helyére s egy rongyokba burkolt satnya gyermeke« kivfil nem kiséri senki a halottat végső-útjára ? ■ r Es ha- láttad, elképzelhetted a halovány arczu, satnya rongyokba burkolt gyermek kétségbeejtő helyzetét! Arvá ö, ki már anyját is elveszité; senki fia, aki magára hagyatva azt sem tudja, hogy mitévő legyen. r „ Es mennyi azoknak a száma, akiknek nagy szerencséjükre szolgál, ha az Ui kiszólitja őket az élők sorából . ? ! Mert a társadalom nem részesíti az árvákat olyan' fogadtatásban, amilyent azok meg- érdemleriének. ,f r * Ha városokat váratlan katasztrófa megsem- | misit, ha az árvíz, tűz százakat ejt nyomorba, ott van mindig a segítség Nemtője, a százakat ezerek segélyezik s a porló üszkök helyébe uj városok emelkednek; — a gazdagok ezreiket, a szegények véres verejtékkel keresett filléreiket rakják le a jótékonyság oltárára és az ínségen segitve lesz, de igeu kevesen akadnak olyan nemes szivü emberek az életben, akik a gyámoltalan árvagyermekek felsegélyezéséről gondoskodnának. Belátta ezt a 70-es évek elején egy nemes szivü emberbarát, egy csüggedhetetlen népnevelő és meleghangú felhívást bocsátott szét a hazában. Kárpátoktól Adriáig elhangzott a könyőrület szívből eredett és szívhez szóló szava: „Építsünk szer etet házakat!* A nemesszivü emberbarát Mól n á r A 1 a- I d á r volt! Felebaráti kötelességének tett eleget, de mégis az Istennek is tetsző dolgot müveit, mert hisz kinyilatkoztatta már az JJ r, hogy nem akarja, hogy gyermekei közű 1 e g y is, elvesszen. Es a felhívás nem hangzott el a pusztába kiáltó szavaiként, megértették a melegen érző szivek a felhívást és lerakták filléreiket asz e r etet z s á m o 1 y á f a, megvetették „szilárd alapjait a balaton-füredi „Szeretet- ház“-nak. A Szeretet háza, az a jótékony középület M olnár Aladárnak köszöni léteiét, az ő nevét dicséri és hirdeti szerte a hazában. De a halál nem ismeri el az érdemeket! Az 1883-ik év szomorú kimenetelű lett a balaton-füredi szeretetházra. Molnár Aladár meghalt! Mint sújtó villám hatott a hir sziveinkre, i hogy Molnár Aladár nincs többé! A népnevelés ügybuzgó bajnokot, a tan ügy kitűnő férfiút és mi feledhetlen barátot vesziténk benne, legnagyobb csapással azonI ban a balaton-füredi „Szeretetházra“ volt a sajnos való. A Szeretet épülete alapító támaszát veszité, az árvák második, fölöttük örökké éber szemmel őrködő atyjukat siratták és siratják ma is a jeles férfiúban. De kérdjük, meghalhatott-e az. akit annyian szerettek, kinek nevét, s emlékét nem feledték a melegen érző szivek, aki annyi árva gyermeknek volt hü istápolója és annyi embert adott vissza a társadalomnak és a hazának?! Molnár Aladár nem halt meg! Mert aki az Istennek tetsző dolgot müvei, annak sorsa nem lehet hasonló a töobi halandóéhoz. () él és amig az emberi szivekben a hála és elismerés utolsó parányi szikrája ki nem alszik, neve-emléke felejthetetlen marad. Midőn f. hó 8-án a „Balaton-felvidéki- néptanitó-egyesület“ méltó emlékkővel jelöli meg a drága hamvak sírhelyét az h.-füredi temetőben, csak annak adja fényes tanúbizonyságát, hogy él sziveikben a hála. elismerés és kegyelet az iránt, ki a tanügy és népnevelés érdekében oly sokat küzdött és fáradozott. Lehullhat a lepel az emlékkőről, hogy az büszkén hirdethesse a nemesszivü emberbarát porló hamvainak nyughelyét. A szellem ugv is él örökké, és visszajár a ,Szeretetház“ falai közé, hogy szeretetet hintsen és őrködjék az árvák fölött, akiket ő olyan kimoudhatlanul szeretett ! A néptanító önképzése. (Két czikk) II. Csak az taníthat mást, ki maga is tanult. Tanulnia kell nemcsak a gyermeknek, hanem a tanítónak is. Valamint a méh sok virágból gyűjti a mézet, úgy kell a tanítónak is a szakmájához vágó minden könyvből kiszedegetni a javát, hogy a tanítványainak mentői könnyebben, rendszeresen és úgy adja elő a nekik szabott tantárgyakat, hogy azokat könnyen megérthessék és kedvvel elsajátíthassák. — Nem elég, ha Írni, olvasni és számolni tanít a tanító. Kell, hogy az elébe szabott tantárgyakat és azokból azt tanítsa, minek a gyermek felnőtt korában hasznát veszi vagy veheti. S ha Jancsi megtanulja gondolatait szóval úgy, mint Írásban helyesen kifejezni, a János már az iskola falain tál is képezheti magát. Ebhez azonban a tanítóban kell lenni a képpességnek, melyet megszerezhet körültekintéssel, állásának fontolóra vételével, minden alkalom megragadásával, hogy mindenütt és mindenben hiva- tása betöltésére hasznot, útmutatást szerezhessen. Tehát a tanító önképzését igen-igen előmozdítja az olvasás. Az olvasás lehet több oldalú; legelső az, hogy olvasson saját szakmájába vágó könyveket és lapokat. Olvasás közben és végén' gyűjtsön, tegyen jegyzeteket, kivonatokat. Ezeket csoportosítsa és olvasgassa el. Idővel egy pár íven paedagogiai könyvtár lesz emlékezetének tárházába, melyet mindenkor felújíthat, egypár pereznyi időt ha fordít jegyzeteinek átolvasására, mert: verba volant, scripta : manent. — Igen jó, ha az olvasás és tudományos képzés szempontjából egy kis könyvtárt szerez be a tanító, melyben a legszükségesebbek foglaljanak helyet a padegogia, szépirodalom és tudományok köréből. — Tanulmányozza azokat és ezúton szerezzen magának sokoldalúságot. - Minél több ismeretet szerez, annál inkább átlátja, mennyi van még hátra. A szaklapok is igen előmozdítják a néptanító önképzését. Ezek azon közegek, melyek a tanítót kölcsönös eszmecsere által kiemelik netáni kételyeiből és nyújtanak czélszerü eljárási módokat egyik vagy másik tárgy tanításához. Látjuk, hogy a könyvek és lapok olvasása ,pem megvetendő eszközei az önképzésnek. Ide tartozik még az Írás is; dolgozza ki eleintén ■' a tanítást részletesen. Később ez elengedhető, de az irányszavakat, nevezetesebb pontokat késő öregségében se feledje papirosra tenni. — írjon továbbá paedegogiai napikérdések fölött fejtegetést, érteke- zést, levelet — — asztalfiokja számára. — S mindezen dolgok, ha a nyilvánosság kritikáját ki nem állhatják is, m3g lesz azon nagy horderejű haszna, hogy előadása helyes menetű és folyékony leend.— Jó, ha a néptanító lehetőleg mindenről, mi körülötte >oi történik, de különösen néptanitásáról naplót vezet, s az észlelt tapasztalatokat feljegyezi. A napló vezetés baszna az önképzésnél tagadhatatlan, sőt tekintetbe véve a néptanító helyzetét és különösen falun nyomasztó körülményeit, a naplóirás — életszükség. Yan még más mód is az önképzésre, mely az emberi kebelre nemesitöleg hat. Ilyen a müveit á nő legendája.** Irta V. Hullám József. ... S a mengorzságba - Ádám ur belép. „Pardon L ram, hogy rabiám idejét, l)e megbocsásson, sürgős az ügyem; Jó a szive, segitni fog, hiszem!“ ,Foglalj helyet és mond, mi kelt fiam, Add csak elő, ha bármi hiba van. Beszélj csak bátran s ne félj semmitől, Nem bántalak s tekintetem sem öl!“ Adam apánk körül kacsingatott, Félénken bár, mégis leült amott Szomszédban ép, ahol az Ur pihent. „Felséges Isten, aki megteremt Földet, vizet és csillagok honid, Hallgass meg engem !“ — Kezeié panaszát, „Bevezetésnek már elég leszen. Mi óhajod, azt mond el röviden!“ Nem mer beszélni, csak köhint-köhint Fs mint ki fél, körül-körül tekint; Mig végre kezdő lassú hangokon, Félénken ülve ott a pamlagon. ,Fél napja már, hogy élek én, Uram, S azt gondolom, hogy század éve van. Bocsánat, de én ugy unatkozom, Hogy szóval azt én ki nem mondhatom: Járélc-kelék, dolgoztam eleget S nem volt ezért csipetnyi élvezet, , Vadásztam és halásztam délután — Azt gondolod volt élvezet talán? Legvégül az volt a haszon csupán, Miként az eb, én ugy kifárodám! Nyugodni tértem, hogy az est beállt, *•) Mutatvány a szerző nagyobb humoros elbeszélő költeményéből. Nyugalmát testem ekkor sem talált, Unaikozám a néma esteien Oh, mit jelent ez, mond meg Istenem ? Csak hánykolódtam egyre ágyamon, Mit erezek, kimondni nem tudom. Lázban valók és rút volt a magány Ez állapot előttem nagy talány/“ „Oh, nem talány ez édes gyermekem, Meglátszik rajtad az én szellemem. Megtudtam én már, fiam, délidán: Káros lehet rád nézve a magány! Mi a hiány, belátom és tudom, Csak légy nyugodt, segítek bajodon,.“ „Imádni foglak ezért téged én, Amig csak élek ott a földtekén!“ „Jól van fiam, ahoz már nincs közöm, Most hagyj magamra7“ — Es Ad ám köszön: „Bocsánatot, hogy rabiám idejét!“ „Jól van fiam, csak eredj már, elég!“ Adám elment a lépcsőn lefelé, De elbukott s bordáját bétöré. Egy bordacsont a fóldrepoltgana, Szólt rá az Ur: „Nem olyan nagy hibái“ E bordacsont majd jó lesz énnekem, Belőle a nőt megteremthetem! Ne félj fiam, meggyógyul a sebed !u S lehelt az Ur rá Isten-szellemet. Ádám elment. Az Ur trónjára ült Türelmesen, már nem volt oly heviilt. És csakhamar munkához is fogott: Milyen legyen? — azon gondolkodott. Majd felvevő a bordacsontot és Ugy tőn, miként aki teremtni kész. S a csontra, a melyet kezébe vett Lehelt rá büszkén Isten-szellemet. Mosolygott az Ur s tiszta lön az arcz N cm volt azon csak egy csipetnyi kar ez, Szabályos orr, piczinyke száj felett, Mely folyton oly kaczérul nevetett, Szép, büszke fény a magas homlokon, Arany haj, omlón, gyenge váltakon, A mell, miként a márvány oh/ fehér, Lágy kis kacsáin meglátszott az ér; Kicsinké lábak több, mind pongyolám . . Épen a szem hiányzott még csupán. S intett az Ur a boltozat felé, Rögtön lehullott két csillag elé. Két hajnalcsillag lön a nő szeme S a legszebb nő példánya meglőve. Bámult az Ur az első nő felett, De Éva asszony csak nevet, nevet ... Tetszett az Urnák ez a jelenet S kiváncsi volt, hogy Éva mit nevet? És szólt az Ur: „Becsüljed meg magad, Erényidet felejtni nem szabadi Csillagszemed szerelmed fénye lesz, Vigyázz reá, mert drága kincsed ez! Csillagból bár, de nem ugy alkotóim, Miként amaz, lehulljon ez talán! . .“ Kirándulásunk Fiúméba. Irta : V i k á r István. (Vége-) Reggel 6 órakor már mindnyájan a Szent Márk- téren voltunk; több csoportra oszolva, egy-egy vezetőt magunk mellé véve a város nevezetességei megtekintésére indultunk. Sajnos azonban az idő rövidsége miatt mindent csak futólag tekinthettünk meg. Mielőtt a látottakat előadnám, szükségesnek tartom azon száj hagyományt, mely Velenczében köz kézen forog, — Velencze keletkezési módja és csudálatos építkezése felől elbeszélni; megjegyzendő, hogy a történelem állításaival szemben az elmondandó száj hagyomány valóságában nem csak a köznép, de az előkelőbb velenczei polgárok is hisznek. — Ezen szájhagyomány Velencze keletkezését a következőkben ismerteti: «A régi rómaiak idejében élt egy büszke és roppant gazdag patrícius Rómában, — ennek egyetlen fia beleszeretett egy közönséges római család bájos leányába; ismervén azonban apja gőgös-büszke természetét, jól tudta, hogy tőle az e házasságban beleegyezését soha meg nem nyerheti, — kedvesét megszöktette, s vele álnév alatt egybekelt. Az öreg büszke patrícius halált esküdött mind fia, mind annak neje fejére, s mindenáron kézre óhajtotta őket keríteni. — A fiú, hogy apja haragját- boszuját kikerülje és mert a szárazföldön magát biztonságban nem érezte, néhány kebelbarátja a szolga kiséretében a tengerre szállott azon czélból, hogy az adriai tenger akkor még nagyon sok ismeretlen szigete egyikén tanyát üssön addig, mig időjártával apja haragja csillapul, s 5 ismét felveheti azop nevet, mely családjának büszkesége volt. Evek teltek el annélkfil, hogy az öreg patriczius tudomást szerzett volna rejtek helyéről; — átkozta a sorsot, mely megfosztotta őt már-már halottnak hitt — egyetlen fiu-gyermekétől. Ez idő alatt a kis sziget mind jobban és jobban népesedett-élénkült; lakosai az adriai-tenger hol egyik, hol másik kikötőjét keresték föl, hogy a sziget termékeit értékesítsék Alig egy évtized múlva a megtelepítés után már hallatott magáról e sziget férfi lakossága, amely az akkori időben nagyon divatozó tengeri rablókkali harezban jelentékeny szerepet játszott. Rövidre ezután szivárgott be Róma patriczius köreibe azon hir, hogy a kis sziget alapítója az oly hires patriczius család kiátkozott féifisarja. Az öreg patriczius — ki már ekkor a sir szélén állott — tudomást szerezve fia tartózkodási helyerői, örömtől áradozó szívvel sietett gyermekéhez — a büszke ősi név föntartójához, hogy őt visszavigye oda, ahonnét évekkel azelőtt kitaszította. Róma előkelő köreibe elfoglaltatni azon állást, mely öt nevénél fogva.,, megillette. Igyekezete hajótörést szenvedett; fiának uj helyzetén változtatni egyáltalán nem volt kedve. Apja az öreg patriczius látván eltökélt szándék^ látván azt, hogy ő egész életét e kis sziget fejlesz-;.,!,, tésére akarja fordítani, — és mintha csak ejpp'rzel;,.,, szállotta volna meg, hogy, ezen még most figyélembp is alig vehető szigetecskét valamikor az . egész , világ csudaszerü bámulattal nézi a következő szavakat, (- intézte fiához „tedd nagygyá e sziget nevét, hogy: * méltó legyen az általad viselt azou ősi névhez, amely ‘‘fu név bármely fejedelmi nevek soraiban méltán foglalhat helyt“, — egyúttal kijelenté fiának, hogy 7 roppant vagyonát rendelkezésére bocsátja, — mit meg is tevén, Velencze kereskedelmi életét megnyitotta, jövendő nagysága alapköveit letette.“
