Veszprémi Független Hirlap, 1887 (7. évfolyam, 1-60. szám)
1887-07-30 / 36. szám
Veszprém, 1887. Hetedik évfolyam. 36. sz. Szombat, július 30. ÍES2PEE1 FOffiMI HUP MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP Előfizetési árak: Egész évre Félévre Negyedévre 6 frt — kr. 3 frt — kr. 1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. ZLvCeg'jslsri. n^inden szomloaton. = Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, H o r go s-u t c z a, 105. szám a. küldendők. = — ' J HIEDETÉSEK ÉS ITYILTTEEEK a kiadóhivatalban fogadtatnak el. - Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. _____ Sz erkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a .Petőfi“-könyvnyomdában; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. A hőség-. Veszprém, jul. 30. A kánikula teljés melegével, tüzével beköszöntött. Beállott a saison raorte, magyarul: az uborkaszezon. Csend, szünet a politikában. A miniszterek elmentek haza csépeltetni, előbb azonban kiküldték hivatalos cséplésre a hivatalos aratókat — az adóekzekutorokat. Hosszú paksamétákkal a hónuk alatt vonult ki a tisztes gárda az ország minden részébe. Még zsákban sincs a termés, az ekzekutor már ott van s fogja a zsák egyik csücskét. Az állam megelőzi a többi hitelezőket mind s ha senkinek sp jut — ő lefüleli a jussát első sorban. Ó szedi a tejfelt — a többi hitelezőé a túró, a gazdáé a túró illata. Érje be véle. Attól legalább nem romlik meg a gyomra. Szünetel a közélet is. Közigazgatás, törvénykezés csak módjával élveztetik. Tiz hónapon át úgyis elég a billognyalás : legalább* 2 hónapig nem rontják a. nép jókedvét alkalmatlan „meghagyatik“-ok. Mert nincs abban semmi különös, hogy a nép a közigazgatástól, törvénykezéstől semmi jót se vár. Jogvédelme sok pénzébe kóstál, aztán nem győzi végét várni. A közigazgatás nem hoz neki semmi jót, abból soha semmi haszna, nincs. Az ő anyagi javát csöppet se mozdítja elő. Hanem kárt, azt csinál neki untalan. Minden „üdvös megha- gyatik“-nak az a vége, hogy: „ergo fizess, magyar!“ Ha nem fizet — hát viszik a dunyhát, magy. kir. állami stafierungnak. Hát csak szüneteljenek a hivatalok. Legalább levegőhöz jut a polgár — inig fürdőkön járnak a tollas urak. Aztán majd kezdődik újra hajrá; billog, stempli, perczent, porczióizzadásig. Hanem hát nem is az a baj, hogy a miniszterek, képviselők, főispánok, viczispánok, bírák és hivatalnokok fürdőznek — hanem az, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt óriási hőség tönkretette az őszi veteménye- ket, kisült a föld, tarlóvá égtek a kaszálók, rétek, — lefonnyadtak a gyümölcsök s tőkéjén aszalódik a még negyedrészben sem fejlett szól lő. ...Ti 1 Cl A. ID EÁLOMHOZ, Vágyódtam én egy ideál után. Igaz szivemből hőn szeretni őt; De mindhiába, fel nem lelhetém, Oh, mert a sors rút hálójába szőtt! Remélni kezdtem; hosszú évekig Hittem, szerettem, titkon, igazán — Ezernyi bánat, szenvedés között: Rólad csupán, oh, rólad álmodám! Mig végre jött a várva-várt idő. Igéző arczezal megjelent e kép . . . Kernes vonásid elbüvöltenek, Nem titkon többé, ébren szeretek ! . . . Ezóta, öli, csak érted élek én : Képed talizmán keblem mély ölén! . . . Hullám. A kálvinista kétfejű sas. Irta; Eötvös Károly. Ezelőtt pár nappal Kaas Ivor báró barátomnak egy szép vezérczikke jelent meg a „B. H.“ hasábjain, mely Hurbánról s pánszlávirányu ünnepeiről szói s melyben mint furcsa dolog emlittetik, hogy Húrba n é k egy most épitett és fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejű sast tették föl. Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb tősgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára oda illesztették az osztrák császári, vagyis inkább habs- burgi kétfejű sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott, melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejű sas nyakára helyezett láudzsahegyen csillog. Ez a legnagyobb baj! Amivel többet adott a gabnaterraes, annál többet pusztít a hőség. Siváron, reménytelenül gyülekezik össze egy-két felhő az égen, dördül a menybolt — aztán mosolygó bárányfel legekké szakadoznak s újra gyújtva perzsel a nap, mint már hetek óta. És ezen a bajon már nem segíthet senki. Semmiféle hatalom és semmi „meghagyatik.“ Csak a jó Úristen. Mert — fájdalom — mi csak földmivelő nép vagyunk. A mi jólétünk, boldogságunk, összes állam- életünk és nyomorúságunk: a felhők járásától függ. Irótoll és fözokanál. Győr, jul. 28. Azt többnyire olyan két különböző dolognak tartják, hogy a legtöbb ember nem bírja összeegyeztetni e kettőt, és szigorúan megkívánják a hölgyektől, hogy azok se tudják. Nem ismernek nagyobb bűnt, mintha egy nő ir; és ha csak annyira is viszi e mesterséget, hogy nem csinál minden szóban legalább is három ortographiai hibát, akkor kimondják rá a kárhoztató Ítéletet, hogy: emanczipált hölgy, szakított a nemével járó gyöngéd nőiességgel, szerénységgel, kivetkőzött lényének tiszteletreméltóságából, elhanyagolja kötelességeit, belekontárkodik a férfiak hivatásába, nem érti a gazdasszonyi teeudőket, és olyan örömöket hajszol, olyan ambitiót teremt magának, ami nem való neki stb. stb. Hogy ez mennyire olfogult és egyoldalú állítás; — legyen szabad röviden kifejtenem. Nemcsak a férfiak tekintik olyan végtelen gyűlölettel és ellenszenvvel a nőknek azt a csoportját, akik a szokás által szentesitett ama törvény alól émanczipálják magukat, hogy az ő rendeltetésük csak a konyha és gyermekszoba szűk körében van; — hanem még a nők túlnyomó része is szánalmasan megmosolyogja és kigunyolja ezeket az úgynevezett „kékharisnyásokat.“ Ha tehát valamely nő az irodalom terére lép kisér- letezésével, az mindig elkészülhet arra, hogy egy csomó előítélettel kell megküzdenie, a gúny és kicsinylés mosolyával szembeszállnia és kitenni magát annak az eshetőségnek, hogy evvel önkénytelenül megtagadja a világ előtt saját esetleges jó tulajdonait, mert az írónőről nem hiszi el többé soha senki, hogy jó háziasszony is lehess°n egyszersmind. Tudjuk, hogy magyarországban alig van néhány iró, aki megél az irodalomból; rendesen hivatalt vállalnak mellette, és az irodalom csak mellékfoglalkozásuk marad ; és különös, hogy a férfiakról senki sem teszi fel, hogy azért, mert ir, — nem felel meg egvszersmind hivatalos kötelességeinek is, inig az asszonyokról ezt annyira biztosra veszik, hogy világért se hiszik el az ellenkezőt. Pedig nagyon egyszerű a dolog: a nőiró, éppen úgy. mint férficollegai, csak fölösleges idejét fordítja az írásra, a lelki üdülésre, és nem vásárolja meg kötelességmulasztáson azt az olcsó dicsőséget, hogy írhasson. Nem szólok én azokról az asszonyokról, akiknek nagy háztartásuk, egy sereg apró gyerekük van; mert természetes, ezeknek nem nagyon jut szabad idejük arra, hogy holmi haszontalan irkálásokkal pocsékolják el azt, de örülnek, ha kötelességüknek eleget tudnak tenni. És miután minden asszonyban erős érzék van ahhoz, hogy a fölösleges és haszontalan dolgot megkülömböztesse a hasznostól, és miután első és legfőbb gyönyörűsége az, ha szent hivatását minél méltóbban és áldásosabban betölti; — ennélfogva nem szokott olyan hin és kétes örömöt hajszolni, mint az irodalmi siker; — ha éppen sok szabadideje nem utalja erre. Innen van az a különösnek látszó körülmény, hogy a nőirók csakis leányokból, özvegy asszonyok vagy kevés gyermekkel megáldott anyákból áll, akiknek szabad idejük van arra, hogy ilyen „mellékfoglalkozást“ űzzenek. Egy szerényebb — 2—3 emberből álló család kis- sebb háztartá a nem nyújt annyi munkát, hogy egy tevékeny asszonyt teljesen ellásson a napnak minden órájára. A délelőtt elszokott telni a házi dolgokkal, de a délután egy része rendesen szabad, mert nincs örökké varrni vagy javítani való. Ezt az időt lehet különbözőképen felhasználni. Egyik cziczomáskodik, másik sétálni megy, harmadik pletykálgat, negyedik olvas, ötödik valami finom, drága kézimunkán dolgozik (ami többe jön rendesen, mint amennyi haszna van), hatodik talán ir, stb. Azt hiszem, aki ez utóbbit teszi, az sem tesz rosszabbat, mint aki sétál, olvas, vagy akár pletykál a kávéasztal mellett; mért gyűlölik mégis annyira ezért a foglalatosságért ? ! Különös, hogy az „írónő“ férje ritkán panaszkodik, és elégedettebb feleségével, mig azok, kik nem ismerik az ő helyzetét, csak éppen elképzelik — panaszkodnak helyette eleget. így szokott ez lenni a házassággal is. A nőtlen emberek igen sokszor kigyót-békát kiáltanak rá és elmondják a házasság ezernyi válságait amiért nem mernek megnősülni; mig a házas nyugodtan élnek és ritkán sopánkolódnak igy. A napokban olvastam a legzseniálissabb magyar nőiró Gyarmathy Zsigáné uj kötetét, amelyben egy helyen említést téve a nőirókról, megjegyzi, hogy az Írónők férjét szánni (vagy gunyorosan sajnálkozni kár fölöttük) mert a házastársak mindig méltók egymásra. És ez uagy igazság. Mert a házas élet csak úgy lehet boldog, ha a jellemek összhangzók, és a két ember gondolkozásmódja, szelleme, lelkitehetsége egy édes harmóniába olvad össze. Ha a férj megérti feleségét, akkor egyformák, és akár ir az asszony, akár nem, azért egyaránt boldogok lehetnek. Művelt, eszes emberek között nem lehet a boldogság gátja 7 a a i. a 3 s az, ha az asszoDy is gyakorolja magát a szellemi tehetségek kifejtésében, csak ne mulasszon vele semmit. És talán nem is mulaszt; mert ha lusta volna — nem Írna. Ha pedig tevékeny és ügyes, akkor gyorsabban ellátja háztársát és több lesz a felhasználható ideje. Feltehetjük róla azt is, hogy agyi ép érzéke és műveltsége meg van, hogy határt szabjon a lelki élvezet e nemének is és csak akkor mulassa vele magát ha csakugyan rá ér. Sajátságos felfogás, hogy aki egyik dologban jártas vagy ügyes, arról nem teszik fel, hogy az másikban is az legyen. Én ismerek pl. egy fiatal tehetséges tanítónőt, aki kitűnő paodagogus, jó háziasszony, süt, főz, mos, vasal, sőt még toilettjainak minden darabját is teljesen maga készíti; meg ismerek egy másik hölgyet aki nem tanítónő, nincs semmiféle mellékfoglalkozása és még se teszi meg a házikörön belül se tartozó kötelességeit. Aki kényelmes és lusta, az akár Írónő, akár nem mindenkogyan rossz háziasszony lesz; mig akiben kötelességérzet van az elvégzi hiánytalanul azt a működést, mit hivatása szab rá; — ha tesz is mellette egyebet. Tesz aki olyan hiú bolond, hogy nem belső ösztönből és nem szórakozás és élvezet vágyból ir, hanem a dicsőség utáni hajszából; az megérdemli, hogy kinevessék, mert azt amit keres soha sem fogja megtalálni, aunál kevésbé mert — nő és nehezebb a boldogulása, mert először le kell küzdenie a közönség előítéletét és csak ugy számíthat igazságos kritikára. Egy szóval: ha egyformán kötelességérzők és szorgalmasak, akkor egyforma értékű gazdaasszonyi becsük is, akár ir az egyik, akár nem. Silcor Margit. Fóuri kirándulás a Balatonon. — Saját külön tudósi tónktól. — Széchényi Dénes gróf s fiai Imre s Géza grófok meghívták a b.-füredi Stefánia- Yacht-clubot kőröshegyi birtokukra, mely Szántód közelében a somogyi tóoldalon tükröződik a magyar tenger fényében. A nemes gróf már tizenöt év óta készíti elő kiesfek- vésü birtokát arra, hogy annak területén létesüljön egy a legelkénvezettebbek igényeit is kielégíthető nyaraló-telep, egybekötve egy Bal ato n-fü r dőgy ógy h el y 1 y el. Nyolczvan holdnyi tér van e czélra előkészítve, kiegyengetve, gyönyörűen befásitva egy a viz színétől huszonöt öl nyíre emelkedő plateau mentén, mely egykoron avarvár volt, s melynek falai egész a Balaton színéig terA BALATONON, Pápai diák voltam s ez elég ahoz, hogy az ember sokat mondjon. Éppen 10 esztendeje, hogy ilyenkortájt magam is javában izzadtam valahol ott, az úgynevezett „Várkert“ lombos bokrai közt Sokrates „Kriton“-ja és Homer „Iliás“-a keserves fordításában. Az x-j-y-ok, meg az a-)-b-k tótágast álltak koponyám gyenge mathematikai kamrájában ; a logika, physika, mytho- logia s még egy sereg —ika és —logia czigányke- reket hányt előttem, hogy szinte, szemem is káp- rádzott lapjaiknak forgatásakor. De nem, nem leszek igaztalan: a mythologia ked- vencz tantárgyam volt, — (manapság, mióta az erkölcsnemesitő egyesület hatalmas müköde'sét mega nemesség, az országgyűlés, a vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy az a protestáns nép, mely szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól nyerte; ezek iránt tul- áradó hálát érzett szivében és demonstrált külsőleg is, ahogy tudott. így kerültek a kétfejű sasok a kálvinista tornyok csúcsára. — 1781-től a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy részére hálából odafészkelt a kétfejű sas. A „Gott erhalte“ -nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849. óta annyi keserű emlék támad fel lelkűnkben, amikor ezt halljuk. l)e 1848. előtt nem igy volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista népiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultuk és énekeltük a „Gott erhalte“ szövegét és dalát magyarul e kezdettel: „Isten tartsd meg Ferdinándot.“ Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e hangulatot .kiverjék a magyar kálvinista nép szivéből! És a kétfejű sast a kálvinista toronyok tetejéről. Ezt kiverték alaposan. Az én szülő falumnak Mezőszentgyörgynek is szép sudaras kálvinista tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejű sas ezen is rajta volt. 1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy fejérvár. ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puska- golyóval úgy kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá. Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyót rálöttek, de a kétfejű sas észre se vette. Magasan állott, erős kalapált vasból készült, a puskagolyó semmit se ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt 27 esztendővel uj tornyot csináltattunk. Komárom megyében is csaknem igy járt egyik kálvinista falu Már nem jut eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert ők ágyúval akarták 1848. áprilisban a kétfejű sast lelőni. De sokkal okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a várkormányzótól kértek hozzá ágyút és tüzért. Természetesen 25 bot lett a vége oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok valamikor makói kapitány lett volna. Láttam egv kálvinista templomban fészkelt kétfejű sast is. Ege raliján láttam ezt. A szép fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete színnel fölfestve nagy istenadta kétfejű sas. Magassága, szélessége lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejű sast megtűrték. 48-ban, 49-ben elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniük. Most azonban nem hiszem, hogy meg volna már. Jól emlékszem, ez a sas még a régi alakú volt, i I a minőt Mária 1 erézia es József császár idejéből isme- , j Link. Az a kétlejü sas sokkal soványabb és ritkább I ! ^ollu, mint a mostani _és sokkal jobban hasonlít a j mai német császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a múlt században, az osztrák császárság felállítása előtt körülbelül egy volt mindakettő. Nem emlékszem, hogy kétfejil sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken lutherános templomok tornyain is. S bizonynyal a vén H u r b á n, ha már úgy beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejű sas helyett hitrokonainak ősi szokásához ragaszkodva, kakast tetet temploma tornyára. Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tisza- melléki kálvinistáknál se volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán. József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás szabadságáról, a „eh r ist ián a t o 1 e r a n ti a“-val, mint az egykoruak nevezték. Ez a rezoluezió deczember 26-án érkezett és publikálta- tott Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy „e napnál nem ért Debreczen örvendete- sebb István napját.“ Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónapjaiban az egész országban felbarsogott a protestans- tok örömének vidám zaja. És az ünneplések, lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek villának, mint 1848-ban a márcziusi törvények ünneplései. Es ez természetes volt. A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy a köznemességé is. 1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot vett el és az iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás. Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és iskoláját. A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak a kath. papságot, ép úgy, mint maguk a katholikusok. Ezenkívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat, papjaikat, iskoláikat. Mária Terézia szabályozta az úrbéri, József a val- j lásszabadságot. Mindkettő tette mindezt a rendek,
