Veszprémi Független Hirlap, 1886 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1886-11-27 / 49. szám
Q Veszprém, 1886. Hetedik évfolyam. 49. sz. . Szombat, november 27. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, VEGYI* TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: ZLvdZeg'jelen, minden, szomloaton. Szerkesztőség: Egész évre .........................6 fit — kr. Fé lévre...............................3 frt — kr. Negyedévre.........................1 frt 50 kr. = Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos-utcza, 105. szám a. küldendők. — hieeetések: és ittiltteeek a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 0 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Kéziratok vissza nem adatnak. A miniszter aligha hajlik a szépszóra, ha mindjárt kormánypárti lapok is mondják. S jól is teszi. Az uzsora olyan alvó ördög, a kit nem jó fölébreszteni. S van az uzsorások közt akárhány olyan ördög is, a ki a minisztertől se fél. Aztán a törvényszék nem aféle tudakozó intézet, mely evidentiába tartsa a notórius uzsorásokat. A birói tisztség olyan erkölcsi piedesztal, hogy abból nem lehet dróton járó spion-mumust faragni. Még miniszteri meg- hagyatikra sem. A baj nem a bíróságoknál van, de a törvény bénaságában, csonkaságában, ha akarom vemhes, ha akarom nem-vemhes voltában. Ha jó lesz a törvény, akkor azt a biróságok jól is fogják alkalmazni. Nemcsak Budapestnek, az ország minden vidékének, Veszprémnek is vannak uzsorásai. S itt nemcsak férfiak, asszonyok is üzletszerűen űzik az uzsorát, rászolgálván példátlan lelketlenségükkel épugy az akasztófára, akár H a y Bernát. itt is koldussá lesznek az áldozatok. Utczahosszat megtudnék nevezni az egyes, egykor jómódú birtokosokat, kiket ma csak könyörülettel szemlélünk. A Shyllock-ok itt is kivágják a húst az áldozatok szive alól. ... Es némák mégis! Ha nincs panaszos, nincs biró! Ha a jó törvény védelmet, igazságot biztosit az áldozatnak: az majd hangot ad panaszának — s lesz foganatja a törvénynek. Addig nem. Erre megtanított bennünket a Hay Bernát. ...Köszönjük zsidó, neked ezt a szót! Szabadalmi ügyünk. A fővárosi napilapok nemrég megkezdték a nálunk kivett szabadalmak statistikájának közlését. Néhány hónapon keresztül, havonkint rendesen jelent meg e kimutatás, mely azonban szabadalmi ügyeink állását oly szomorú színekben tüntette fel és Magyarország szabadalmainak arányai oly törpe számmal szerepeltek a külföldi legkisebb államok szabadalmai mellett, hogy a lapok — megunva a saját gyarlóságunknak és hátramaradottságunk- nak világgá kürtölését — beszüntették a szabadalmi havi statisztika közlését. Pedig nálunk Magyarországon minden harmadik technikus, iparos vagy gyáros egyszersmind „feltaláló“ is. Mindegyiknek van valami találmánya, melyet évekig, sokszor egész életén át hord magánál annélkül, hogy értékesíteni tudná. Őrzi, mint féltett kincsét, nem mutatja senkinek, nehogy valaki utánnozza, maga pedig tehetetlen, mert nemcsak, hogy anyagilag képtelen találmányának forcirozá- sára, de még az utját-módját sem tudja annak, hogy miként lehet az ily találmányt szabadalmaztatni? Hány kitűnő eszme, mennyi zseniális gondolat és praktikus oly találmány vész igy kárba és kallódik el, mely mesterét talán gazdaggá és híressé tehette volna? De még azok is, a kik a szabadalmaztatás módját már ismerik, annyira még sem ismerhetik c rendkívül komplikált eljárást, hogy kérvényükben, de leginkább a melléklendő rajzokban és leírásokban azokat a törvényszabta alakiságokat szemmel tarthassák, melyektől első sorban van függővé téve találmányuk szabadalmazása. A kereskedelmi minisztérium az előforduló hiányok utólagos pótlására ad ugyan módot, de az mindannyiszor a felekre nézve hosszabb tárgyalásokkal, levelezésekkel, költséggel és idő vesztegetéssel jár. Ennek elkerülésére a külföldön külön intézetek, úgynevezett szabadalmi ügyvivőségek állanak fönn, melyek a feltalálót, mivel maga e részben gyakorlattal nem bír, szellemi tulajdona iránti jogának biztosításában támogatják az által, hogy a követett alakiságok teljes ismeretével járnak el a szabadalom engedélyezésének kieszközlésében. A földmiv. ipar és keresk. minisztérium belátva ez állapotoknak úgyszólván tarthatatlanságát, körlevél utján értesítette az összes törvényhatóságokat és keresk. és ipar-kamarákat arról, hogy Budapesten néhány hó óta a muzeum- körut 10 sz. házban Benedek Lajos és társai czég alatt egy oly szabadalmi iroda alakult, mely minden ily vállalatnál megkivántató kellékekkel bir és melyet ezért a föltalálok figyelmébe és bizalmába ajánlott. E szabadalmi irodának a világ minden részében vannak összeköttetései. Működését jellemzi az, hogy 0 hó alatt több szabadalmi ügyet nyújtott be külföldről Magyarországon, mint a mennyi az utolsó 20 évben összesen benyujtatott. A több százra rugó szabadalmi leírások és rajzok közül, melyeket ez az iroda készített, és benyújtott, a minisztérium még egyetlen egyet sem kifogásolt. Pontos a feltalálóra nézve még az is, hogy azokat a szabadalmakat, melyeket ez az iroda nyújt be, egyszersmind értékesíti is, még pedig igen szép eredménynyel. Meg vagyunk győződve arról, hogy e czikk közlésével szolgálatot teszünk nemcsak a föltalálóknak, kiknek ez által megmutatjuk az utat és módot találmányaiknak gyors és biztos szabadalmaztatására és értékesítésére, hanem szolgálatot teszünk egyszersmind a hazai iparnak is, mely a jó találmányok szaporodásával és érvényesítésével mind nagyobb lendületet fog nyerni. Egy felmerült jogi kérdés. Pápa, nov. 25. A puszta-gyimóthi rom. kath. néptanítónak, az iskola-fentartó által, minden törvényes ok- és felsőbb tanhatóság nélkül történt hivata- láróli elmozdításával, oly közérdekű jogi kérdés vetődött fel, mely a megsértett törvény és tanítói jog megóvása tekintetéből igenis kívánatos volna, hogy minél több oldalról meg vitat tassék. A kérdés röviden az, hogy váljon az oly pusztai (tanyai) nyilvános népiskola-fentartók, kik terjedelmes pusztáikon, mivel a tankötelesek száma a törvényki vánta 30-at meghaladta, az 1868. XXXVIlLt.cz. 10 §-a engedélyével, a 17 §- és 18 §-nak megfelelőleg, a 44 § nyomása következtében állítattak fel, akár felekezeti, akár jeleg nélküli nyilvános népiskolát, a tanítókkal, kényök-kedvök szerint bánhatnak-e el. a vagy a törvény szabályai alá tartoznak? — Hogy a kérdéses iskolák tanítói a hivatkozott törvény oltalma alatt állnak, kitűnik abból, hogy a tanítókra vonatkozó 138 §- és 138 §-a, minden megjegyzés nélkül általánosságban, p. u. a 133 § igy szól: „Tanító hivatalra ezennel csak oly egyének képesittetnek, a kik valamely nyilvános képezdében az egész tanfolyamot elvégezték, s a kötelezett vizsgát letevék, tanítói oklevelet nyertek stb.“ A 138 §-a továbbá igy hangzik: „A tanítók élethosszig választatnak, és hivatalokból csupán súlyos hanyagság, erkölcsi kihágás vagy polgári bűntény miatt mozdíthatók el, a tankerületi iskola- tanács Ítélete folytán. Ily Ítéletek azonban megerősítés végett a közoktatási miniszter elé tex-jesztendők.“ A fentebbi feltevést még- inkább megerősíti a tanfelügyelők számára kiadott 20311/187G. V. miniszteri utasítás 64 §-a:“ A felekezeti rendes és segéd, vagy helyettes iskolatanitókra nézve mindenkor meggyőződést szerez arról, hogy azok a népAz emberevő czápák. Veszprém, nov. 26. Az ország fővárosa büntető törvényszéke előtt most egy óriási bünper tárgyalása foly, mely amily mérvben illusztrálja a büntető codexnek az uzsorára vonatkozó hiányosságát, ép oly szomorú képét tárja föl romló anyagi közviszonyainknak. A bünper hőse Hay Bernát, ez a modern Schylloek, méltán viseli a Hay nevet. Mert valóban ember evő czápa ő, ki pusztító ragályként öli meg ei’kölcsileg-anyagilag az őt körülvevő társadalmat; az uzsora száz- karu csápjaival magához ragadja embertársait, kiszívja életerejüket, koldusbotra juttat száz meg száz családot, öngyilkos halálba kerget becsületes családapákat, a sülyedés örvényébe taszítja a segélyét igénybevevő ifjúságot . . . nyomor, kétségbeesés, halál egyengetik ennek az undok teremtménynek az útját — a százperczentes gazdagodás felé. S most ott ül a vádlottak padján. Sorra jönnek elébe az áldozatok, szemébe mondják tönkrejuttatásuk katasztrófáit s a nyomorult élősdi arczán nem rándixl meg egy izom sem. Százezreinek tudatában henczeg és pököd s visszafelesel tanuknak, bíráknak, állam ügyésznek egyaránt. Mi lesz e rémes pörnek a vége ? Erről beszél ma egész Magyarország. A bírák lelkiismeretének nem jelölhet utat sem a közvélemény, sem a sajtó. Az indulat, a felháborodás rósz tanácsadó. Azon nem alapulhat modern jogszolgáltatás. Ha nálunk is, mint Amerikában érvényesülhetne a lyneh-törvény, Hay Bernát már régen ott függne Budapest valamely lámpaoszlopán. A bírák majd döntenek a pörben. De bármilyen legyen az ítélet, egy jó eredményéről biztosak lehetünk s ez az. hogy involválni fogja az uzsora-törvény revisióját s szigorítását. Az uzsoratörvény, amilyen ma, csak arra való, hogy szabadalmazza az uzsorásokat, miszerint visszaélhessenek vele. S mig ilyen lesz a törvény, addig lesz uzsora mindig, de panaszos ritkán, vagy soha. A budapesti lapok most arra sürgetik az igazságügyminisztert, szólítsa föl rendeletileg a törvényszékek elnökeit, tegyenek rendszeres jelentést a törvényszékeik területén észlelt uzsora-eseteki'ől, hogy aztán hatékonyan lehessen az uzsorásokkal szembeszállani. . tábczaT Ős zi dal. Hervadó fűz hullatja a levelét, Őszi szellő viszi-hordja szerteszét. Őszi szellő, vidd el inkább telkemet, S ott temesd el, hol szenvedni Soha többé nem lehet. Tépett felhő kavarog a táj felett. Az én lelkem csak Misid, csak kesereg. Tépett felhő megsiratja a tájat: Lekeni is sir keservesen, Álnok leány, utánnad. Szombath János. á jeles kompánia. Ilyen czimmel irt Csiky Gergely egy jóizü színművet a magyar társadalom életéből. Lefest abban egy truppot, mely telve van modern eszmékkel, modern bölcselemmel. Alapjuk a szédelgés, a svindli — a mi főjellege minden modern állapotnak. Ha Csiky barátunk valaha megfordult volna Szentkirály-Szabadján, a mi ősvárosunk szomszédos ősnemes községében, melynek az első szent király adta első kiváltságait, melyekkel a jeles utódok aztán oly pompásan tudtak visszaélni — szintén megírhatta volna „A jeles kompániát,“ csakhogy az nem színmű lett volna, hanem — tragédia. Végtől-végig szomoruhirüvé kezd válni ez az egykor oly gazdag, előkelő község. Hangadó volt a megyei életben, jólét, boldogság tükröződött minden nemesi curián s nagy büszkeség volt azt mondhatni : Szabadjai nemes vagyok! Tempora mutantur! Csúnyául megváltoztak az idők s csúnyául megviselték a hajdan fényes-büszke Szentkirály-szabadját. Ma már a jó szabadi ember nem igen büszke a régi fényes múltra. Nincs is semmi oka rá. Ha az idegen ma átmegy azon a községen, csak elbámul azon a rémes dtiledék-halmazon, mely ott utczahoszont elébe tátong. Minden második-harmadik ház össze van dőlve, teteje beszakadva, oldala kifelé dől; a keritéstelen udvart vad muhar, paraj, iszalag veri föl, a falak odvaiból a kőrózsa virít ki s az égnek meredő csorba kéményekről eső mossa a vakolatot, vihar koptatja a téglát. Ha baja akad a háznak, a gazda nem csináltatja meg; az elhunyt apa örökét nem gondozza a fiú; a rokonság szétkallódik s elbusultában világgá megy: a házak pedig ott maradnak lakatlan, gondozatlan, szomorú epitaphiumaiul a nyomornak. Se lakója, se gazdája ; csak a szél s a bagoly járja. Ilyen ma a romok, düledékek községe, a szomorú Szentkirály-szabadj a. Csüggedés, fatalista nembánomság vett erőt a pusztuló népen. Egyik a másikon látja a pusztulást; egyik se segít a másik baján. Mert a bajból kijut mindeniknek. Mindeniknek elés; a magáé. n o Nincs közöttük egyetértés, együttérző jóindulat. Nincs közöttük senki, a ki az általános pusztulás utolsó órájában kölcsönös segélyre, önvédelemre, összetartó munkásságra sarkallaná őket. Hogy egyetértő solidaritással segitnék egymást segélyegylet rendszeresítéssel s kölcsönös munkaszolgálattal. — —- — H°gy segitnék egymást szétkallódó vagyonkájuk megmentésében, tehetségük szerint. Hogy a romok, düledékek helyét újra tisztes házak, tiszta Curiák foglalnák el s a szorgalmas munka után a régi jólét lépne a sápadtarczu nyomor helyébe. Még van szőllőhegye a községnek, még van bora. Igaz, hogy a szőllő. ép oly eladósodott, mint a Curia s igaz, hogy drágábba kerül a gazdának a saját bora, mintha a korcsmában inná. Iszik pedig azért, mert van rá oka sok. Van, mi bút eltemetnie, borba fojtani. Csakhogy az igy megivott bor nem ad vigasztalást. Még inkább izzítja a kétségbeesést. A munka, a szorgos szorgalom jobb búfelejtő. Több az eredménye s igy mindig több a vigasza is. De hát ki sarkallja őket arra; kitől vegyenek példát ?! Hiszen alig néhány tesz ott úgy. S aztán lassankint lemorzsolódik az emberek leikéről a nemesség zománcza, a szivek jóságát leégeti az alkohol s az erények helyébe lép a romboló indulat, a vadság ösztöne. A kábult, elfásult észt nem vezeti többé a szív ihlett sugallata, hanem a fékevesztett szenvedély. Mig kimerül bennük a jó rész, s meghalnak előbb erkölcsileg — s aztán utá- nok dől az elcsigázott test. A milyen a község, olyan a község u. n. intelli- gentiája is. Három intelligens családból való fiatal ember reprezentálta itt éveken át a legújabb „Jeles kompániát!“ Garázdálkodásaikról messzehangzott a botrány krónikája. Vizsgázott jegyző mind a három. Az egyik hosszabb börtönbüntetést szenvedett; a másik rablógyilkosságért statáriális akasztófa alatt állott s a tuljóságos bírák kegyelméből 15 évi fegyházban szenved ma. Ez a hírhedt Rácz Kálmán. A kompánia harmadik tagját tegnapelőtt, szerdán éjjel gyilkolták meg a herényi szőllőhegyek közt s holttestét az utmenti szárazkutha dobták. Ez Nemes Sándor, a jóravaló öreg, volt jegyző fia. S a mikor iskolázott, vizsgázott okleveles jegyzők adnak örök-példát a rablásra, gyilkolásra, banditaéletre: mivé fejlődjék abban a községben az ifjú nemzedék, a haza reménye?!... Bizony szomorú dolog, hogy ma inkáhb egy szakasz csendőrség, mint a pap s a tanító nevelhetné ott az ifjúságot! Sötét, borzalmas képet nyújt az a pusztuló község. A kiben szikrája az emberszeretetnek van, iszonyodva nézi ott az erkölcsi s anyagi romlás megdöbbentő katastrófáját. S nem volna segítség? Nem volna abból szabadulás ? . . . Oh dehogy nem! Csakhogy a nyomorultakról nem tesz — a vármegye. Szegény ember sorsát, boldog isten bírja! Péterfy Zoltán.
