Veszprémi Független Hirlap, 1886 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1886-10-30 / 45. szám
Veszprém, 1886. Hetedik évfolyam. 45. sz. Szombat, október 60. MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .............................6 frt — kr. Fé lévre...................................3 frt — kr. Negyedévibe.............................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban. !lv£eg:jelen. rx^lrxd-en szomloaton. — Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, VESZPRÉM, Horgos- utcz a, 105. szám a. küldendők. — HIEEETÉSEK ÉS a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egyhasábos petitsor (tere) 0 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között. Szerkesztőség: Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a »Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Béka-egér-harcz a pálinkáért. Veszprém, okt. 30. ?azán mulatságos város ez a mi Veszprémünk. Ami itt valami komoly dolog volna, abból rendesen valami nevetséges mismás lesz, ami pedig félszeg és fonák, azon olyan komoly képpel szokás itt eldispntálni, akár a fancsali feszületen. Itt jön ép kapóra a nemesi regále-jog gyakorlói s bérlői és Rosenthal ur, a püspöki regale-jog bérlője közti béka-egér- harcz. Nagyszerű dolog az s még nagyszerűbb az a stupid-felfogás, amelylyel itt ezt a két jogot tárgyalják. Atalában úgy látszik, bogy a nemesek regáléját itt semmisnek akarják tekinteni; hogy a nemesi jog-alapon, amelyet az 1823-ban, a nemesek s a püspökség közt létrejött egyezség szabályoz, pálinkát a nemes ember nem mérhet s igy az ő jogát bérbe sem adhatja. Nemrégiben egv helybeli nemes embernek Vörös Károly polgárnak, ki a pálinkamérési joggal élt, lepecsételték (állitólag városi hajdúk) a pálinkáját. Vörös barátunk azonban ráütött a paragrafusokra,, aztán lecsapta a meghagyat ik-pöcséteket, s méri tovább a papra morgót, csakúgy, bunog. Egy Laug nevű (van-e, ki e nevet nem ismeri) pedig már 1868 óta szokja bérleni idevaló nemesektől a pálinkamérési jogot. Rosenthal ur persze nem akar nemesi jusról tudni semmit. Rámegy a hatóságra, azok hajdúkat küldenek s elhozatja Langék pálinkáját. Lang föllebbez egész a minisztériumig; a megye s a miniszter igazat adnak neki s visszakapja az elkobzott pálinkát. Akkor eszébe jut a hatóságnak, hogy azon a czimeu nem mérhet, mert arra iparjegyet nem váltott. Ismét elkobzás, stempli, pöcsét, hajdú stb. A szerencsétlen Lang ismét feliéhez, ismét a legfelső fórumon s ismét megnyeri a pórt. ~g> T A. ß 0 lx A, Halottak ünnepén. Halottak ünnepe . ... A nap lemenőbe . Kiballagok én is a bús temetőbe .... . . . Fehér galamb ült a Jézus keresztjére Könybelábad szemem fájó nyögelmére. Az a síró galamb a Isten madara, — E mai nap talán azért szállt le arra?! . A gazdag sirhalmán fáklyák lángja lobog, Koldusén szent János bogárkája ragyog . Ki egy palotával meg nem elégedék: Annak két lépésnyi gödör épen elég! . . . Ott a márvány szobor ... Itt a kis fakereszt . I)e a melyet talán igazabb köny fereszt ? . . . Mindenik sirhalom mostan egy-eyy oltár Minden fáj, siralom felette egy zsoltár! . . . Amott egy hű anya olvasó dalt rébeg; S pieziny csecsemője édesben szendereg . . . Oh! Hogy megéhezte ez a két kis árva, Hogy mécset gyújthatott anya sirhalmára ! Ott titkon egy ifjú zokog keservesen, — Fehérke gyöngyvirág hervad lenn — csendesen . S itt egg szemérmes szűz nagy óva széttekint: Kedvese sírjára örökzöldeket hint . . . Foly a pálinkamérés tovább. Akkor aztán zavarba jő a hatóság, melyik fél indithat port a másik ellen. A nemesi jog bérlője, vagy a püspöki jog bérlője. Újabb meghagyatik-skribálás a miniszterhez. Szapáry nr dodonai válasza pedig megjön s hangozik aképen, hogy mindenik fél lehet panaszos; bíró azonban nem lehet se a város, se a megye; hanem a királyi bíróság. No megvan. Most hát a hatóságon s annak hajdúin függ: a nemesi joggyakorló, vagy pedig Rosenthal nr legyen-e megszekierozva, hogy panaszra menjen ? Hát persze, hogy nem a püspöki bérlőre rohannak a hajdúk. Mi a ménkű, még az kéne ?! Hiszen az módos, befolyásos, gazdag úr ... Hát azok a szegény, toprongyos, liét- szilvafás incsilincsi nemesek, meg azoknak az ágról-szakadt nyomorít bérlői mire valók volnának ?! És upre neki! Rárohannak ismét, elkobzás, pecsét, stempli, meghagyatik, házkutatás, a vevők kitaszigálása a boltból, ílaskák elvétele stb. Most aztán újra folyik a felebbezés, a miniszter majd újra igazat ád a nemesi jogbérlőnek ; de hát az üzleti kárt ki tériti meg. Hát a csendőrség nem vesz tudomást az ilyen hivatalos rablásokról s az alispán békén nézi, hogy a város hajdúi által békés polgárok vagyona ellen intézett támadások napról napra folyjanak, botrányára minden tisztességnek s minden törvény- és jogtiszteletnek! Hanem hát itt megtörténhetik minden. Aki benn van a hivatalos kompániában, annak minden lehetséges. A többi szegény polgárságnak pedig upre p u p o s! Fizesd az adót. Aztán — kuss! A művész sírj — Emlékezés Csermákról. — Halottak estéje van. A hűvös őszi szellő megpihent a néma sirhalmok fölött s csak olykor-olykor rezgeti meg a fák sárguló leveleit, melyek azután Férje sírja felett áll az özvegy asszony — Nem fárad el ajka soha a panaszon; — Emitt meg egg hű nőt fedez a gyász halom Férje fölötte egy kör évált fájdalom! . . . Mindenik sirhoz ellátogat valaki, Hogy szive keservét zokogva sírja ki . . . Csak ha én dunnám valamelyik sírba: Arra nem borulna — tudom — senki sírva! BÉNYEI GÁBOR. A sajtófogságban. (Három czikk.) III. (Vége.) Csendes egyhangúsággal folynak le itt a napok. Nincs krónikájuk a heteknek, nincs történetük az éveknek; mert hát itt nem történik soha semmi. Eseményt képez, ha valamelyik czellában egy egeret fölfedeznek. Akkor nagy riadalom támad. A rabok széthányják a strózsákokat, s elkezdik a pi- czinke szürkét kajkurászni. Csakhamar előkeritik a m. kir. börtönmacskát is az őrszobából. Az életfogytiglani rab-macska leczammog két életunt kölykével s fölkeresi siralomházában a kivégzendő egeret. Rá, . , o o veti magát a ezinezogó deliqueiisre, fojt rajta egy jóizfit s aztán odaadja fiainak, kik aztán a bonezo- láson s temetésen hamar túlesnek. Egyéb esemény nem igen adja elő magát. Ünnepük akkor van a raboknak, ha egyegy újabb vidéki atyafi vonul be közzéjük. Az ujoneznak szabad t. i. magával annyi elemózziát hozni, amennyit elbír. Lehet akár egy zsákkal is. Hát aztán annak a kóter- béli népségnek, ahová benumerizálják, jó dolga vagyon. Amig a zsákban tart, örökös lakzi foly. De persze, hogy mivel múlandó minden e világon, utóbb í olyan monoton zörgéssel esnek alá a néma sirba- | lomra és mintha azt susognák figyelmeztetőleg: i Meglásd meghalsz!. . . És az én szegény szivem olyan lázas izgatottsággal dobog, mintha azt kérdezné kíváncsian: hova tűntek a nyíló virágok, hova szállt a virágok bűvös illata, miért némult el a csattogány dala és az énekes madárkák vigasztaló danája miért szünetel ? . . . Virulással hervadás jár! .. . susogják a sárga falevelek; elszálltak a dalos madarak egy jobb hazába, ahol örökké szép tavasz virul ... az örökké virulás hazájába ... ’ És bohó szivem lassabban kezd dobogni, hisz olyan megnyugtató a válasz és az elmúlásban, a hervadásban is annyi báj van, és vigaszt nyújt a sárguló levél, a hulló virág, hogy egykor én is boldog leszek . .. Vigaszt nyújt még e sir lakójának szelleme, hisz akit e sirhalom takar, az is oly bolpogtalan volt teljes életében mint én, és most már boldog .... igen nagyon boldog ... Már születésekor szerencsétlen volt ... megölte anyját . .. A gyermek árva lett! . . . És igy árván, nyomor és nélkülözések közt serdült fel; nem volt otthona, mely biztos nyugtot ad . . . Évek múltak... a gyermekből ifjú lett. Ekkor kezdődött boldogtalanság a. Szeretett egy szép rózsás ajkú, fekete szemű, ében hajú kis leányt, a ki őt viszont szerette .. . Mikor már egy-két nap választotta el őket az egybekelés ünnepétől, — jött a kérlelhetetlen halál és elragadta a rózsás ajkú kedvest. Es az ifjú bolyongni kezdett, szomorúan, bánatosan .. . Bolyongott az erdők magányában s hallgatta a dalos madarak vigasztaló énekét; majd megpihent a csergő patak virágos partjain, s elmerült a tovafutó habok nézésében, melyek szintén vigaszt suttogtak a boldogtalan ifjúnak. A lenge szellő játszott holló fürteivel s csókdosta halvány arczait. És merengésében gyönyörű álomkép szövődött lelki szemei előtt: „Csodás, felséges, égi látomány ! — Egy lányka jött nagy, villogó szemekkel, Sugaras koronával homlokán És inig az ifjú ébren álmodott: Ajkára forró, hév csókot nyomott!“ kifogy a legnagyobb tarisznya is —■ s beáll ismét a szomorú napirend. Kalendáriom itt nem létezik. Azaz hogy minden egyes ember egy-egy élő kalendáriomot képez. Minden ember aszerint számítja itt az időt, amennyi néki még — bátra van. Ott kívül, a börtön falain kívül minden ember a jövőre spekulál, itt a múl t- nak él minden ember; t. i. hogy mennél több múlna az időből mielőbb — a jövőről nem szeret beszélni senki. Ha az évekre elitéit rabot éjféli álmából felköltenék s azt kérdené tőle valaki, hogy mikor szabadul ki, az rögtön kész volna a felelettel: négy év, 7 hónap, 19 nap és 8 óra múlva. Itt, itt nem lophatna el semmi hatalom egy napot sem a jóságos időből: annyian vigyáznak rá ... . bár valójában valamennyien naplopók. Boldogok azok, akik minél többet aludni bírnak. A jó álom itt nem divatos. Úgy szokás elrugdalni az éjszakát, hogy az ember 50-et jobbra fordul, 50-et balra s a 101-dik fordulásra hajnalba ismét kifordul az ember az ágyból. En s az én tisztes öreg kollegám Kovács István mérnök ur, ki nem Írásbeli, de tettleges lázitás czi- mén árult itt vélem egy gyékényen: mi rendesen elpolitizáltuk az egész éjszakát. Este meggyujtottam a moderateur-lámpát, két ágyunk közzé egy kis asztalra sajáttermésü jóféle almádi —• pintet helyeztem s aztán megkezdődött a dialog körülbelül ily formán: — Hát Tisza csak megjött Ostende-ből. — Üsse meg a ménkű, a hol van. Ebben aztán megegyeztünk. — l)e mondja öcsém, hogy tudott összeveszni a Verhovay-val ? — Már bojd ne lehetne avval összeveszni, khé- remP! Tübbet mandak. O Verhajvaj orral moszáj összeveszni! (Ezt nem én mondtam, hanem a gömbölyű kis poczaku inotai gyárdirektor, a jámborlelkü Heimler Jakab kolléga, ki tegnap reggel óta most ébredt föl először. Tán most is csak a Verhajvaj — névre ébredt föl. Aztán folyt az érdekes politikai tárgyalás tovább. A bolond sors épen úgy csinálta ki, hogy szegény Heimler barátunk egy filosemita s egy antisemita közzé került s igy a derék Izrael-ivadéknak szomorú módjában volt napról-napra hallgatni a disputát — E csók a Géniusznak bűvös csókja volt ... Az ifjú felébredt, körültekintett, nem tudta mi történt vele. Érezte, hogy újjászületett, szive hangosabban és izgatottabban dobogott, mint rendesen; keble háborgott, feje szédült s úgy tetszett neki, mintha a szellő fuvalma égi zenévé változott volna át, egyre hallotta az erdő dalos madarainak énekét és a csacska babok suttogásait. Úgy szerette volna feledni e hangokat, melyek bár vigasztalták a boldogtalan szivet, de egyszersmind eszébe juttatták az égi látományt . . . Szeretett volna feledni, de nem tudott, mert: „— — — Lelke csak hallotta Az áradó, a nem szűnő zenét S leroskadt, eszméletlen, elcsigázva-: A lángész fénye — villámként találta.“ Az ifjú elveszte eszméletét, megőrült! . . . Ez a szegény, boldogtalan ilju: Csermák volt! Őrültségében hegedűt ragadott és életet adott a szárazfának . . . szólt a dal, a vigasztaló ének, rezgett a négy húr folyton, szakadatlanul . . . És honja kedves daláért nyomorral, rut gyülöl- séggel fizetett, miért is oda hagyta e helyet, dúlt arczczal, őrülten, hóna alatt hegedűjével . . . Ment, bolyongott a nagyvilágban, népet keresett, mely megérti a dalt s elismeri az érdemet; népet keresett, melynek múltja hasonló volt az ő életéhez, mely tudja méltányolni szenvedéseit; népet, mely tud lelkesülni, ha kell, — de tud búsulni is, ha sorsa úgy kívánja. Bolyongásában elérkezett honunk szivébe is, itt hallott először magyar dalt, magyar zenét és éneket. Szemei könnyeztek, keble emelkedett az örömtől, mert fellelte a népet, melyet keresett. „S találhatott-e volna lelkesebbet, Mint minket, itt, a Kárpátok tövében ? Találhatott-e volna népet, olyant, Ki szentebb gyászban több hűséggel égjen, És nagyra, szépre hevűlőbb legyen Náladnál, népek gyöngye: — nemzetem IV“ Oh nem, mert igazán lelkesülni csak egy nemzet tud s e nemzet: a magyar! És e percztől a magyar zenének élt, őrülten bár, de tiszta szivből . . . A magyar dalban, zenében találta egyetlen vigaszát, ennek áldozta egész életét, ezt művelte haláláig; ezért rajongott utolsó perezében is, midőn behunyta szemeit, hogy elköltözzék egy szebb világba, ahol illatosb a virág és csengőbbek a dalok. Égy hogy mit kell csinálnunk a zsidó náczióval; ami ugyan egyelőre nem jelentett veszedelmet — lévén a zsidó, a zsidókergetö, meg a saktervédö közös kényszerzubbonyba öltve. Nagy mulatságomra volt ez a potpourri. Mikorén ebédutánonkint valami bolond Jókai-regényt böngésztem (itt megemészt az ember mindent) akkor Heimler barátunk elkezdett egy nagy sárgafekete- nemzeti szin zsidóimádságoskönyvben visszájáról olvasni. Látván ezt Kovács ur, nehogy Izrael s Ábrahám szelleme idetolakodjék, rögtön elővette a „Függetlenséget“ s kikezdte alegfontosb rovatnál, a „Zúdó- világ“-nál. — Nagyszerű ez a legújabb paksi zsidósvindli! Kiált föl lelkesülten a derék öreg.-— Edj meshüge astabaság, e szomárség! Vágja vissza a gyárdirektors tovább imádkozik. — Kutyagyerek ez a Verbovay! — Odj van! Phedig edj nadj kotya! — Hogy kipéczézte ezt a svindlit is, derék! — Mint o csángó ödjet s atübbi. Pampás ! így apostrofálják egymás megjegyzését, anélkül, hogy egymásra bederitenének. Mig az öreg ur dühbe jön s kimegy az alsó kertbe sétálni, Heimler pedig a pihentebb fülére gubbad s neki dűl egy újabb három napi alvásnak. Áh, azt látni kell, azt a horkolnoki élvezetet. Nem létezett még az a diurnista-buzgóság, mely e tekintetben a fölrobbant inotai fábrika érdemes direktorával mérkőzhetnék. Biz igaztalan a végzet s Heim- lerrel ugyancsak a törvény. Ott főn a derék bírák jóhiszemüleg elítélik a jó embert egy évi fogságra, nem is sejtvén, hogy a tisztes Izraeli! mint csapja be őket. Lealszik 11 hónapot, egy hónapon át meg eszik — a többi üres időt aztán vezeklésíe hagyja. De hagyjuk itt lenn az alvilágot. Délután van. Süt a forró szeptemberi nap az égen. Kis fiam, pihegö kis lánykám fáradt-tikkadtan jöttek meg, hozva hűsítő fagylaltot, jegeskávét s több eféle kóterba illő csemegét. Úgy eljátszik a boldog apróságokkal a boldog m. kir. sajtó-fogoly . . . hogy azt bizony nem is tudja leírni ; kikiséri őket a kapuig — s aztán visszatér a magányba.
