Veszprémi Független Hirlap, 1885 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-14 / 46. szám

Veszprém, 1885.

Ötödik évfolyam. 46. sz.

Szombat, november 14.

MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ, YEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Megjelen minden szombaton.

Előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Veszprém, Korona-utcza, Hartmann-ház, küldendők.

HIRDETÉSEK és NYILTTEREK _

a kiadóhivatalban fogadtatnak el. — Egykasábos petitsor (tere) 6 kr; nyilttér petitsora 20 kr s a bélyeg.

A szerkesztővel értekezhetni, vasárnap kivételével, naponta d. e. 8—12, d. u. 2—7 óra között.

Szerkesztőség:

Veszprém, Babóchay-tér, Kovács-ház, a „Petőfi“-könyvnyomdában ; hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

Kéziratok vissza nein adatnak.

Előfizetési árak:

Egész évre

..............................6 frt — kr.

Fé

lévre...................................3 frt — kr.

Ne

gyedévre..............................1 írt 50 kr.

Egyes példányok ára 15., s kaphatók a sétatéri kioszkban, Ney Mór, Herczeg Lajos üzletében s a kiadóhivatalban.

Az ut az egyház felé.

Veszprém, november 13.

Az én telkemet ritkán döbbenti meg egy- egy esemény; bármily borzasztó legyen is az.

Az ujságirás erős idegzetet s nagy lelki ruganyosságot feltételez.

Kell, hogy átérezze az eseményeket szülő indulatokat, hogy azokat híven ecsetelni s leírni is képes legyen. De ha leírta az utolsó szót, száműznie kell szivéből a vett érzelmekéi — hogy ismét újabb események, más dolgok-szülte indulatok átérzésére fogékonynyá válljék.

Naponta ezernyi gondolat ostromolja az agyat s ezernyi érzelem a lelket. S a gondolatok s lelki vívódások e lázas harcza év- ről-évre megaczélozza a szivet, mint ahogy megkeményiti a folyton harczban álló katona lelkét.

Tegnapelőtt óta azonban szünetlen fogva tartja szivemet egy mondhatlan szomorú érzés. Oly iszonyú lelki sülyedésről, minőről az ápril hóban Budapesten meggyilkolt Gazdag Imre gyilkosainak fölfedezése tesz bizonyságot — még nem tett említést a bűnök krónikája.

Ez a bűntett páratlanul áll a véres tragédiák borzalmas naplóiban.

Egy hitves, kinek felnőtt leánya van, s egy gyermekkori barát, ki egész életét vidáman vele tölti, vele van a. harezi bajban s vele vénül-őszül: ez a nő s ez a barát, maguk is vén emberek, meggyilkolják iszonyú kegyetlenséggel a sír szélén álló, gondban őszült szegény férjet-barátot, csak azért, hogy az életére kötött biztosítási 15 ezer forinton kényelmesebb életet élhessenek — együtt, mint eddig.

Eddig se nyomta gond vagy nyomor e két emberi szörnyeteget. Gazdag Imre szerény tókével rendelkezett s abból jól meg is élt nejével s leányával; neje tehát gond nélkül élt. A másik czinkostárs, a jó barát előbb Egerben ügyvéd, majd megyei árvaszéki ülnök, utóbb u honvéd-menház tiszti lakója — szintén teher nélkül élvezte a nemzeti kegyelet kenyerét

S e vén emberek csak azért, hogy kényelmesebb életük legyen, hogy hátralevő éveiket nagyobb comfort-ban tölthessék: baleset ellen 15 ezer forintra biztosítják az ősz családapa,

tArczá.

Dallók zászlajára.

(A «b.-füredi polgári dalárda» zászlószenteléae alkalmából, 1885. november 15-én.)

Ellen ha gázoló, dús földjeinket,

Kardjára hányva aggot, gyermeket,

Es lángba fojtott szép hazánk a népek Vérhartnatos nagy temetője lett:

Erdőn, berekben, barlang rejtekében A bujdosók, esdő imára készen,

Istenbe’ bízva zengték énekük:

„ Oh légy velünk, irgalmas istenünk /“

Meghallgatásra lelt az áhitatnak Könyörgő; és megmaradónk.

A honfivértől ittas harezmezőkön Szabadság napja ébredett reánk.

A gynjtó liarczi dal zengett szünetlen,

S amerre megcsendült, futott az ellen;

A hosszú rabság, elnyomás után Ur a magyar lett ismét e hazán.

De jött megint zord korszaka a gyásznak, Megsajdula ismét a régi seb,

Megtiltaték a gyötrött jajdulása:

Panasztalan fájás keservesebb.

Csupán a dalt, csak ezt nem tilthatók meg, Danába' szólt a hír, a vágy, remények;

S mig a lesújtott hont vígnak hivék —

Kisírta a dalban fájó szivét.

Ha keblünk fájdalomnak mérge marja,

S nincs részvevő szív, mely meghallja azt,

Nagy bánatunk egy dalban elsoliajtva, Mcgjogjuk lelni az édes vigaszt.

S örömre pezsgő vérünk hagyha lobban,

Ajkunk vig dalra serken m legottan;

| a szerető gondos férj s gyermekkori jó barát | életét s aztán maguk hajtják rajta végig a balesetet: megfojtják, keresztülszurják, agyonlövik.

Mekkora szívtelenség, mily elállatiasodása a kebelnek kelleték ahhoz, hogy ez a rém- meseszerü borzasztó bűntett elkövetessék? Megfagyni érzi az ember szivében a vért s döbbenve kap fejéhez, hogy nem-e óriti meg az agyat ez a szörnyű gondolat .... Hogy az ember nem biztos többé azok között sem, kik szivéhez legközelebb állanak, kiket gonddal tartott el egy hosszú életen át s kik mindenüket neki köszönhetik — saját családjában neveli gyilkosait.

Mikor Sodorna és Gomora elpusztultak, mikor Róma letűnt a világ színpadáról — a népek ez enyészetét nem előzheté meg nagyobb erkölcsi halál . . . mint amilyet ez az iszonyú lelki romlás jelez.

Azt mondják, hogy a mai kor romlik csak. Csak a mai ifjú generáczió veszti el lábai alól az erkölcsi alapot ... az apák, anyák jobbak voltak.

íme két szörnyeteg, nem a mai nemzedékből. A jobb világból való mind a kettő. Úri házaknál ringaták bölcsőiket, úri körökben élték át az életet s a társadalmi niveau, melyre szellemi képzettségük emelé, csak nemesíthető vala lelkűk finomságát.

Nem! Sivár pénzvágy, rideg hivalko- dási vágy kiöli lelkűkből a legszentebb kötelességet, a köteles viszont-szeretet és a hála érzetét s a csók helyett, melylyel a vett szivbeli jóságokat megköszönnék — gyilkot mártanak a családapa, a hű barát szivébe!

Valóban nincs törvény, nem lehet oly egyarányu a büntető igazság, mely ezt a mér- hetlen gonoszságot kellőleg megtorolhatná.

Megbénül a karja a sújtó Igazság Isten- asszonyának. Nincs e büntetésre elég villáma!

S tehetetlenül, kétségbeesett rémülettel döbben a társadalom.

Ha kiket a végzet annyi módjához a léleknemesülésnek vezetett, ha kik a szív legszentebb érzelmeit ápolhaták bölcsőjüktől aggkorukig — ily vadállatokká változhatnak: számbavehetők-e akkor a mezőkön, pusztákon, neveletlen-tanulatlan felnőtt köznép bűntettei 1!

Mit lelkünk érez, mit szivünk kivan :

A dalba’ szól, a dalban igazán.

Legszebb szülöttje lelkűnknek, az isten Legkedvesebb ajándoka a dal;

Isten dicsöjtését kétszerte zengi,

Kinek imára nyíló ajka dali.

Az ég e szép, dicső ajándokának Őréül im ezek hivattatánal;,

Kiknek lelkes csapatja egyesül E büszkén lengő szent zászló körül.

Mint tiszta kél; ég: színe ragyogása Oly tiszta kék, oly szép, derült vidám . . . Legyen örök vidámság hirdetője,

Fátyol ne érje súlyos gyász mián!-------És zengjen ajkatok boldog hazának Szabadsághirdető, lelkes danákat ;

Dalán fellelkesülve mind a népek,

Hódoljanak a magyar nép nevének.

SZIKLAY JÁNOS.

Reszket a dal...

Reszket a dal, . . . remeg a lant A fájdalom alatt,

Ah, sebzett szivemből e dal,

Mint vérvirág fakad . . .

Csak zengj koboz, hadd hallja meg,

A dalt szép kedvesem;

Ragadd el őt ... és kis szivét Bűvöld el énnekem . . .

Zengd el neki fájón e dalt,

Amint szeret szivem;

S ha meg nem érti dallamát,

Szivem utolsó sóhaját Vidd néki el híven . . .

HULLÁM.

És lasshnkint meggyőződünk, hogy az iskola sem nevel többé. Ismereteket oszt és gyarapit, de erkölcsöket se nem oszt, se nem gyarapit.

Sőt ott, hol az ismeretek kincses tárháza erkölcstelen alanyba oltatik az iskola által, ott az ismeretek, a tudomány nem áldássá, de eszközévé válik a gonoszságnak s a bűnös hajlamot kiérleli s rásegíti — a bűnre!

r

Es vissza kell; vissza fogunk térni az egyházhoz.

A kigunyolt egyház kebelére!

És esdeni fogjuk lelki malasztjait — hogy amit a kor félszeg nevelése, az éretlen félmüveltség hivalkodása elvett tőlünk: segítsen minket ahhoz vissza; adja meg lelkünk nyugalmát, szivünk nemességét... a hitet ... a vallást!

S hogy mentő karját, segitő jobbját tárja ki elénk az egyház s hogy hivó hangján szól le hozzánk a templomi harang . . . vajh megértjük-e még az áhitat, az Istenfélelem szavát ?

Te látsz a szivekbe, vesékbe, Uram! . . .

KOMPOLTHY TIVADAR.

Kossuth és a közművelődési mozgalom.

Kossuth Lajos a felvidéki magyar köz7Y1fi v oloclóax ogyooti.lo't follaiTuiuti «S1

nagyérdekü tanulmányt irt e czim alatt : „Társadalmi tevékenység a magyar közművelődés mezején.“ E tanulmány nyomán emeljük ki annak egyes szép részeit.

„Sok mezőt kell művelni — úgymond Kossuth — sokféle magot kell vetni, hogy az aratás nemzeti kultúra legyen; mert ez nagyon összetett fogalom; tenger az, melyet a föld rétegein átszivárgó esőcsepptől kezdve, a hatalmasan hömpölygő folyókig sok különféle járulék alkot s azért bármi téren mozogjon is a kulturális társadalmi tevékenység, mindannyinak meg van a maga becse, érdeme; de én határozottan azon nézetben vagyok, hogy mindannyi közt a magyar közművelődési egyesületek által felkarolt érdek a legfontosabb, az általános tevékeny részvétre legjogosultabb, minthogy az a magyar nemzetre nézve nemcsak kulturális érdek, hanem a szó teljes értelmében létérdek is.

Arcaik királya.

(Amerikai naplófeljegyzéseimből.)

Irta: Kompolthy Tivadar.

(Folytatás.)

Idáig ért elbeszélésében Delavigne ur, midőn a kedves Oceania felébredt. Körültekintett s aztán leszállt a rögtönzött ágyról.

Leon Delavigne gyönyéd figyelemmel sietett hozzá. Oceania főfájásról panaszkodott s kabinjába kívánta magát vezettetni. Leon ur elkalauzolta.

Kevés idő múlva visszatért.

— Nemde untattam, uram? Kérdé nevetve.

— Ellenkezőleg. Igen érdekel ez a kalandos történet. Szinte mesének hiszem.

— Ah uram, igaza van. Sokszor én is azt képzelem. Három bónap óta, mióta távol vagyok ez események színhelyétől, sokszor gondolok azokra vissza s az egészet álomnak hiszem.

Elhallgatott, félretolta a theaservice-t s portért töltött.

— Igyák, uram!

—• Egészségére, uram!

— Köszönöm.

Aztán kedves bőbeszédűségével ismét elringatá képzelmemet.

— Két hete voltam már a jó páterek társaságában s egészen úgy éreztem magam, mintha mindig velük lettem volna. Nem is gondoltam arra, hogy ez a sajátos együttlétünk valaha megváltozzék. Egészben megelégedett és boldog voltam.

Úgy éltünk, mint a sivatagban eltévedt s folyton veszélytől tartó utasok.

A kérdés az volt, hogy mint kelljen a vadakat szép szerével megközelíteni; hogy ellenséges indulatukat féken tartsuk, legalább az első pillanatokban.

Vad kanak-törzsek lakják a tüzföld virányait, s főerényük az emberevés. Hogy lesznek ezekből keresztények, én jóságos istenem?!

Páter Livius mindig készenlétben tartotta csaMert mi forog itt fenn ? Fennforog az, hogy Magyarország csorbitlan épségben Magyar- ország legyen s maradjon, hogy meg is őrizve, biztosítva is legyen számára azon nem nemzetiségi, hanem nemzeti tipus, melylyel a magyar haza egy ezred év óta be vagyon írva az európai nemzetek aranykönyvébe. Ezt biztosítani minden jövendő esély esetére két- ségbevonhatlan jogunk; ezt megvédeni minden ármány, minden támadás ellen önfentartási kötelességünk, s e kötelesség teljesitése a magyar hazának létérdeke. Senki nem tisztelheti nálamnál jobban a nemzetiségek legitim igényeit, senki nálamnál őszintébben nem kívánhatja, hogy hazánk minden nemzetisége szabadon is fejleszthesse, sikerrel is fejlessze nyelvét s kultúráját; de nagy zavar kering a nemzet és nemzetiség fogalma körül; veszélyes eszmék terjesztetnek a nemzetiségi érdekek jogosultságának határai felől, s a nemzetiségi aspiracziók leplébe állambontó aspi- racziók is burkolóznak.“

Kossuth ezután áttér a nemzet és nemzetiség fogalmának tisztázására. „Magyar- országon“ — igy folytatja — sok mindenféle nemzetet hallok emlegetni, pedig csak többféle nemzetiség lehet és van, nemzet ellenben csak egy lehet és van, s ez az egy nemzet az egész magyar nemzet, mert Magyarország nem oláh, szász, szerb, tót, ruthén stb. ország, hanem Magyarország; ezzé bon1>u1lvuv;1)L> lxl Hí Íiójj V Ói.1'1'JJ.1Ó)OCí1v utkxjé'k'ölj

lyeknek kapuját az Árpád által vezérlett magyar zárta be; ezzé lett a népvándorlás leülepedésével állandó alakba idomult uj Európa nemzeteinek arany könyvébe beírva, s e beírásra pecsétet ütött egy ezer éves történelem, melynek változatos viszontagságain keresztül soha sem vesztette el azon szignaturát, melyet, mint kétségbe vonhat- lan tényt, az 1868-iki 44. t. ez. e szavakkal konstatált „Magyarország összes honpolgárai egy nemzetet képeznek, az osztatlan egységes magyar nemzetet.“

Amig magyar él, Magyarországnak ez oszthatlan egységes magyar nemzeti típusát kétségbevonhatni, vagy megcsonkittatni senkinek a világon nem engedi, nem is fogja megengedni; ez nem nemzetiségi, hanem nemzeti kérdés; nem fajsupremáczia forog itt fenn, hanem a honalkotás történelmi typusza ; a nem magyar ajkú honpolgároknak vannak

patát. Fegyverünk bőven volt. Anderson-féle 12-szer ismétlő hátultöltő karabélyok s katonai revolverek állottak rendelkezésünkre.

Valamennyien kitűnő lövők voltunk. Én, ki ötven lépésről mindig biztos centrumba lőttem rövid terzerol-okból, nem versenyezhettem egyik társammal sem. Egy-egy mftlövő volt valamennyi; fektükből félkézzel lődözték le a roppant gyorsan repülő pit cairn-madarakat, oly magasságból, hogy sikitó éneküket alig hallhatók. Beláttam, hogy soká kell még gyakorolnom a lövészetet, mig nyomukba léphetek.

E kitűnő lövők társaságában s bőven felszerelve lőanyaggal, teljes biztosságban éreztem magam.

Úgy gondoltam, hogy kilenczen bátran szembeszállhatunk 100 főnyi vaddal. Páter Livius azt mondta, hogy 200 ellenséges vadtól sem fél, mert fogad arra, hogy 50 lépésre lehetetlen lenne minket megközelitniök.

A partról mintegy félmértföldnyire, a szárazföld bensejében ütöttük föl tanyánkat.

Egy tisztás közepén erős földsánezot vontunk, melyet bástyakint erősitettünk meg. A belső árkon túl épitők föl a hajlékot,, mely úgy nézett ki, mint valami khinai pagoda. Óriás sarkoszlopokon állt az a sajátszerü alkotmány úgy, hogy az összes alapzat 4 méternyi magasságban volt a föld fölött. Egyetlen falépcsőzet vezetett föl az épülethez, mely sarokkapcsokon mozgott s éjjel, mint a felvonó hidakat, a magasba emelhetők.

Ezeukivül úgy nappal, mint éjjel rendszeres őrséget tartottunk. Egyikünk töltött fegyverrel őrt állott mindig, mig két óránként felváltatott.

Páter Livius a véletlenre bizta a vadakkal való találkozást.

Tudta, hogy egy fokkal északfelé, ami erődünktől mintegy 5 láthatárnyira, erős néptörzs lakik; de nem akarta a vállalatot koczkára tenni azzal, hogy felkeressük őket s esetleg az első találkozás véres összeütközéssé válljon. ,

Régi hittérítő volt. Éveket töltött a délten- | geri szigetek vad pápuái s az emberevő maori tör-