Veszprémi Független Hirlap, 1884 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1884-10-18 / 42. szám
Veszprém, 1884. TV. évfolyam. 42-dik szám. Szombat, október 18. MEGYEI- S HELY I ÉRDEKŰ, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .......................................6 frt — kr. Fé l évre.............................................3 frt — kr. Ne gyedévre........................................1 frt 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém., horgos-utcza 105. szóm küldendők. Hirdetések és ÜSTjriltterels: a kiadó-hivatalban fogadtatnak el. Egy hasábos petitsor (tere) 6 kr.; nyilttér petitsora 20 kr., s a bélyeg. A szerkesztővel értekezhetni naponta 12—2 óra között. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. lECéziratolr vissza rrez». a,«a.s,tnalr. Egy veszprémi pénzintézet vád alatt. Veszprém, okt. 17. Van Veszprémvárosában egy pénzintézet, amelyről évek óta ominózus dolgokat beszél az egész város. Akik oda betették a pénzüket, nem tudnak ahoz sehogyse hozzájutni s ha eziránt lépéseket tesznek, számos esetben még insaltvsoknak is ki voltak téve az illetők. A napokban is érkezett hozzánk egy ilyen panasz. Kiadjuk ezt a levelet szószerint, mert Íróját, mint jóravaló, derék, jeUemes embert az egész vármegye ismeri. íme a szerkesztőségünkhöz érkezett levél: Tekintetes szerkesztő ur ! Engedje meg, hogy becses lapjában nehány kérdést intézzek a „ Veszprémi betét és kölcsön-közvetitö- egylet* igen tisztelt igazgatóságához. Tisztelettel vagyok bátor az igen tisztelt igazgató lírat kérdezni, hogy az 1874-ik évben hat évre alakult kölcsönközvetitö-egylet (az akkori részvényesektől visszatartott vagy 2000 forintokat!) vájjon a részvényeseknek már öt évi kamataival hajlandó lenne-e egyszer valahára kiegyenlíteni ? Igaz, hogy a vége ti en s ég re alakult kölcsönközvetitö-egylet azt mondhatja, hogy majd mikor nekünk tetszik! Hanem én, uraim, azzal nem elégszem meg, mert. a minek kezdete volt, annak végének is kell lenni. En, amit oda kr aj czár ónként, beraktam, becsületes utón fáradsággal kerestem; ha tehát abból nekem 50, 60, vagy bármennyi krajezárotn jár, azt én követelem, most előszói’ ezen az utón, s ha nem sikerül, kérdést fogok intézni a megyegyülésen a megyei alispán úrhoz, azután pedig a belügyminiszterhez ; mert hiszem, ha az állam fél krajezárt nem enged az adózó polgároknak, úgy az adózó polgár is megkövetelheti, hogy az általa megtakarított kr aj czárjait kér üldöző utakon senki el ne s ink óf álj a. Ne tessék a más pénzével uraskod ni, mert a mai időben mindenki szereti a magáét! Tisztelettel vagyok a tek. szerkesztő urnák sfb. Herend, 1884. okt. 13. Fejes Dániel. Hát ez a panaszlevél, akárhogy nézzük, akármely passusát mérlegeljük is, nem egyéb, mint egy szabályszerű vádfeljelentés. Ott, abban a pénzintézetben, ahol oly dolgok történhetnek, aminőket ez a vádlevél tárgyaz, annak a pénzintézetnek nem lehet rendben a szénája s annak az ügyeibe bele kell hogy tekintsen a törvényszék is. íme konkret adat- és vóiddal van megtámadva az intézet. Ezt a vádat hivatalos tudomástd kell hogy vegye a veszprémi királyi ügyészség is. A pénzintézet mag&nvagyonokat kezel, s mint ilyen, alap szab ályilag is alá van vetve a kormány ellenőrzésének. S ha az intézeti igazgatóságot azzal vádolják, hogy e „ma g ánvagyont elsinkófálja s abból uraskodik.arra a vádra a királyi ügyészségnek kell megadni a választ. Ezt a polgárság vagyonbiztossága érdekében követeljük — s elvár juhi Állítsunk önsegélyző takarékpénztárt Veszprémben! A „Veszprémi Független Hírlap“ t. szerkesztőse'gének. Eger, 1884. okt. 14. Mint előző czikkemben jeleztem, alakult Nagy- Kikindán egy önsegélyző egylet mint takarékpénztár, és erről becses lapjában tek. szerkesztő ur engedőimével nézetemnek kifejezést adok. De mielőtt j ezt tenném, kénytelen vagyok az 1882-ik évre egy ; vissza pillantást tenni. 1882-ik év vége felé a veszprémi volt Il-ik segélyegylet újjá szervezése közbeszéd tárgyát képezte, ! ezen egylet már akkor 19 éve, hogy fenn állt, legkevésbbé sem szándékozom ezen egylet hasznos voltát kétségbe vonni, de kénytelen vagyok kijelenteni azt, ha ezen egylet takarékpénztárrá alakult volna, sokkal hatásossabban és üdvössebben működhetne. Az időben otthon voltara és R. N. Rosenthál Nándor ur előtt, ki Veszprémben elismert pénzügyi kapaczitás, azon nézetemnek adtam kifejezést, hogy többé ne segélyegyletet, mi hat vagy tiz évig tart, és az elért eredmény sem valami fényes, hanem egy önsegélyző egyletet, mint takarékpénztárt alakítsanak, akkor R. N. ur ezt helyeselte, és mondotta, adnék eme nézetemnek hirlapilag is kifejezést, mit közbeeső akadályok miatt elmulasztottam. Az egylet ismét megalakult hat évre és azon egyelőre változtatni nem lehet. De ez év végén a „veszprémi betét és kölcsön közvetítő egyletnek“ egy korszaka lejár és jövő év kezdetén a lejárt helyett egy uj alakul, nem volna-e czélszerü ezen egyletből egy fentebb jelzett takarék- pénztárt alakítani ? Az önsegélyző egylet mint takarékpénztár megalakul 4 évre oly módon, hogy részvényeit e 4 év alatt 50 kr. heti részletekben befizethetni, a 4 év után pedig a befizetett összegért minden részvényes egy 100 frt értékű részvényt és ez időre esedékes jutalékot kap. Ezen társulat négy féle módon nyújt hitelt, és pedig váltóra, betáblázásra, folyó számlára és nyilt hitelt, ón a fősúlyt ez utóbbira fektetem, következő okokból: 30—40 egyén, nyilt hitelért folyamodik, az elnökség a bizottmáuynyal együtt meghatározza egy egy hitelképességet, a hitelt igénybe vevők pedig meghatározott hitelük után 10% óvadékképpen letesznek a pénztárnál, bogy a netáni veszteségek abból fedeztessenek, és igy a hitelt igénybe vevő nem kénytelen jótállókat keresni és más szívességét igénybe venni, mit ugyan nem szivessen tesznek, mert már sok jótálló megbánta ezen tettét, hanem egyszerűen saját aláírásával benyújtja váltóját. Már most ha összehasonlítjuk azt a hitelt mit az egyletek nyújtanak, akkor arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy az általam megnevezett takarék- pénztár által nyújtott hitel sokkal olcsóbb és kellemesebb. Olcsóbb azért, mert nem szükséges minden három hónapban uj váltót és irásdíjjat fizetni, hanem az egyszer benyújtott váltója természetes, ha a kamatot rendesen fizeti, évekig maradhat, kellemesebb pedig, mert más szivességét igénybe nem veszi, és ezáltal ő sincs mások iránt lekötelezve. Ennek természetes kifolyása az, hogy ezen olcsóbb és kellemesebb hitel által, úgy az ipar mint kereskedelem nagyobb lendületet vesz, az iparos több árut készíthet, a kereskedő pedig olcsóbbért-tovább adhatja. A mi a részvényeseket illeti, azok ha a társulat rendesen vezetve lesz, néhány év múlva sokkal több osztalékot kap, mint az egyletnél, és csak négy évre van kötelezve, azután pedig minden veszteség nélkül talán még haszonra is tovább adhatják, mi az egyleteknél elő nem fordul. Ez csak rövid vázlata az általam emlitett intézménynek, de vannak Veszprémben e téren sokkal tapasztaltabb emberek, kik e szerény és jó akaró nézetemet kibővítve a város és az összes polgárság javára felhasználhatják. E sorok becses lapjábani felvételéért előre is köszöneteuiet nyilvánítva, maradok a tek. szerkesztő urnák kiváló tisztelettel Rothauser Miksa. A veszprémi t. közönséghez. A „Veszprém* czimü helyi lap múlt vasárnapi számának tartalma kényszerit engem a következő sorok megírására. Mint már e várostól távol lakó ember, nem óhajtottam e város szomorú társadalmi viszonyaiba beleszólni, de midőn olyan gaz üzelmet, olyan bandita támadást látok, mint a minőt Hegedűs János a „Veszprém* felelős szerkeesztője reprodukál Kom- polthy Tivadar ur szerkesztő ellen, kit én mindenha becsülni és tisztelni tanultam, akkor kell, hogy szavamnak szabad tért engedjek. Nem kutatom ez affairnek okát. Tudja a közönség s tudom én, hogy ennek az oka volt az, hogy egy katonát, aki a honvéd czimet bitorolja, Kompolthy Tivadar ur megtámadott lapjában azért, TÁRCZA. | Szűcs Dániel emlékezete. Megjött az Ősz; a dér megcsapta A korhadó fa sudarát . . . Ledült a fa s Te vele dőltél Szegény Öreg, derék baráti Nem ver szived, nem szól a lantod Oly csendes most a műza-hajlokod . . . S Te jó Öreg ott fenn az égben Az angyalok zenéjét hallgatod! Meguntad már „a rósz világot“ És vágytál boldogabb után . . . Szabadnak látni véred, néped Egy szabad korszak hajnalán! Szabadnak, hőnek és nemesnek Es jónak mindenek felett — ... A hol Te most vagy, mindez megvan, Ott fenn a csillagok feletti „Ah álom, álom, mind csak álom, Amit a földön erezünk !u Mondád — de lásd, túl a halálon Az eszme él s a képzetünk! Apáról a fiú örökli A honszerelmi lángtüzel . . . Ne félj öreg, ott fenn az égben Nem vész el a te árva nemzeted l Vagyunk, kik a zászlót, lantot, Mely a kezedből kiesett, Folveszszük s diadalra viszszük, Dalolva vidám hymnus-éneket l S Kárpátoktól a rengő Adriáig Harsogni fog a magyar harsona: „Hogy sorsát boldog magyar Isten bírja, S e szegény nemzet nem vész el soha!“ Kompolthy Tivadar. Megházasodom. Kedves Tivadar bátyám ! Mottó • Mire az a gólya madár vissza száll, Feleségem lesz az a kis drága lány! Tessék elhinni, egészen komolyan beszélek. Különben, aki nem hiszi el, kérdezzen meg en- gemet és ón a kételkedőket felfogom világosítani, hogy a „hymen hir* két hét múltán különféle viriá- tiókban végig járja a hírlapokat. Föltámadásom után való első napon szerelmes lettem egy kis magyar lányba, a második nap nem találkozhattunk s igy csak a harmadik napon mondhattam el neki azt a boldogtalan boldogságot, avagyis boldog-boldogtalanságot, a mely szivemet minden archimedesi csavar segítsége nélkül hol szoritá, hol tágitá. Tehát a harmadik napon volt . . . Együtt ültünk, azaz hogy egymás mellett. — Minél inkább néztem, annál édesebb valami kezdé csiklandozni az oldalbordáimat. Tessék elhinni, úgy éreztem magamat, mint aki szólni is akar, meg nem is. Azt el is felejtem mondani, hogy a lúgosban ültünk. — A szőlő lombokkal elborított kerti házikó résein be-be kanditott ránk az alkonyuló nap elhaló sugára, két busgerlicze zokogott előttem szörnyű szomorú hangokban az ákáczfa oldalára függesztett kalitkában, az égen megjelent az első csillag, az én csillagom, a szép esthajnali. S ón nem láttam mindezt, néztem-néztem azt a másik két csillagot, amely az alól a kedves ivezett szemöldök alól ragyogta rám egy élet boldogságát. Tessék meghinni, még most sem tudtam szólni. Bele rekedtem a hallgatásba. Csak megfogtam azt az alabastrom szinü, kedves puha kezet, oda vontam a szivemhez s ő megértette annak dobogását. Oh, a hallgatás, néha nagy ékes szóllás! Én tapasztaltam ebben a mi esetünkben. Azok a szép szemek attól a boldegságtól, attól a fájó érzelemtől elkezdtek könnyezni. — Annak az aranyhajnak lágy érintése arezomon volt s ón — e pillanatban nem cseréltem volna unoka öcsémmel, — a bihéi királlyal. A lelkem az égben volt s a menyország közel hozzám. Közel hozzám az, akit enyémnek szeretnék mondani, aki eddig csak büszke pillantásaival tette semmivé négy hónapos érzelmeimet, akit jobban szeretek mindennél a világon! Oh ez a pillanat oly lölséges, oly nagyszerű volt, hogy éreztem, miszerint ebben a pillanatban vagy szörnyet halni, — vagy szólni kell! És én szóltam, elmondtam neki azt az érzelmet, amely benső világomat eltölti, azt a soha el nem tűnő szeretetet, mely szilajjá tesz és megszelídít egy pillanatban, . . . mely agyamat lázba, szivemet őrült dobogásba hozza. Megmondtam neki, hogy ón szeretem őt . . . Oh, hallott-e már bűiből madár hangot? vagy fülemüle hangot ? vagy pásztorfuvola édes-bus hangot éjek méla éjszakáján ? . . . Ilyen édes-bus lett volna az a hang, a mellyel a feleletet megadta volna O, ha a nagymama örökké mosolygó alakja meg nem jelenik a lugas alakjában s nem jelenti, hogy kész a csirkepaprikás, tessék vacsoráim. Szivemet mondhatlan keserűség szoritá el. — Elképzeltem, hogy ha az isten kakast nem teremt vala, nem lesz soha tojás — s tojásból soha csirke, — a csirkéből soha paprikás, — a paprikásból soha vacsora — s igy a mi együttlétünk sem zavartatott volna meg a nagymama borzasztó vendégszeretete által sohasem-sohasem. Hanem kitöltöttem a boszumat a csirke-világon. S szerelmem egész hevével temettem el magamba három életunt csirkepaprikás hulláját! s azzal elbúcsúztam. Tőle csak egy titkos fájdalmas pillantást nyerve, elmentem a nagyvendóglőbe, ahol Sándor udvari czigányommal huzattam a legszomorubb melódiáit egy elhagyott kebelnek s jól esett az én lelkemnek elmerengni a nótán, hogy: Szeretni, szeretni Könnyű azt hejh megtenui; De hű is maradni, Az már aztán valami! Azóta sok idő elmúlt. Egy időben a nagymama mutyiban a nagypapával megharagudtak rám — s egy hónapig nem kaptam csirkepaprikást. A világ nyelve meg szokás szerint tőkét faragott ellenünk, abból is, ha mi egyszerre voltunk a templomban, ha véletlenül találkoztunk az utczán, vagy ha véletlenül én is ott tettem tiszteletemet, ahol éppen 0 is volt. Elhatároztuk, hogy véget vetünk ennek a tart- hatlan állapotnak. Mert ez igy tovább nem mehet. Két alternativa volt. Vagy soha többé nem beszólni ez árnyék világban (ennek a föltevésénél mindketten elszemorodtunk) — vagy pedig „te az enyém, én a tied . . .“ Sok rábeszélésem folytán az utóbbi elv győzött. A família két részre oszolt. Az ifjak mellettünk foglaltak álláspontot, az öregek ellenünk. A sok küzdelem, köny, mosoly, hízelgés után végre a győzelem a mienk lön. S most tessék elhinni, házasodom . . . Haza jöttem a keresztelő-levelemért. Budapesten bevásárlóm a jegygyűrűt a „Réti et comp“ czégnél. S utazom expresse a Tisza mellé! Alászolgája: Magyar Gyula. B. Hogy mikor lesz a lakzi, s kik jönnek el, ki az a kedves „0“, azt jövő soraim tudatják. Házasulandó tisztelettel: Fenti. * Kedves Gyula öcsém! Mióta szerencsém van igen közelről ismerni, ugyan már sok bolondot tőn és sok bolondot irt, de annyit és akkorát egy rakáson, mint a mennyi ebben a fentisztelt becses levélben van, sem nem tett, sem nem irt eddig, összevéve sem. Hát kárba veszett annyi jóindulatú s higgadt élettapasztalatra alapult erkölcsi prédikáczióm. Ön elveszett. Önön nem javít, nem segít az Isten fia sem. Hát rohanjon a veszedelembe. De örök mementójául szétrobbant szive katasztrófájának : ime kinyomatom ezt az epistóláját. S találja méltó büntetését kétségbeejtő tettében, magában. Et ne nos inducas . . . Kompolthy Tivadar.
