Veszprémi Független Hirlap, 1882 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1882-07-09 / 30. szám
Veszprém, 1882. II. évfolyam. — 30-ik szám. Szombat, julius 29. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ................................................6 frt — kr. Fé l évre................................................3 frt — kr. Ne gyedévre...........................................1 frt 50 kr. Eg yes példányok ára 15 kr., s kaphatók a kiadó-hivatalban. MEG JELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utcza 105. szám küldendők. ZEZürd-etésels: a kiadó-hivatalban fogadtatnak el es jutányos árért közöltéinek. A szerkesztővel értekezhetni naponta I2—2 óra között. SZERKESZTÖSEG: Veszprém, horgos-utcza 105. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. ICéziratols: “vissza, nem adatna. 1c. Az intelligentia. A felvilágosodottság, a műveltség korát éljük; szeretik is némelyek a jelen időt az előrehaladás, a műveltség korának nevezni. Igaz, haladunk előre, a tudomány naponkint óriási vívmányokat teremt, az ipar terén kifejtett buzgalom bámulatra ragad bennünket, a folytonos tanulmányozás nemesíti kedélyünket és közeledünk fokról-fokra az általános műveltséghez. Sajnos, hogy inig ez másutt igy van, városunkban egészen mást tapasztalunk. Sajnos, hogy nálunk épen azok járnak gonosz példával a középosztály kisebb képzettségi! tagjai előtt, a kiknek kötelessége volna a művelődés zászlóját lobogtatni, a kiktől már társadalmi állásuknál fogva megkívánjuk, hogy tartsák fönn magúkat az általános műveltség színvonalán, a kiknek nem szabad volna társadalmi és hivatalos állásukat lerántani a sárba, a kiknek — ha már magukat nem becsülik semmire — tekinteni kellene azt a kört, azt a társaságot, a melyhez tartoznak. A régi rómaiaknál a kasztrendszer volt divatban egyideig, ez a kasztrendszer most a mi szerény városunkba fészkelte be magát. Nálunk csak két kaszt van, az egyik kaszt a mi „m eghagy atik“ urainkból áll, a másik pedig a polgárság kasztja. És ezt a két kasztot oly erős válaszfal különíti el egymástól, hogy köztük a társadalmi érintkezés majdnem lehetetlen. Es e kasztoknak megteremtője a mi u. n. intelligentiánk, a „firtli mágnás“ urak. És kik azok a „firtli mágnások,“ ki ez az intelligefttia? Ez a veszprémi intelligentia keveréke azon embereknek, kiket az az általuk annyira megvetett polgári osztály tett valamivé, kik ezért a polgári osztályért vannak, kik ennek a polgárságnak véres verejtékkel szerzett kenyerét eszik; kik aztán hálából ezért azt a szegény polgári osztályt nem veszik semmibe, kik ezen osztály embereit nem embereknek, de csak arra teremtett lényeknek nézik, kiknek e földi hivatásuk az, hogy általuk magasba tolt egyéniségek talpait nyalhassák. És ez a mi intelligentiánk ezt az eljárást, ezt a viseletét tartja a jelen század fennen hirdetett műveltségének. És mig — azon magukviselete után, hogy a polgárral szóba nem állnak, mig a munkás néptől úgy elkülönítik magukat, mint dögvész idején szokás, — azt hiszik, hogy ezzel eleget tettek a maguk méltóságának és az általános műveltségnek; addig nem veszik észre, hogy határtalan pöffeszkedésük által önmaguk vívják ki maguknak a józan gondolkodású emberek azon véleménynyilvánítását, a melylyel azt fejezik ki, a mit egy franczia iró mondott: Nem majmok ezek, hanem szamarak! Az ajkai gyógyszertár-ügy in. Ajka, 1882. július 18. (Yálasz dr. Grünfeld sebész urnák ezen lapok 26. számában megjelent közleményére.) Az emberi tulajdonok legszebbike a szerénység. A szerény ember tiszteli az embereket, kikkel sorsa ösz- szehozza, becsüli embertársainak jogait és tiszteletben tart mindenkit, kivel hivatalos dolgai miatt egynémelykor találkoznia kell. Szerény ember soha sem szeret többet feltenni magáról, mint a mennyit képzettsége, ismeretei- és műveltségénél fogva fel lehet tenni. Szerény ember nem arrogál magának holmi zseniális észt, mert ha nagy tehetség és becsületes ember, a világ úgy is megadja neki a kiérdemlett tiszteletet, ha pedig szellem nélküli, kevés miveltségü ember szeretne magának valami nagy észt és ismereteket tulajdonitani, azt az embert előbb-utóbb a lenézés és gyűlölet fogja utolérni. Jelen esetben, a midőn dr. Grrünfeld urnák vagyok szerencsés kevés szellemességgel irt s csakugyan nem a nyilvánosság elé való közleményére válaszolni, mulhat- lanul kötelességemnek tartom egyet és más a tulajdon- képeni válasz előtt tudomására hozni és kérve-kérem germanizmussal telt közleményét többé ne Írjon. Közleménye nevetséges, melynek semmi logikája, semmi szelleméle nincs, s nem egyéb összevissza kuszáit gondolatzavarnál; melynek némely helyei — az ön által annyira kedvelt germanizmusnak csalhatlan bizonyítékai. Ön a magyar nyelvnek sajátságait is a germán szabályokra akarja huzni. A magyar nyelv érdekében kérem, ha neki szolgálatot nem tud tenni: ne rontsa! Lássa, a nyelvújítóknak mennyi fáradságukba került édes anyanyelvűnket a modern nyelvek sorába felemelni. Nó de ez csak figyelmeztetés akar lenni, de térjünk át arra : vájjon ön mennyire szerénytelen ember? Neve után a bánya-orvos szót merészelte egész meggondolatlanul bigyeszteni. Talán ön helyesnek, vagy jogosnak is tartja az a szót ?! Uram ! Önnek az a czím ez év junius 30-ka óta nem dukál, önnek az nem czíme többé! Ön azt jogtalanul irta neve után ! Ön megsértette a jogosságot, megbántotta a műveltséget! Önnek nincs szégyenérzete ! On még most is olyan czímet szeretne bitorolni, mely czfmtől, mely állástól több száz embernek fájdalmas panasza fosztotta meg! Ön, kinek jellemző tulajdonai közé tartozik a magasan hordott fej, a pöffeszkedő magaviselet és a műveletlen bánásmód stb.! Ön, ki azt teszi fel magáról, hogy a világ legnagyobb orvosi kapaczitása! Ön, ki egy Scodát, egy Kovács Sebestyén Endrét csak mint saját fajtájú sebészt említ! Ön merészeli védekező szavát felemelni ? Ön, ki az emberiségnek nem jóltevője, hanem tudja Isten mije volt! Kinek hírét és nevét jó formán többek elvitték már a túlvilágba ! Ön meri a bánya-orvos nevet bitorolni ? ! Nagy visszahatást szül ez a jobbaknál, és méltó megbotránkozást a müveit embereknél. En megengedem, de hiszem is, hogy ön üres czik- kének megírásakor még bánya-orvos volt, de nekünk semmi közünk azon időhöz, mi volt ön czikkének megírásakor ; nekünk okunk és megbotránkozásánk ott és akkor kezdődik, mikor közleménye napvilágot látott, a mi pedig történt julius hó 2-án. Hogy ekkor már nem volt bányaorvos, azt tudja mindenki, azt úgy hiszem, nem fogja Sebész ur sem tagadni. Itt a szerénytelenség, itt a műveltség hiánya, itt a pöffeszkedés és a nagyravágyás napnál világosabb bizonyítéka. De térjünk a dologra. A mint dr. Grünfeld sebész körorvos urnák bekezdő soraiból olvasom, azt mondja, felszólalása csak azért történt, mivel a körorvos és csekély gyógyszertára meg lett az első közleményben támadva. Uram! ha önnek van értelmi képessége, ha ön a. magyar nyelvnek csak kissé is birtokában van, akkor lehetetlenség a közleményből megtámadást vagy nem tudom én mit kiolvasni! valamit kérdezni, vagy valakit megtámadni, két külön dolog. Azon közleménynek pedig minden mondása után kérdőjel állott. Azért a legjobb tett a hallgatás lett volna. Tovább sebész körorvos ur virilisnek fájdalmairól emlékezik meg. Igen! virilisnek fájdalmai nagyok, fájdalmai, iszonyatosak; azonban vigasztalja annak tudata, hogy fájdalmainak ezrek és ezrek részesei. A. hatóság ellen nagyon kevés, jobban mondva | semmi fájdalmam nincs! miért volna ? Ott, hol oly férfiak, mint Véghelyi Dezső alispán és dr. Kerényi megyei főorvos urak állnak az ügyek élén, ott nem kell félni, nem kell a legszentebb ügynek elbukásá- . tói távolról sem tartani! Hogy körorvos ur ellen van fájdalmam és nem íj egy-kettő: az bizonyos. De az én fájdalmam semmi azokéhoz képest, a kiknek volt valaha dolguk kör- ! orvos úrral. Ha csak egy-lcét eset volna, mi fájdalmat' okoz, akkor szépen hallgatnánk; hisz hol van a vilá- , lágon az a tökéletes ember, kinek egy más tette né- i melyek fájdalmat ne okozott volna ? ? Azonban itt1 nem egy-két dolog van, mi fáj, hanem isten tudja . hány. A szenvedő emberiség jaj- és veszélykiáltásai l eddig nem hatottak el azok füléhez, kik orvosolhatták i volna a bajokat, melyeket éveken keresztül elszenved- I nünk kellett; vagy ha elhatottak is a fájdalmas sza- ! vak, azok ott elnémittattak. í Sebész körorvos úrhoz priori fájdalmaim enyhi- ' tése végett én soha sem megyek. Leszámolnék előbb ' az élettel, búcsút vennék övéimtől, „Isten hozzádot“ mondanék barátaimnak, csak azután mennék önhöz; j s ön megorvosolna, s én végezném földi pályámat; j de síromból, mint rémalak visszalátogatnék Önhöz, s ; vérző kebellel az Isten bosszúálló nevének ajkaimra vételével dicsőíteném én azon borzasztó tudományt, melylyel ön bir; s álmaiban — azon társáim- : mai, a kik az ön orvosi gyógykezelése alatt meghaltak — visszatérnék s eget megrendítő hangon elkiáltanánk: „Szaporítsd számunkat!!!“ Most jön a java. A bitang lelkű szolgahad Szennyes kézzel kardot ragad, ítélni kész ezrek felett; S bár becstelenebb bárkinél Egy nemzetnek bírája lett. Kár, beli kár! Az érdem rongyba öltözött S koldul az emberek között; Alig 'porladt kéjben vesztegel, A kit ész és lélek helyett A sors kincsesei ruháza fel. Kár, beh kár ! Ki csak azért él, hogy egyék, Dobzódva tölti életét; S kiben a munka vágya forr, Ä Kórágyon fekve sorvad el. Megölte öt a vad nyomor. Kár, beh kár! Hogy az Isten, — ki végtelen — Könyörül itt e népeken, 8 ki nem nyújtja sújtó kezét, Hogy e silány világot egy Egy vészes vitámmal zúzza szét: Kár, beh kár! H*. * * Jámbor holló, szegény madár Jobb lesz talán hallgatni már. Kit érdekelne éneked ? S beszélni hosszan, czéltalan En azt hiszem, hogy teneked Kár, beh kár! Dereskei. TARCZA. ^ liolló *) Toronytetökön látható, A hangja olyan átható Es metsző, mint a fergeteg, A mely fagyos szárnyain A durva liófelhü lebeg — Kár, beh kár! Igénytelen, szerény madár, Kopott, gyászos ruhába’ jár, Dalolni nem tanult soha ! Csak egy szavat tud és e szó Oly nagyszerű, mint ü maga: Kár, beh kár! Ha sokszor elgondolkodom A földi visszás dolgokon ; S andalgó lelkem elmereng A nagyvilági zűr felett: Viszhang gyanánt fülembe czeng: Kár, beh kár ! Ha látom, hogy a bűn miként Tiporja sárba az erényt Es a gazság a szent jogot Bitor kezével fojtja meg: Lelkem felhangzik legott: Kár, beh kár ! Aranynyal hímzett bíborok Fedik a gyáva zsarnokot . . . Térden csúszik a csőcselék — Kész istenként imádni öt — Mert félti hitvány életét! Kár, beh kár! Bitóra húzzák azt, a ki A szent jogért kezd küzdeni, S nép, melyért éltét add, Sárral dobálja homlokát. S „Feszítsd meg“-et kiált rá. Kár, beh hár! *) A kitűnő tehetségű ifjú költőnek mai napon megjelent „Költemények“ ez. kötetéből, melyről bővebben fogunk legközelebb megemlékezni. Egy regény az életből. Elbeszélés. Irta: H. D. Az olvasó, ki a hírlapok „törvényszéki csarnok“ rovatából naponkint olvassa az egyes törvényszéki ítéleteket, rendszerint közönyös marad az elitéltek iránt, pedig ha az állítólag elkövetett bűn történetét ismerné, bizony sokszor nyílnék alkalma saját szivérzeményeit a földi igazságosztás ingatagságával párhuzamba hozni. Ilyen egy esetről fog szólni e rövid rajz s a kit érdekel, ám olvassa el. 1881. év első felében Budapesten nagyszerűen berendezett ügynöki- s bizományi iroda nyílt meg. D., egy derék család ifjú sarja, miután a fővárosnak más alakban kínálkozó élveit megunta, egy napon el- határozá a munkásság, a tisztes kenyérkereset útjára lépni s ez okból nyitotta meg amaz irodát. Ocscse, lnnék ügyessége, szellemi képességei nem kis előnyére válhatának az új vállalatnak, bátyjához csatlakozott s megosztó vele az üzleti fáradalmakat. Az új iroda csakhamar kitűnő hírnek örvendett s teljes virágzásnak indult. A ki fölkereste a tevékeny testvérpárt, azt nem járt hiába; ügye kedvező s legtöbb esetben gyors elintézést nyert. A bizalom is csakhamar fölkereste az ifjú vállalatot s nem egyszer ezrekre menő ügyleteket bíztak az ifjú ügynökre lebonyolításul. A hírlapok kedvezően nyilatkoztak az irodáról, mely csakhamar saját keresletei kellő meghirdettetése czéljából külön lapot is rendszeresített s ez időtől kezdve az iroda ügymenetei mi kívánni valót sem hagytak hátra. Csak egy volt a baj. Mint a hogy ez ezer fiatal ember közül 999-el szokott történni, az történt elbeszélésünk hősével is. Ifjúkori botlásai, könnyelműen csinált adósságai csak most kezdék nyomni egyszerre és pedig teljes erővel, mikor a hitelezők az iroda kedvező körülményeiből azt ítélhették. hogy elérkezett az idő adósságok erélyes behajtására. . Nem is késtek felhasználni a látszólagos jó alkalmat s mintegy összebeszélve, mint éhes karvalyok rajtütöttek az ifjú ügynökön. Ez hiába vívódott, hiába könyörgött nekik halasztásért, a lelketlen uzsoráshad nem tágított s mi volt mit tennie ? A mit ily körülmények közt minden ember megteendett: újabb adósságokat csinált s ezekkel fedezte részben eme régi követeléseket. De csakis részben! A hitelezők egy része s pedig a nagyobb értéket képviselő rész kielégítetlen maradt s ezeknek (mint a hogy ez már az ily lélekkufároknál rendes szokás), az a praktikus ötletük támadt, hogy gazdag nőt keresnek az ügynök részére feleségül, kinek tisztes hozományából aztán kiteljék az ő uzsorakövetelésük is busás kamatokkal. Csak amar találtak is alkalmas parthie-t. M. feldunai városban fedezték fel az aranyos áldozatot egy földbirtokos nagybátyánál lakó. nem épen fiatal vagy szép, de elég gazdag árvaleány személyében, kinek csinos hozománya a gyárai pénztárban fekvő készpénzből állott. Készpénz! Mily isteni szó ez egy budapesti uzsorás fülében. Készpénz ! A melylyel rég kétségessé vált követelés ei lesznek megfizetendők. Készpénz! A melylyel megveszik az ő rossz, giró nélküli ócska váltóit . . . Egyesült erővel rohantak most a szerencsétlen fiatal emberre s ennek hahogy a legszégyenletesebb bukást ki akarja kerülni, nem maradt egyéb hátra, mint — beleegyezni. Elutazott M.-be. A leányos háznál szívesen fogadták s bár legkevésb szerelemre sem gyűlt a különben igen kedves s rokonszenves leány iránt, már negyedik látogatása alkalmával megtartották az eljegyzést s egyszersmind intézkedés történt a menyasszony örökségének a gyámpénztárból kiutalása iránt. A jegyváltás után megtört szívvel utazott vissza D. a fővárosba az „Iris“ dunai gőzös fedélzetén, melynek egyik I. cabine-ját bérié ez útjaira rendesen. Jahn, a fizető pinezér rendkívül becsülte az előkelő fiatalembert ; hizelgett, bókolt neki untalan az egész utón, szokásos bő borravalóknak miattán. Ezúttal is alighogy belépett D. az I. oszt. étterembe, Jahn ur hajlongva kúszott D. elé, kéretlenül hozva jégbe hütött söröket s illatos czigarett-t. D. hallgatag ült a sophán. Eltűnődött e szerencsétlen házasság fölött s számbavette annak komor következményeit, eshetőségeit. Ah, ő nem ilyennek képzelé egykoron az ő jövőjét, az ő szive osztályos itt! Az a himes világ szivárványszínű zománczaival, melyet ő egykoron családos élete boldogságáról rajzolt képzelnie ele, . . . mind, mind veszve immár 1 A hajó elhagyta P. állomást.
