Veszprémi Független Hirlap, 1881 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1881-10-01 / 1. szám
Veszprém, 1881. I. évfolyam. — l-ső szám. Szombat, okt. I. ESZPRÉMI FÜGGETLEN HÍRLAP MEGYEI- S HELYI ÉRDEKŰ-, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Eflész évre................................................... 6 írt. — kr. Ffl évre.......................................................3 frt. — kr. Negyed érre............................................... 1 frt. 50 kr. Egyes példányok ára 15 kr. s kaphatók AUER SIMON szivartözsdéjében. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. Előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba, Veszprém, horgos-utoza 105. szám küldendők. HIRDETÉSEK a kiadó-hivatalban fogadtatnak el és jutányos árért közöltetnek. SZERKESZTŐSÉG: Veszprém, Gizella-tér, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok vissza nem adatnak. A mi közönségünk. Veszprém, szept. 30. A dunántúli megyék között Veszprém mindig vezérszerepet vitt. A megyei élet mozgalmai a megye határain túl is érezhetők voltak mindig s véleménye (Söntőleg hatott a szomszédos törvény- hatóságok elhatározásaira. Me?yei életünk ma csendes. A közgyűlések olyan pipogya-nyugodtsággal folynak le, mint a babszemsk a háncsodé rostán, s a napirend letár- gyalása mivel sem érdekesebbb a kávédarálásnál. Pedig érdekesnél érdekesebb tárgyak kerülnek ott szőnyegre most is, melyek a megye vitális érdekeinek képezik magvát. Hanem azok rendesen úgy nyernek megoldást, hogy a főjegyző elolvassa, az alispán helyeslőleg bólint a fejével, a főispán ur megrámoudja, hogy — jól van — elfogadjuk ! Quid nunc! Ki merjen itt közbe szólni? S ha közbeszól is, no hiszen van letorkolás! Tizen is fölzúgnak egyszerre s szerencse, ha szép szerivel retiráliiaf. Az ilyen megyei élet bizony nem lehet áldásos — s nem is lehet az így tovább. Elvégre a megyt atyáinak be kell látniok, hogy föl kell ébredniük lethargikus álmukból s tenni valamit a köz- érdelért is. S .mint..a megye, olyan a városaink s különösed Veszprém város látképe. Azok a polgárok, akiktől erélyt, tevékenységei várhatnánk, olyanok, mint a holdkórosak s ha feljárnak is a városházra — akár a fababák, úgy járnak el az intéző drót rángásai szerint. Aztán az a terrorizmus, az a megfélemlítése a szabadon gondolkozni merő polgároknak, az a rendszeres megalázása a nyíltságnak, önérzetnek, arai itt van — no abban sincs sok öröm. Maholnap ott leszünk, hogy a hurokkal kormánypártivá fogott becsületes polgár ember, szóba sem mer állani az utczán ellenzéki polgártársaival, nehogy gyanúba kevertessék s üldöztetéseknek legyen kitéve. Hiszen annyira megy már, hogy a budapesti ellenzéki lapokat némely urak csak dugva, titkon merik kézbe venni! Nem jól van ez, polgártársak!,Az ilyen léha gyávaság nem ide való, ebbe az ősi nyílt városba, melynek áldott emlékű elődei példányképei voltak az ősi erénynek. Vessük le a kényszerzubbonyt s vegyük ki a gúzst egymás szájából. Meg fogjuk látni, hogy azért nem esik kár egyikünkben sem, s ha nyílt bátorsággal fogjuk ami érdekeinket védni, többre megyünk, mint a meghunyáBzkodással s a fölfelé való pislogatással. Amit most játszunk az alakoskodás, a képmutatás szerepe nem nekünk való. Tegyük meg becsületes kötelességünket külön-külön és összevéve, s uj életet fogunk élni. Mert a hogy most élünk, ez a mihaszna ten- gődés roszabb a tetszhalálnál. Mert megöli nemcsak a szellemet s a lelket, de megmételyezi s megfertőzteti jobbra érdemes társadalmunkat is! Városunk t. polgáraihoz. Veszprém, 1881. okt. 1. A veszprémi őnk. tűzoltó-egylet 6 évi fennállás után, közelebb újjá alakult 6 évre. Az egylet élére ügybuzgó fiatal polgárok állottak s a működő csapat szervezete mi kivánni valót sem hagy föD. Ama körülmény, hogy a működő csapat tagjainak száma az újjáalakulás után csaknem kétszeresre emelkedett a tavalyi létszámhoz képest, arra enged következtetni, hogy az egylet virágzásnak indul s jól befogja tölteni nemes hivatását. A város t. polgárain a sor, hogy ebbeli humánus törekvésében az ifjú egyletet gyámolitsa. Az egyleti pénzalap a 3 évi időszak után kimerült 8 az újjászervezés újabb beruházásokat igényel. Pár nap múlva ki fognak bocsá'tatni az aláírási ivek a pártoló tagságra, s az árjegyzésektől fog függni az egylet további sorsa. Nem kétkedhetünk a városi t. polgárság érzületében, s hiszszük, hogy pártolásával lehetővé teendi az egylet további fennállását. Összes egyleteink közt ez az egylet igényli s érdemli meg a leghathatósabb támogatást. — Ezt az egyletet sem párt-, sem egyÓDi érdekek, egyedül a közérdek, a város java, biztosítása után való nemes törekvés tartja össze s igy mindnyájunk önzetlen pártolására érdemes. A közönség támogatása hozta létre, annak további fennállását is csak a közönség áldozat- készsége teheti lehetővé. Hiszszük, hogy midőn erre appellálunk — csak rokonszenvvel találkozhatunk 8 megbízhatunk az egylet jövőjében. Mely kötelességünk nemcsak, de a város jövője érdekében is. Az egyleti titkár. Statáriumot nekünk! Zala vármegye f. é. szeptemberi közgyűlése .helyeslőleg“ vette tudomásul az alispánnak azon jelentését, .hogy a megingatott személy és vagyonbiztonság helyreállítása tekintetéből azonnal megtette a szükséges lépéseket aziránt, hogy Zala vármegyében arablók, rablógyilkosok, gyujtogatók, bűnrészesek s azok orgazdáira nézve a rögtönitélő bíróság felállittassék .Régi dal, régi dicsőségről!“............. Ha Apollo kegyesebben mosolygott volna reám, tán képes volnék ezen idézet travestatiojával jellemezni a rögtönitélő biróság „régi“ intézménynek mivoltát, röviden és találólag, - - de így, gyarlóságom tudatában, gyenge tollal bár, de mindenesetre a jóakarat és az emberiség szeretetének felbuzdulása vezérel, midőn igénytelen nézetemet és véleményemet e tárgyra vonatkozólag nyilvánítani elhatároztam. Tudom bizonyosan, hogy különösen a corpus iuris megcsontosodott tudósai egynémelyikének füldobját kellemetlenül fogják érinteni némely állitasaim; de én arról nem tehetek. Én lelkem sugallatát követem, 8 a felelősséget Isten és ember előtt elvállalva harsányan kiáltom, hogy a rögtönitélő biróság nm segít, és nem janit a helyzeten semmit! Minden intézménynek czélszerüsége hatásaiban, és hatásainak következményeiben nyilvánul. A rögtönitélő biróság régi intézmény. Javitott-e valamit a társadalmon'? Semmit! Mert ha javított volna, nem volna reája minduntalan szükség! Avagy jóvá teszi a rögtönitélő biróság a hibát azzal, ha rövid utón bitóra huzatja a gyilkost!? A rablógyilkosok cs gyilkosok által élköveteit bűntetteket nem teszi, nem teheti már jóvá semmiféle törvény, semmiféle biróság! A meggyilkoltakat már nem adja vissza az életnek, gyászoló gyaládjának, a társadalomnak semmiféle rögtönitélő biróság, bármiféle intézkedés is 1 A haza tevékeny és hasznos polgárainak a gyilkosok által kiontott vére boszuért kiált az égre; de a boszu, melyet a törvény hideg betűje ,életet életért“ végrehajt, már nem teszi, 8 nem teheti jóvá a bajt, a veszteséget. A társadalom a hibás! miért teremti meg nyomorultjait“ a törvény a hibás! miért nem hat javitólagt majd akkor nem kellene hatnia büntetőleg! A halál félelme nem riasztja vissza a gonosztevőt a bűn elkövetésétől, reája nézve legtöbb esetben már a halál nem büntetés, hanem jótétemény! Hisz valamelyik bölcs is, — a nevét biz én elfeledtem, — azt mondta, hogy az emberre nézve a legnagyobb szerencsétlenség: hogy születik, s a legnagyobb szerencse: hogy meghal. Ez a bölcs alighanem a társadalom .nyomorult“-jainak a bölcselője volt. És ez a műveltnek, humánusnak gúnyolt 19-ik század még sem veszi magát észre, gyilkol, hogy büntessen, pedig hát épen az ellenkezőjét éri el czéljának, ma már, midőn az erkölcsök oda qualifikálódtak, miszerint akár hányán bűnt követnék él azért, hogy tél idején a börtönben meleg szobát és kényelmes ellátást nyerjenek. Üszköt a 19-ik század ál-humanismusánakl — szellemi üszköt! Hadd perzselje meg üstökét! tán majd eszére tér, ha ezopfja leég, s a helyett, hogy itt a föld színének fertőzött mocsáraiban a bűnök tenyészetét stoikus bölcseletének elavult, rongyos köpenye alatt hideg vérrel nézi és tűri, csak azért, hogy ö aztán rája a magas fellegek közül mennyköveket szórhasson, büntethessen ! $ TARCZA.-Jw Erdőben. Boríts be tölgyek árnya Édes, titkos homálylyal, Ringass szelíd ábrándba Busan siró madárdal. Egy perezre hadd felejtem, Mi bántja, tépi szivem, A merengés enyhe karján Hadd ringok el szelíden. 1 o jó is itt pihenni A puha fűre dőlve. 1: latot hajt arezomba Az alkonyat szellője; Nem ébren, még sem alva, Bút, bajt, gondot feledni, Csevegő madarakkal Vígan versenyt csevegni. Jobb, el se megyek innen Ki a nyüzsgő világba, Rég el vau ott taposva A költészet virága. Vad hajsza a kenyérért, Nincs többé semmi szent, Meghalt itz Isten az égben S az ördög odalent. A becsület csak árnykép, A haza puszta szó már, A gondolat se terjed Tál a jelenvalónál; A múltat elfeledtük, Más gondja a jövendő ; íiliink, mint a ki tudja, Hogy élte már veszendő. Br ár érzéstelenség, Kufár vásári lárma, — I kard, takard el tőlem Magányos erdő árnya! í zűr, melyet szivemben Magammal ide hoztam, Simuljon lágy összhanggá Édes, szelíd dalomban. Inczédi László. S /ü A bikabiró. — Rajz. — Irta: Hevesi József. Soha életemben nem sajnáltam annyira, hogy festészszé nem lettem, mint mióta egy Fehérvárról Veszprémbe tett vargabetű folytán jó vagy rósz sorsom Petyó bátyámmal hozott össze, a város tek. bírája, más különben pedig jóravaló, derék csizmazia- mester. Mily méltó volna őkelme egy festesz ecsetjére! Az esetlenségben Sollogub hőseit fölülmúló teste a .Betekints“-csárda egyik méternyi széles ablakfülkéjét teljesen betöltötte. Arczán folyvást mosoly lebegett. De milyen arcz s milyen mosoly ez ! Eszembe jutottak azok a tök — és dinnyehajból készített, mosolygó emberfőt ábrázoló lampiónok, — melyek gyertyával kivilágítva függesztetnek föl szüretkor a fákra. Ilyen csöndes buta mosoly lebeg rendesen a mákouyevők arczán is. Pufók orczái mögül, melyek úgy ragyognak, mintha hájjal volnának bekenve, kissé hegyes orra, két domb közé épített kápolna tornyaként magaslik elő. Kövér tokája elől-hátul kiül gallérjára. Termetes hasa fölér egy-egy pesti kisebbrendü gargon- szobával, s a rósz nyelvek azt állítják, hogy néha napján több bor van benne, mint az alföld valamennyi korcsmájában, ami bizony kissé merész állítás. No de meg kell vallani, hogy Petyó bátyám nem közönséges hódolója a szőlő nedvének s torkának az ő teriméjén egy fiók egér könnyen lecsúszhatnék — szőlőmag számban. Nagyobb állatoknak tudvalevőleg meg vannak az ő kicsinyes szokásai. így pl. az elefántot gyermekdajkának is felszokták használni. Petyó bátyámnak szintén van egy ily szokása; ő t. i. rendkívüli nagy előszeretettel beszél magáról diminutivumban. A nemzet egyszerű kis polgárocskájának mondja magát, ki rámásból, szegesből alakult át csizmaziácskává. De Petyó bácsi nemcsak Bacchusnak mély tisztelője, tud ő kelme enni is. — És ezen művészetéről valódi csodákat regélnek. Azt mondják, hogy képes reggeltől estig rágószerszámjait foglalkoztatni, este aztán azzal a kérdéssel áll elő, mi lesz vacsorára ? — Beszélik, hogy valami lakodalom alkalmával két sült malacz, bárom kappan és néhány tuczat fánk lelte feneketlen sírját az ő ételpusztitójában. Vizet állítólag azért nem ivott reá, nehogy a baromfiak azt higyjék, hogy a kutya ette meg őket. — Evés közben rendesen megszokta állítani eszének kerekeit s csak akkor hozza ezeket ismét működésbe, hogy ha a Moloch ki van elégítve s őkelme dikeziózni akar. Mert hát tudni kell, hogy Petyó bácsi — kit termetének vaskossága, hangjának rémitő volta (ha beszélt, valamennyi pohár csengett, az ablakok reszkettek, rémítőbb hang volt ez az Eumenidák bősz dalánál) s végül telekbirói hivatala, a „bikabiró“ czimmel ruházták föl — nagy barátja a dikeziózásnak. Oh, ez az ő legnagyobb szenvedélye! A városházánál, iparos gyűléseken, inter pocula, ő folyvást dikeziózik, még pedig órákig. A mily türelmetlen mások beszédjének végig hallgatásában (ha más beszél, ő folyvást közbeszól: csak röviden! éljen! elég volt! éljen no! ürits már poharat! ne csaholj! akkor ugass mikor huszitalak 1) ép annyira követelte, hogy őt mások meghallgassák. Midőn ágoskodni kezd benne a dikezió, feltápászkodik ülőhelyéről, büszkén végig néz hasán, letörli az izzadtságot homloháról, diadalmas tekintetet vet a társaság minden tagjára, aztán lesütve szemeit, lesi, ha elég figyelemmel hallgatják-e. — Végül egyet peder rövid bajuszán, kigombolja inggallérját, mintegy fölhúzva az elzáró zsilipet a rohanó szóár elől s megindul az áradat. De milyen termetes potykái e gali- mátyásoknak úsznak ez áradatban! — A békéscsabai vándorgyűlésen pl. hű stenográfiai följegyzés után ezeket mondá: „Silentió! szólni akarok ! (Halljuk !) Tisztölt gyülekezmény! Az előttem szólónak szavalata nagyonlagos hatályú kiszavazmányokban muszályositott érvényességgel kimondott értekezleti hatványosságnak aufférolódása, mert: a tényálladék vadrácziójának hogyanlételi mivoltából folyó engedményezés nem muszályosittatja a becsületes csizmazia-czéhbeli majszterok csizmareperá- lásának mustráczióját. Ezen kiszolnoklásommal akartam én nem annyira a muszálytalanitott, mint inkább az érvénytelenséggel kimondott értekezleti batványosságnak kimutatását szivökre kötni. Szavalatomat bevégezve maradok ezentúl is a becsületes csizmazia-czéh atázatos szolgája .. Egyébiránt engem is elöntött az ő dikeziójának áradata. A sors ugyanis véletlenül a „Betekints“ csárdába sodrott — épen azon asztal mellé, melynél a bikabiró elnökölt. A kölcsönös bemutatás után kezet szorított velem. Vasgyuró markában kezem minden csontja ropogott, olyan szívesen szorította azt meg. A második pohár bornál (az isteni italt a „bikabiró“ literes palaczkokban hordatta) Petyó bácsi föltá- pászkodott az ablakfülkéből s nadrágzsebébe tette kezét, hasát pedig mosolyogva simogatá. Házi gazdám, a nyilvántartó, azt sugá fülembe, hogy most a legborzasztóbbtól kell tartanom: a „bikabiró“ engem fog felköszönten i. ügy is történt. Petyó bácsi fölnyitotta a zsilipet, kigombolta inggallérját, s jöttek a potykák, a termetes galimátyások. Előbb azonban még egyszer végig mosolygott a társaságon, s úgy látszék, hogy a boros palaczkok is mosolyogtak, a petroleum lámpák is mosolyogtak, mosolygott még a falon függő Gábor arkangyal is, sőt a sutban horkoló kandúr is nyújtózkodni kezdett s magasra emelve farkát, ha nem csalódom — mosolygott. Ennyi rokonszenv által fölbátoritva a bikabiró, magasra emelte poharát és öblös szájából kitört az első három szó: „Tisztölt szerkesztő ur!“ Ez a megszólítás hozzám volt Intézve. Én a mennyire lehetett, komoly arezot vágtam, szivemre tettem kezem és mellre horgasztott fővel figyeltem. „Tisztölt —“ „Ne beszélj, azt hiszik csizmazia vagyl vágott most közbe egy másik intrikus képű csizmazia, ki szintén az asztalnál ült. A bikabiró, ki hozzá volt már szokva az ilyen közbeszólásokra, ajkbigyesztve mondá: Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.
