Független Budapest, 1928 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1928-10-31 / 44. szám

XXIII. évfolyam. 1928. október 31. 44. szám. Várospolitikai és közgazdasági lap. Megjelenik minden heten. ELŐFIZETÉSI ÁRA a Nagy Budapest melléklettel együtt Egész évre 24 pengő. Fél évre 12 pengő. Egyes szám ára 60 fillér. Főszerkesztő: B. VIRÁGH GÉZA Felelős szerkesztő: LIPPAY GYULA dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII., Szövetség-utca 22. Telefon: József 31/5—82. Postatakarékpénztári csekkszámla: 45.476. A demokratapárt bomlása nemcsak az országos politikában érez­teti a hatását, hanem a városi politikában is. Sőt, talán nagyobb esemény ez a válság a fő­város életében, mint az országéban, mert hiszen a demokratapárt elsősorban a főváros lakossá­gának pártja, itt született, itt élt és most itt múlik el, és a törvényhatósági bizottságban sokkal nagyobb súllyal szerepelt, mint a tör­vényhozásban. Amikor most, közel harminc­éves, küzdelmes és eredményes múlt után le­zárni a demokratapárt életének eddigi fázisa, mindenki, aki hisz a demokrácia és szabadság eszméiben, fájdalmas szívvel szemléli azt a pusztulást, amely a polgárság nagy táborának reménységeit sorvasztja. A demokratapárt bom­lása fájdalmas eseménye a mai időknek. Miért kell megszűnnie. Betöltötte-e már a hivatását s ezért borul talán reá az enyészet? Nem. A feladatok, amelyek reá vártak volna, még nagyobbak lettek, a munka, amelyet el kel­lett volna végeznie, nemcsak hogy nem csök­kent, hanem inkább növekedett és ebből a mun­kából a demokratapárt nem végzett el semmit sem. A célhoz egyetlen lépéssel sem közeledett: a demokrácia és a liberalizmus ma is csak távoli — nagyon távoli — ideál, amelyért még erősebben, még keményebben kell küzdeni. A demokratapárt megszűnt, feladta a harcot, fel­adatát nem tudta betölteni, feloszlott akkor, amikor legnagyobb szükség lett volna egy igazi, harcos, meg nem alkuvó kispolgári pártra. Nem azért szűnt meg, mert nincs már szük­ség reá, hanem azért, mert erre a demokrata­pártra nem volt szükség. Személyi kérdések buktatták el, nem eszmei célokért való harcban esett el. Egy párttagot akartak kirekeszteni a pártból, egyik tagját a pártnak, akinek sikerei voltak, aki nagy ambícióval, sok lelkesedéssel védte a polgárság érdekeit s ebben a heves harcban talán kissé túllőtt a célon. Ezt a párt­tagot magára akarták most hagyni, mint beteg tünetet ki akarták operálni a testből s ebbe az operációba belepusztult a beteg. A pártválság még nem fejeződött be, és hogy mit fognak hozni a jövendő események, nem tudhatjuk. De az a tény, hogy a demokratapárt, amely a főváros életében évtizedeken keresztül, döntő szerepet játszott, most elmúlik, nem tud érzéktelenül hagyni bennünket. Hiszen igaz, a párt már évek óta — mióta Vázsonyi Vilmos meghalt — nem volt az, aminek lennie kellett volna, mégis, most, hogy bomlásnak indul, fáj­dalmas eseményként mered elénk, mert az em­berek megmaradnak ezután is, de az ideálok megkopnak egy ilyen belső elvérzésnél és szo­morú látvány, amikor egy harcos sereg fel­adja a harcot s megsemmisíti önmagát. Fábián Béla szereplése nem tetszett a párt vezetőinek (és a demokratapártnak hova-tovább már csak vezetői voltak, közember senki sem akart lenni) és különösen nem tetszett nekik Fábián harcmodora. Kijelentették, hogy ők csak lojális fegyverekkel küzdenek és az a harc, amellyel Fábián támadt a kormánynak, nem volt lojális. A lojalitásnak ez a hangsúlyozása meglep bennünket. Mert mi nem hittük, hogy éppen ez a lojalitás szerepeljen a demokraták egyik fő­erénye gyanánt. Idáig nem sokat tapasztaltunk ebből a sokat emlegetett, méltóságos lojalitás­ból s éppen ezért kissé meglepő, ha most ezen a címen végezték el azt a harakirit, amely váratlanul véget vetett a párt amúgyis vergődő, hanyatló életének. Fábián harci modora és eszközei, amelyekkel a kormányt támadta, nem elég lojális a demo­kratapártnak. De vájjon ez a lojalitáshiány miért nem bántotta a párt vezetőségét akkor, amikor a vele együtt küzdő kisebb pártokról volt szó?! A Dolgozó Polgárok Pártja nem vette észre, hogy a demokraták túlságosan nagy súlyt ve­tettek volna eddig is a lojalitásra, arra, amely kötelező lenne a fegyverbaráti harcban, miért hördül fel a pártvezetőség éppen most a lojali­tás védelmében? Vagy talán csak felfelé, a kormánnyal szemben kell lojálisnak lennie a harcmodornak? Lefelé és oldalt — a fegyver­társak felé — nem? Ezt így követeli talán a demokrácia, az igazság és egyenlőség?! Nem felelünk a felvetett kérdésekre. Csak megemlítjük, mert felújulnak bennünk azok az emlékek, amelyek a demokratapártnak velünk szemben való „lojalitásáról“ beszélnek, mivel meglepő ránk nézve az indokolás, amely a párt­szakadást előidéző eseményt kíséri. Ha a de­A politikai élet nagy szenzációja a demokratapárt válsága. Régóta izzott ez a parázs a hamu alatt, míg most egyszerre Fábián Béla multheti ismeretes par­lamenti szereplése lángra lobbantotta a tüzet. Rassay Károlyt, a párt vezérét nagyon kellemetlenül érin­tette ez a parlamenti kudarc, amely az egész demok­ratapártra katasztrofális következményekkel járt. Rassay Károly szakítani akart Fábián Bélával, aki azután Rassay ilyen irányú akcióját be sem várva, bejelentette a demokratapártból való kilépését. De ez csak a kezdete, első fázisa volt a demokratapárt bomlásának. Fábián Bélát minden valószínűség sze­rint követi Pakots József és Gál Jenő, akik már a múlt évben szecesszionáltak s mint független demok­raták önállósították magukat. A különválás csak rövid ideig tartott és a békítési kísérletek eredmé­nyeként a független demokrata képviselők újra visszatértek az anyapártba. A mostani válság sokkal komolyabb és sokkal súlyosabb hatású, mint az, amely Vázsonyi halála után elsőízben bon­totta meg a demokratapárt sorait. A Rassay vezetése alá került párt működésével sokan nincsenek meg­elégedve s ez az elégedetlenség egyre több és több hívőt és tagot riasztott el a párttól. Rassay energikus, eröskezü diktátori kormány­zásával a párttagok nagyrésze nem ért egyet. Ezek az ellentétek minden napirendre kerülő kérdés vitájánál egyre erősebben éleződtek ki, s bár igyekeztek a válságot titkolni, vagy legalább is tom­Nagy feltűnést keltett az elmúlt héten a Független Budapest híradása, amelyben beszámoltunk arról, hogy a villamostarifa csökkentése kérdésébán a Keresztény Községi Párt is megváltoztatta eddigi állásfoglalását s elhatározta, hogy követeli a vitel­díjak leszállítását. A kereszténypárt újabb állásfoglalása azt jelenti, hogy most már minden párt a viteldíjleszállítás mellett van, tehát a törvényhatósági bizottság egyhangú vélemé­nyével szemben a Beszkárt igazgatósága sem véd­heti meg a magas viteldíjat. A Keresztény Községi Párt legutóbbi értekezletén mokratapárt csak méltányos és lojális fegyve­rekkel küzd, akkor meg kell kérdeznünk: miért csak most? Talán így követeli azt a demokrácia szent eszméje? Miért csak a kormánnyal szem­ben akar lojális lenni ez a párt s miért nem azokkal szemben is, akik velük együtt akartak harcolni s akiket éppen ezért meg akart semmi­síteni, el akart törölni a föld színéről? A Dolgozó Polgárok Pártja szálka volt a de- .mokrata vezetők szemében és nem tartották vele szemben kötelezőnek a méltó és lojális fegyverek használatát. Amikor most, mindezek ellenére is, fájdalmas szívvel búcsúzunk az el­múló párttól, hisszük, hogy akad majd tábor, amely felveszi az elejtett lobogót és folytatni fogja a liberalizmusért és demokráciáért való küzdelmet, amelyet most feladott az a párt, amely közel harminc éven át vezette ezt a har­cot a főváros polgárságának nevében. pítani, a válság szimptomái mégis nyilvánosságra kerültek. A demokratapárt válsága nemcsak országos vonat­kozásban von maga után súlyos következményeket, hanem a községi politikában is. A demokrata bizottsági tagok közül sokan fogják követni Fábián, Pakots és Gál kezdeményező lépését és értesülésünk szerint mintegy 15—20 kilépést jelentenek be a közeli napokban a pártvezetőségnek. Ilyen körülmények között a Nemzeti Demokrata­párt, mely a választások óta is alaposan megfogyat­kozott, s az utóbbi időben csak 48 tagot számláit, 28—30 főre fog lecsökkenni és megszűnik a közgyűlés domináló pártja lenni. A kilépők nagyrésze — az eddigiek szerint — mint Független Demokrata alakít új pártot, de sokan párt­kereteken kívül maradnak, sőt hallottunk olyan híre­ket is, amelyek szerint a demokratapárt katasztro­fális bomlása ismét a Ripka-pártnak juttat néhány eddig ellenzéki mandátumot. Ezek az események annál súlyosabban érintik a demokratákat, mert a községi választások, ha nin­csenek is közvetlenül küszöbön, de egy éven belül mégis meglesznek. A választópolgárság ilyen körül­mények között nem nagy szimpátiával fogja fogadni a demokratapárt vezetőit a fórumon s a párt nem nagy reménységgel tekinthet a választási küzdelmek elé. már meg is kezdte Sármezey Endre tarifacsökkentö javaslatának tárgyalását s ennek a tanácskozásnak pikantériája az, hogy Buday Dezsőt saját pártja leszavazta s elvben elfogadta a 20 filléres egységes jegyrendszerre való áttérést s az erre vonatkozó indítványt. Buday Dezső egé­szen a legutóbbi időkig meggyőző módon tudta bizo­nyítani pártja előtt, hogy a viteldíjakat nem 'llehet leszállítani a Beszkárt gazdasági egyensúlyának fel­borítása nélkül. Elsöízbén történt meg, hogy a párt szembehelyezkedett Budayval és Sármezey felfogá­sát tette magáévá. Sármezey szerint A demokratapárt bomlása a községi életben A demokratapárt bomlásának következményei a főváros politikai életében. Buday Dezsőt leszavazta a kereszténypárt s vele szemben állást foglalt az olcsóbb villamos mellett. A Wolfí-párt a szakaszjegy megszüntetésével akarja bevezetni a húsz filléres villamosjegyet. — Sármezey szerint legalább tíz százalékkal emelkedne az utasforgalom, ha a viteldíjat le­szállítanák. Legmodernebb gyógy- W intézet sebészi és bel- |j betegek részére Ir.l PAJOR-SANATORII szív- ÉS ÉRBETEGEKNEK T .l IM BUDAPEST, Vili. Idegbetegek, üdülök gyógy- J Ifi VAS-UTCA 17. sz. helye, vízgyógyintézet, nap- osztály légfürdők.

Next

/
Thumbnails
Contents