Független Budapest, 1926 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1926-07-21 / 29. szám
2 Független Budapest 1926. július 21. A villamosnál, a siklónál, a fogaskerekű vasútnál, az autóbusznál ez könnyen fog menni,, mert ezeknek a közlekedési eszközöknek a tarifái kerekösszegek, amelyek pengőben is kerekszámokat eredményeznek. A villamos vasutaknál egy szakaszjegy 16 fillérbe, egy vonal- vagy átszállójegy 24 fillérbe fog kerülni. Nagy probléma ellenben a taxaméterre berendezett bérautók és bérkocsik új tarifájának megállapítása. A taxamérő-órákat mindenesetre átszerelik és az új pénzegység életbelépésekor az órák már a tényleg fizetendő viteldíjat fogják mutatni, úgy mint békében. Nagyon nehéz ellenben magának fogás: hol az egyiki, hol meg a másik párt talál kivetni valót a listákon. Eddig többnyire az volt a baj, hogy kevés volt a névjegyzékbe felvett polgárok száma, mert Wolffék néhány éves uralmuk alatt értettek ahhoz, miként kell jogokat elkobozni, a polgárokat legelemibb jogaikból kisemmizni. 150,000 választótól sikerült is pár év alatt elkobozniok a választójogot, ami érthető elkeseredést keltett s vége-hossza nem volt a fellebbezéseknek, jogtiprá- sok elleni panaszoknak. Az orvoslásra azonban csak most. Wolffék bukása után került sor és a demokratikus blokk másfél éves városházi működése alatt .több mint 110,000 jogfosztott polgár kapta vissza Wolffék által elrabolt választójogát. Ez viszont Wolffék elégedetlenségét váltja ki, akik kétségbeesve szemlélik, mint semmisül meg több éves fáradságuk gyümölcse, s mint kapják vissza a választójogot azok a „destruktív“ elemek, akik bizonyára nem a kurzus urnái mellé fognak állani, ha választásokra kerül a sor, Wolffék épp ezért mindent megkísérelnek, hogy az újonnan felvett választókat a névjegyzékből töröltessék. Ezúttal tehát megfordult a kocka és nem a demokratikus pártok éltek fellebbezéssel a névjegyzék ellen, hanem a Wolff-párt. 63.710 fellebbezést nyújtottak be a központi választmányhoz. és abban 36,001 fellebbezés az újonnan felvetteket kifogásolta. 27,562 felszólalást pedig a névjegyzékigen érdekes jogi vita folyik az állam és a főváros között, amely természetesen nemcsak elvi szempontok miatt nagy fontosságú, hanem egyúttal a főváros anyagi érdekeire is kihatással bír. Ä vita azon kérdés körül folyik: vájjon köteles-e a főváros kincstári vagyonátruházási és telekkönyvezési illetéket fizetni azon ingatlanok után. amelyeket a főváros közcélokra kisajátít. Erről a kérdésről ugyan két törvény is intézkedik, azonban mind a kettő olyan labilisán intézkedik, hogy ma senki sem tudja, vájjon a viteldjnak megállapítása, mert ma a bérkocsik és a különböző típusú autótaxik más^más szorzószámmal közlekednek. A szorzószámok helyett most olyan számokat kell keresni, amelyek a tényleg fizetendő viteldíjnak megfelelnek és amelyeket a taxamérő-óra minden átszámítás nélkül mutat az utasnak. Az érdekelt vállalatok és ipartársulatok folytatnak ebben a kérdésben tárgyalásokat, de még nem sikerült közöttük a megegyezés. A főváros természetesen a taxaméterrel közlekedő közlekedési eszközök pengő viteldíjainak megállapítását is magának tartja fenn és az érdekelt vállalatok ez irányban rövidesen a fővárossal is megkezdik tárbői történt kihagyások miatt nyújtott be a Wolff- párt. mert az összeíró küldöttségek, természetszerűen, kihagyták az új névjegyzékből azokat a választásra egyáltalán nem jogosult fiatalembereket, akik még a Wolff-uralom idején kerültek be, a névjegyzékbe, hogy a kurzus választóinak számát növeljék. Jellemző Wolffék kifogásaira, hogy egyetlen felszólalás mellé sem tudtak okmányokat mellékelni. hogy azokkal a felszólalás igazát bizonyítsák. Egyszerűen csak neveket soroltak fel tízezerszámra, azzal a rövid megjegyzéssel, hogy a nevek viselői nem rendelkeznek a választójog kellékeivel. Miután azonban a központi választmány kimondta, hogy a felvételek ellen irányuló felszólalásokat, amennyií- ben azokhoz bizonyító okmányok nincsenek csatolva, hivatalból vissza kell utasítani. a jogügyi ügyosztály mind a 36,000 felszólalást egyszerűen figyelmen kívül hagyta. s erről az érdekelteket értesítette. Wolffék újabb választóellenes mesterkedése e szerint ismét kudarcba fulladt. Most azokat a felszólalásokat vizsgálja meg a jogügyi ügyosztály, amelyeket a névjegyzékből történt kihagyások miatt nyújtottak be. Az állítólag kihagyott polgárokat beidézik a városházára és amennyiben okmányokkal igazolják, hogy választásra jogosultak, minden további nélkül felveszik köteles-e a főváros állami illetéket fizetni a kisajátított telkek és területek után. Az első törvény, amely erről a kérdésről szól, az 1881. évi 41. törvénycikk, amelynek 1. paragrafusa kimondja, hogy kisajátításnak közérdekből és csak a következő esetekben van helye: „Közutak és hidak építésére, közhasználatra szolgáló gép. vagy lóerejét vasutak létesítésére, hajózásra, árvizek levezetésére, vagy öntözésre szolgáló csatornák építésére, folyóvizek szabályozására, állóvizek. mocsarak, belvizek levezetésére, védtöltések emelésére, kikötők, rakpartok, közraktárak építésére, távírdák felállításiára. hadierődítések, állami épületek és intézetek létesítésére stb.“ A törvény 2. paragrafusa kimondja, hogy az 1. paragrafusban említet, eseteken kívül a községekben helye van még kisajátításnak úi utcák és közterek nyitására, temetők, dűlő utak létesítésére, iskolák. kórházak, közfürdők, laktanyák, közmüvek építésére is. A 3. paragrafus szerint törvényhatósági joggal felruházott városokban az 1. és 2. paragrafusokban foglalt eseteken kívül helye van még kisajátításnak utcák, ■ és terek szabályozására, közegészségügyi, kereskedelmi forgalmi és közbiztonsági célokra szolgáló középületek létesítésére. A 4. paragrafus szerint mindezeken felül Budapest főváros területén kisajátításnak van helye közművelődési és szépítési vagy bármely más közcélra szolgáló középületek és intézetek létesítésére. Kimondja a 64. paragrafus, hogy a pénzügyi törvényekben és szabályokban meghatározott vagyonátruházási és telekkönyvezési illetékek semmiféle kisajátítás után nem járnak, csupán a nyereségre alakult vállalatok tartoznak az általuk kisajátított földterületek; kártalanítási összege' után a vagyonátruházási illeték felét megfizetni. A törvényeknek ez a része tehát világosan kimondja, hogy a főváros semmiiéle illetéket, vagy díjat nem tartozik az államnak fizetni az általa végrehajtott kisajátítások után. Nem is fizetett mindeddig a főváros egyetlen fillért sem a kisajátításokból kifolyólag az államnak, míg most nem régen átiratot kézbesítettek a tanácsnak, amJelyben felszólítják.! hogy záros határidőn belül több milliárd hátralékos vagyonátruházási és telekkönyvezési illetéket fizessen be az állampénztárba. A fővárost meglepte ez a váratlan és előtte érthetetlen fizetési meghagyás, s azonnal érdeklődött illetékes helyen, hogy miféle vagyonátruházási és telekkönyvezési illetékekkel tartozik a főváros az államnak. A válasz hamarosan megérkezett és abban azt közölték, hogy az 1920. évi 34. törvénycikk 113. paragrafusa úgy intézkedik, hogy a törvényhatóságoknak az 1881. évi kisajátítási törvény 1. paragrafusában megjelölt kisajátítások után nem kell állami illetéket fizetniük. Ez a paragrafus tulajdonképen semmi újabb intézkedést nem tartalmaz, mert hiszen a városok eddig sem fizettek illetéket a kisajátítások, után. Viszont a 113. paragrafus csak. azt mondja ki, hogy a kisajátítási törvény 1. paragrafusában megnevezett kisajátítások után nem kell illetéket fizetni, arról azonban nem szól, hogy a 2„ 3. és 4. paragrafusokban felsorolt kisajátítási esetekben tartoznak-e a törvényhatóságok illetéket fizetni, vagy azok a kisajátítások továbbra is illetékmentesek maradnak-e. Ezt a labilisán megfogalmazott törvény- szakaszt az állami adóhivatalok úgy értelmezték, hogy csak a régi törvény 1. paragrafusában megnevezett kisajátítások illeték- mentesek, míg a többiek után a városok, köztük a főváros is, tartozik 5%-os vagyonátruházási és telekkönyvezési illetéket fizetni. 1920, óta a főváros közcélokra számos telket és területet sajátított ki. amelyek után az állam most visszamenőleg kéri a több milliárdot kitevő illetéket. A főváros tanácsa természetesen tiltakozik a követelés ellen és nem hajlandó a jogtalanul, nyilván a törvény félremagyarázása alapján kért illetékeket az államnak megfizetni. A tanács most átírt az igazságügyi miniszterhez és kérte, hogy magyarázzák meg az 1920. évi 34. törvénycikket, még pedig olyan értelemben, hogy abból világosan és érthetően kitűnjék, hogy a törvényhatóságok semmiféle kisajátítás után nem tartoznak állami illetékei fizetni. gyalasaikat. Wolffék 36,000 felszólalását a választói névjegyzék ellen — elutasították. Nem csatoltak bizonyítékokat a felszólalásokhoz. — A Wolff-párt céltalan küzdelme a választói jog ellen. A választói névjegyzékek ellen mindig van kióket a névjegyzékbe. Többmilliárdos kisajátítási illetéket követel a kinc stár a főváros kisajátított ingatlanai után Egy rosszul szövegezett törvényszakasz következményei. — A főváros — természetesen _ ne m fizet. Budapest zsebe. — Pásztor Mihály új könyve. — Pásztor Mihály, Budapest életének legalaposabb ismerője és ismertetője, új kötettel gazdagította a magyar fővárosról szoló irodalmat. A húsz íves, szép kiállítású kötet címe Budapest zsebe s nyomban megállapíthatjuk, hogy a magyar könyvpiacnak egyik legnagyobb eseménye Pásztor Mihálynak ez az új könyve. Pásztor Mihály Budapest tudósa, aki úgy ismeri és ismerteti Budapest életét, mint az anatómus, aki minden idegszálat, minden kis erecskét ismer, tudja annak célját, eredetét, és ha most megjelent könyvét olvassuk, akkor tudjuk csak meg. mi is az a Budapest, hogy él, lélekzik, eszik és miből, miért és miképen funkcionál az az óriási szervezet, amely együttvéve a mai Budapestet teszi. Csak amikor már elolvastuk a Budapest zsebét. akkor jövünk csak rá, hogy nini, milyen furcsa, hogy eddig ez a könyv nem volt meg. Annyira szükséges, a szó szoros értelmében véve annyira hézagpótló ez a könyv, hogy szinte restelkedve írjuk le ezt a frázist, amelyet annyiszor és annyira elkoptattak mindenféle csip csiup „elinemü“ dicséretében. Itt azonban többről van szó, nem arról, hogy megdicsérjük Pásztor új könyvét, hanem arról, hogy megadjuk neki azt a helyes értékelést, amely kijár neki és amelyet megkövetel az a nemes és mélyen szántó munka, amely- lyel most Pásztor megajándékozott bennünket, Budapest barátait és szerelmeseit. A módszer, amellyel Pásztor dolgozik, amikor Budapest életét vizsgálja, a lehető legobjektívabb és legegyszerűbb. Nem statisztikai adathalmaz csupán ez a könyv — bár minden benne van, amit csak a statisztika megvilágíthat —, hanem van a statisztikán és objektivitáson túl számos olyan kelléke, amelyek szinte egyedül hivatottá teszik, hogy ő magyarázza, ő mutassa meg, hogyan funkcionálnak- ennek a városnak az életszervei, és hogy fut össze az az ezer meg ezer idegszál és erecske, amely az életet teszi, egyetlen központba: a zsebbe, amely nemcsak zseb, hanem szív és lélek is, egy szóval — Budapest. A( statisztikát egy régi közhely „beszélő számoknak" nevezte el. Ha Pásztor megelégedett volna azzal, hogy ezt a rengeteg adatot összehordja, akkor is nagyszerű munkát végzett volna. Ö azonban, nemcsak a számokat és adatokat látja, nemcsak, hogy tud a számok közt olvasni, hanem mögéjük is néz, meglátja, mi van bennük, mi van mögöttük, és azt is megmagyarázza, hogy mi van előttük. Rendkívül érdekesek maguk a számadatok is, de még érdekesebb az, ahogy Pásztor lefejti róluk a burkot, letisiztogatja őket, megvilágítja és sokszoros értékben adja vissza azokat. Minden homályos sarokba bevilágít, és olyan világosan mutat meg mindent, mint a reflektor fénye, amely elől nem marad rejtve semmi sem, és amelynek sugarai elől nincs menekvés. A könyvnek egy jelentős része előbb az országos adatokat tárja fel, megmutatja a megcsonkított ország képét és azután megjelöli azt a helyet, amelyet Budapest foglal el ebben a kis, nyomorékká tett országban. Budapestnek nincs olyan élettünete, amely ne foglalkoztatná, a főváros köz- és magánéletének minden egyes megnyilvánulását ismeri és megmutatja. Es nem fölényeskedik, nem akar oktatni, nem von le következtetéseket ott. ahol maguk a tények nem mutatják meg a konzekvenciákat, tényeket és adatokat csoportosít, de ez a csoportosítás oly szuverén és oly meggyőző, hogy kételkedni nem lehet azok helyességében és abban a következtetésben, amely ezekben a tényekben rejlik. Szinte azt szeretnék, bárcsak kötelezővé lehetne tenni Pásztor könyvének az olvasását, hogy elmúljon közéletünkből a frázis és demagógia és helyet adjon az objektív meglátásnak és tudásnak, mely ennek a könyvnek minden egyes mondatából elemi erővel tör felénk. A könyv egyes fejezeteivel külön nem foglalkozhatunk e helyen. Annyi új és meglepő dolog bontakozik elénk minden oldalon, hogy ismertetnünk a könyv teljes anyagát lehetetlenség. De időről-időre visszatérünk még Pásztor új könyvére, a Budapest zsebé-ve, egyes részleteit ismertetni fogjuk lapunk hasábjain, de azt ajánljuk mindenkinek, akit Budapest érdekel, olvassa el a teljes könyvet. Még csak annyit, hogy a könyv címe, Budapest zsebe, kevesebbet mond, mint amennyit a könyv ad. Készséggel elismerjük, a zseb minden, de ez a minden annyifelöl fut össze a zsebbe, az érhálózat és ideghálózat annyifelé ágazik szét á zsebből, hogy Pásztor könyve sokkal több közgazdasági ismertetésnél, mint ahogy az élet maga nemcsak zsebből áll. Már pedig ebben a könyvben él, iélekzik, eszik, mulat, verejtékezik, szenved és örül Budapest, eleven életet él, mint az ember, akinek életét a „vér és arany“ teszi ki. Egy roppant város szörnyű romantikája, lázas, beteg lihegése zihál felénk Pásztor könyvéből, Budapesté, amelyet annyira szeret a szerző, annyira megért és megérez, mint senki más, pontos diagnózis, amelyet nagyszerű szem, kitűnő toll és nagy-nagy munka foglalt kerek egységgé ebben a könyvben.
