A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918
A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből
47 70 közül 28. Ez a szám azonban mindjárt egészen tekintélyessé válik, ha meggondoljuk, hogy a párbajt a Habsburg uralkodók seregében több mint egy évszázadon át a legszigorúbb rendeletek tilalmazták. „Duellum omne absit“, — ezt harsogja a negyedévenként újra meg újra ünnepélyesen felolvasott testőrségi alapszabályok hetedik pontja is. Meglepően jónak, sőt a mai állapotokkal egybevetve, kitűnőnek mondható a helyzetkép a testőrök nyelvismeretei tekintetében. Ügy látszik, hogy a XVIII. századi magyar nemes az összes stúdiumok közül az idegen nyelvek iránt mutatott legtöbb érdeklődést, s önképzése programijában a klasszikus kor hagyományait követte, amelyek szerint: tertia pars vitae linguis impenditur. (Az élet egyharmadát az ember nyelvek tanulásával tölti el.) Az 1774-ben minősített 51 gárdista között csak egyetlen egy van olyan, aki egy idegen nyelvet tud. Ez az egy nyelv természetesen a latin. Ezzel szemben két idegen nyelvet beszél 8, hármat 20, négyet 13, ötöt 8, s van egy rendkívüli nyelvtehetséggel megáldott fiatalember, aki a nyilvántartás szerint hét idegen nyelven tudja kifejezni gondolatait. A statisztika tehát ezen a ponton egészen különös, rendkívüli helyzetképet tár elénk, s a gárdatestület — nyelv- ismeretek dolgában — első pillanatra igen nagy műveltségű, poliglott társaságnak látszik. A minősítvényi táblázatok többi rovatainak átvizsgálása után azonban kiderül, hogy a nyelvismereti adatok bevezetésénél az elöljárók nem voltak mindig elég szigorúak, és sokszor túlértékelték alárendeltjeik képességeit. Elég gyakori pl. az az eset, hogy annak a német nyelvismereteit, aki az egyik rovatban németül beszélőnek van feltüntetve, a következő rovat tartalma (ilyen kifejezésekkel: „das deutsche, was er kann“, „das wenige deutsche“, stb.) még egészen kezdetlegeseknek mutatja ki. Teljesen jogos tehát az a feltevésünk, hogy a testőrök ismeretei és készségei a bediktált többi nyelvekben sem lehettek tökéletesek s hogy sok esetben — különösen a hazai nemzetiségi nyelveknél — csak gyakorlat útján szerzett, felületes készség jelenlétéről volt szó. Ez a megállapítás azonban nem akarja kisebbíteni a tényleg meglévő érdemeket s bizonyos, hogy a mai magyar középosztály gyermekei nagyon szerencséseknek ítélnék magukat akkor, ha olyan gazdag és olyan fokú nyelv- ismeretekkel láthatnának hozzá egyetemi tanulmányaikhoz, mint amilyeneket Mária Terézia fiatal magyar testőrei felmutattak. A legfontosabb nyelvek közül a latint — 1774-ben — csak két gárdista nem beszélte. (Azok, akik — a bejegyzések szerint — csak kis iskolát végeztek.) Magyarul nem tudott szintén kettő (egy horvát fiú és egy német), németül pedig 13. Az udvar és a hadsereg nyelvét tehát — ebben az esztendőben — a testőrök 25%-a nem értette, vagy nem beszélte elég jól, még pedig egy vagy több esztendei szolgálat után sem. Ez a jelenség — a testőrök egyébként olyan gazdag nyelvismereteivel egybevetve — az első pillanatban kissé meglepőnek látszik, de egyébiránt a magyar fül s a magyar beszélőszervek természetének ismerete mellett mégis elég jól megmagyarázható. A gárdánál folytatott tanulmányok rendjében az intézmény fennállásának 90 esztendeje alatt nagyon sok volt a változás. Mária Terézia korában a tanulmányok tárgyában kiadott első intézkedés úgy szólt, hogy a testőrök maguk választják meg szabadon, tetszésük szerint stúdiumaikat. „Die Herren — mondja ez az első utasítás — sollen sich in denen, am kays. königl. Hof üblichen Sprachen, und anderen, theils nöthig, theils
