A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918
A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből
53 kihasználásával, fáradhatatlan önképzéssel magát a haza szolgálatára jól előkészíteni, s ezért a hazáért, ha kell, reménydús fiatal életét is odaadni áldozatul. Báróczy Sándor érthető örömmel, a volt bajtárs természetes büszkeségével állítja össze művében azoknak a volt gárdistáknak hosszú névsorát, akik a testület fennállásának első 40 éve alatt a hadseregben, a csatamezőkön, vagy állami hivatalokban tüntették ki magukat rendkívüli érdemeikkel. A testőr nemzethűsége, hazája iránti áldozatkész szeretete azonban akkor tűnt ki a legerősebben, s a legosodálatosabbat akkor művelte, amikor — egy szerencsétlen irányú politikai fejlődés eredményeképpen — 1848-ban nemzet és király útjai ismét elváltak egymástól s a magyarságnak megint fegyverhez kellett nyúlnia szabadsága és nemzeti becsülete megvédelmezésére. Csak a legélénkebb képzelőtehetség, a legteljesebb korismeret tudja elénk varázsolni annak az így előállt helyzetnek minden veszedelmét, minden kísértését, amelyben a fiatal magyar testőrnek a maga állásfoglalását illetőleg elhatározásra kellett jutnia. A testőr tudta jól, hogy a nemzeti ügy nyílt felkarolásával egyénileg a legsúlyosabb kockázatot vállalja magára, s tudta azt is, hogy viszont a király mellett, esküje értelme szerint való további kitartással jövőjét az eddigieknél is biztosabb alapokra fektetheti. Hiszen mit nem várhatott volna királyától, még vesztett háború után is az a testőr, aki a nemzetével, fajával való közösség érzetét megtagadva, a dinasztikus és összbiro- dalmi érdekek elszánt védelmezőjeként hajlandó lett volna fegyvert ragadni saját vérei ellen? A magyar testőrök azonban az első naptól kezdve tisztában voltak avval, hogy nekik hol a helyük akkor, ha nemzet és uralkodó nem egy úton járnak. Ennek az 1848-as magyar testőrségnek a magatartása döntötte el azt a kérdést is, megvalósultak-e hát és mennyiben azok a politikai célok, amelyeket Mária Terézia egykor a testület megszervezésével követett. A magyar gárdisták, amint nemzet és királya között szakításra került a sor, kevés kivétellel mind lemondottak tisztjükről, elhatározásukkal nyiltan, bátran megvallva azt a felfogásukat, hogy hűséget tőlük csak olyan uralkodó várhat, aki a honnak él, s szíve a nemzet szívverésének ütemére dobban. Döntésükben nem mutattak semmi ingadozást. Nem törődtek azzal a megrovással, amellyel parancsnokuk, Vécsey Ágoston gróf eljárásukat megbélyegezte. Nem latolgatták soká azokat a veszteségeket sem, amelyek őket távozásuk miatt érhetik. Amint úti okmányaikat megkapták (sőt sokan hivatalos engedély nélkül is), a legelső alkalmat felhasználva, 1848 szeptemberében hazajöttek, s az új életre kelt magyar nemzeti hadsereg soraiban kerestek elhelyezkedést. Lélekbe markolók azok a sorok, amelyeket az egyik 22 éves testőr ezekben a napokban vetett papírra, hogy a maga és társai elhatározásának (indokait őszintén bemutassa. „Mi mindnyájan üeköszö- tünk — írja ez a mély érzésű, komoly lelkiismeretvizsgálatot tartó fiatalember. — Megvallom, nem kissé fájt e lépést tennem, meggondolva múltamat, jelenemet, meggondolva, mily keserves napokba került ennyire juthatásom, mi által egész szép jövőmet megalapítva képzeltem; meggondolva e szép kinézésnek egy tollvonással semmivé lettét, igazán elfogulva érzem magamat, de mint magyar tiszt tovább nem maradhatok, ha kell, mint közvitéz vérzek el hazámért, de fényben hazám
