A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918
A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. - K. László József: Mozzanatok a magyar nemes testőrök életéből
44 átlagosan több, mint a fele, hazulról is kapott havonkénti, rendes anyagi támogatást (,,Beihilfe“), s hogy a megengedett nemes szórakozásokban való részvétel (színházlátogatás, bálok, stb.) az udvar gondoskodása folytán sokba sohasem került. A baj az volt, hogy a fiúk egy része a pénzzel bánni, sajnos, nem tudott és hogy a takarékoskodást éppen akkor kellett volna megtanulnia, amikor környezete, életkörülményei a költekezésre legjobban csábították. Az egymástól, vagy idegenektől való kölcsönkérések szokása időnként, különösen az első években, nagyon elharapódzott, s a testőrparancsnokot a hitelezők sokat ostromolták feljelentéseikkel. A hivatalos intézkedések eleinte itt is rendkívüli elnézésről és jóakaró türel- mességről tanúskodnak. A parancsnok magáévá teszi mind a két szemben álló fél ügyét, a hitelezőét is, az adósét is, s a maga személyes közbelépésével igyekszik elsimítani az ellentéteket. De pár hónap tapasztalatain okulva kénytelen belátni, hogy a bajokat csak szigorú rendszabályok életbeléptetésével mérsékelheti. Megtiltja tehát a kölcsönzéseket, s kihirdeti, hogy a hitelezők érdekeit megvédeni többé nem hajlandó. Aki pénzt ad kölcsön barátjának, az számoljon azzal az eshetőséggel is, hogy pénzét nem látja többé. A testületen kívül álló hitelezők azonban nem voltak hajlandók alkalmazkodni az új rendhez, s a kapzsi bécsi uzsorás a könnyelmű, lemondani nem tudó if jakkal sok jó üzletet csinált. Az egyik ilyen könnyelmű adósságcsinálásból származott fegyelmi eset közelebbi megfigyelése különben nagyon tanulságosnak látszik, mert a XVIII. századi nemes úrfi lelki profilját talán a legjellegzetesebb vonalakkal egészíti ki. Az történt, hogy az egyik dunántúli fiú kelleténél jobban elmerült a költséges, nagyvárosi szórakozások örömeiben, s ebből eredő adósságainak híre — pár hónap múlva — elöljárói fülébe is eljutott. A jóakaró parancsnokok természetesen mindent elkövettek, hogy a fiatalemberre leselkedő veszélyeket elhárítsák s a meggondolatlan ifjút jobb belátásra bírják. Hiába volt minden! A mi földink nem tudott ellenállni a csábításoknak s helyzete napról-napra tarthatatlanabbá vált. Mikor aztán a testőrkapitány látta, hogy ez a fiú talpra állni a maga erejéből többé nem képes, bajtársi szívvel és a jó elöljárót jellemző gondossággal elhatározta, hogy ő fogja megmenteni a tékozló fiút. Ha máskép nem megy, erőszakkal is. Éppen farsang ideje volt, az az időszak, mely — társas szórakozásokban való gazdagsága miatt — a mulatni vágyó, temperamentumos fiatalembert újabb kísértésekkel fenyegette. Hogy a meg- tántorodás minden veszélyét teljesen kizárja, a gárdakapitány a preventív intézkedéseknek egy egészen különleges, radikális nemével kívánt tenni kísérletet: a gárdistát a farsang egész idejére bezárta. S a fogságfenyítések három neme közül is nem az enyhébbek egyikét, hanem a leghatékonyabbat, a foglárfogságot rendelte drasztikus kúrára szoruló betege számára Amikor ezt tette, bizonyára eszébe jutott, hogy a házi fogságra és a szobafogságra szóló intézkedéseket a fiú esetleg kijátszhatja, a „profósz“ éberségét azonban kijátszani nem lehet, s akit a házi zsandár egyszer lelakatol, annak a kiszabott időt bizonyosan az áristom négy fala között kell eltöltenie. Sajnos, arra a belátásra, hogy egy fenyítés nem csupán a megtorlás eszköze, hanem a vétkes iránt való személyes jóindulat kifejezője is lehet, a fenyítő elöljáró, mint tudjuk, csak a legritkább esetekben építheti — jó eredménnyel — számításait. A mi úrfink szégyentől, ha-
