Fővárosi Közmunkák Tanácsa hivatalos jelentései 1897, 1898, 1899, 1900, 1901 (Budapest, 1898-1902)
A Fővárosi Közmunkák Tanácsának hivatalos jelentése 1901. évi működéséről - XI. Faközraktár
— 59 és igy az üzemév összes nyersanyag szükségletét, úgy a tó árát, mint az erdökezelés és a fűrészhez való leszállítás költségeit készpénzben kifizetik még mielőtt a nyersanyag fedolgozását megkezdhetik. De feldolgozás után még hetek, sőt hónapok is múlnak el, mig a kész gyártmányból elszállított első kocsirakomány ellenértéké befolyik. Részben az ezekbe részben a berendezésekbe és felszerelésekbe, mint nemkülönben az erdőüzletre vonatkozó szerződések által lekötött biztosítékokba befektetett tőke sokszor a vállalkozó egész pénzbeli erejét leköti és mindennapi az az abnormis állapot, hogy az évi összes gyártmány értéke a vállalkozó összes tőkéjét absorbeálja, vagyis bogy a fatermelő csak egyszer képes megforgatni évente üzleti tőkéjét. Ez a fürészgyári üzlet korlátolt kiterjedésével semmi arányban nem álló nagy tőkeszükséglet az ez irányban való vállalkozási kedvet ily viszonyok között alig képes serkenteni; mondhatjuk, hogy inkább fékezi, sőt a középvagyonu osztályt egyenest visszariasztja az e nemű üzletektől, mert a fatermelő — minthogy csak személyi hitelről lehet szó — csak igen nehezen és akkor is csak súlyos feltételek mellett tud magának hitelt szerezni. A vállalatok többnyire a központtól távol, sőt még a vidéki állomásoktól is messze esnek, a hitelintézeteknek pedig nincsenek saját szakembereik, kik a vállalat minősítését és a vállalkozó hitelképességét megbírálhatnák. Egy másik igen nagy nehézsége a szakmának az, hogy az anyagban való kereslet, tehát az eladás és a szállítás a tulajdonképeni építkezési évadra szorítkozik. A késő őszi hónapokban, télen és kora tavasszal készletre dolgoznak a fűrészek, mig az építkezési évad alatt majd fuvaros—majd vasúti kocsi hiánya miatt nem képesek szállítási kötelezettségeiknek eleget tenni. Ha pedig egyik-másik fatermelő megszorul és kénytelen hitelhiány folytán készletét télen eladni, ez nemcsak áldozattal jár reá nézve, hanem a fapiaczra is káros befolyással van. Annál a körülménynél fogva, hogy a faanyag termelőhelyek az országban szétszorvák és hogy az egyes termelő-helyeken egy és ugyanazon időben nagyobb anyagkészletek nincsenek, továbbá mivel az egyes czégek nincsenek abban a helyzetben, hogy külföldön saját képviselőket tarthassanak: kiviteli fa-nemeink csak második-harmadik kéz utján kerülnek külföldre, a mi pedig azt jelenti, hogy fatermelőink a két vagy három közvetítőre eső haszonnal rövidülnek. Tényleg panaszkodnak is a külföldi nagy fakereskedők, hogy a magyar fát, melynek kiváló minőségét elismerik, nagy tételekben megszerezui lehetetlen és hogy ennek következtében a magyar fa kereskedelme főleg Németországban, Hollandiában és Belgiumban régi jelentőségét elvesztette. A fatermelő nem ritka esetekben a nagyobb fogyasztási piaczokon bizonytalan rendeltetéssel készleteket tart, melyeket ügynökök közvetítésével értékesít. De miután készletének nem minden árujára terjed ki a kereslet, kénytelen a megmaradt árukat vagy értéken alul eladni vagy jobb reménység fejében más helyre küldeni. Első esetben az árkülönbözetnél, a második esetben pedig, miután a reexpeditió kedvezményét nem élvezheti, a tört fogalomban való díjtételeknek alkalmazása által a szállítási költségnél károsodik. 8*
