Fővárosi Közmunkák Tanácsa hivatalos jelentései 1889, 1890, 1891 (Budapest)
VII. Dunai uj hidak
279 A mi az elsőt illeti, az előzmények után csak azt felelhetjük, hogy a czól múlhatatlanul olyan hidat követel, mely nem gátolván a hajózást, e mellett alkalmas legyen a gyalog- és kocsi-közlekedésre és arra, hogy rajta két közúti vaspályái vágány elhelyezést találhasson. Méreteire nézve tehát körülbelül ugyan olyan lehetne, mint a Margithid. Szerkezetére nézve azonban figyelembe veendő lesz a főváros vízellátása s jelesen azon eshetőség, hogy a vizet, az egyik vagy a másik városrész számára a hidon kell át!ejteni. E végből a hid szerkezetének alkalmasnak kell lennie arra, hogy négy, egyméteres átmérőjű csövet befogadhasson. A többi a tervezés részletes feladatához tartozik. Áttérve a másik kérdésre nem tehetjük magunkévá, azt a nézetet, mely a hidat az eskütér és a Rudasfürdő között kivánja épiteni. Műszaki lehetetlenség nem forog ugyan fenn, de a hid ezen a helyen mindenkép és teljességgel czélszerütlen volna, kivéve a gyalogközlekedés jelen esetben egészen lényegtelen szempontját. A forgalom aránytalanul fontosabb, sót döntő egyéb követelményeinek itt a hid egyáltalán meg nem felelhetne. Hiányoznék erre a legfőbb feltétel, hogy t. i. a hid valamely nagyobb forgalmú érnek közvetlen folytatását képezze. Erre az eskütéren gondolni sem lehet, hacsak a kerepesi út teljes szélességében a Dunáig nem vezettetik. De ez oly óriási költséget igénylő művelet volna, melyet a főváros az állam segélyével sem volna képes elviselni s a czól sem állana vele arányban. A kerepesi-út meghosszabbítása nélkül a technikai kivitelnek csak egy módozata volna: a hídfőtől jobbról-balra lejárókat épiteni. Minthogy pedig a hidfő és a part fekszine között 4.74—6.47 mtr. különbség lenne, a Margithid kedvezőtlen emelkedési viszonyait (1 : 36) véve alapul, a lejárók mintegy 170 mtr. hosszúak volnának. Létesítésük állandó akadálya volna a Duna partján a ki- és berakodásnak; a feljáró déli karja beleesnék a mostani kocsiútba s megszüntetné a teherforgalomnak a Dunaparton létező egyetlen útját; az északi kar pedig a corsót s részben a Petőfi-teret foglalná el és tenné tönkre. A szépészeti szempontokról külön alig kell szóla- nunk; enélkül is elképzelhető, mivé tennék a feljárók a mostan kies duna- partot. Utalunk azonban arra, hogy az eskütér környékét a feljárók nem csekély mérvben, úgy szólván eltemetnék és ezt a károsuló magán tulajdonosok esetleg igen költséges kártalanítása nélkül alig lehetne elintézni; figyelmeztetünk továbbá a temérdek nehézségre, melyet a forgalom lebonyo- litása egy eskütóri hidon okozna, mert ez csak a belvároson keresztül volna megközelíthető, de a belvárosnak nincs egyetlen egv közlekedési vonala, mely a teherforgalom közvetítésére alkalmas volna. Épp ezért a forgalom mesterséges ide terelése helyett inkább oda kell törekedni; hogy az átmeneti kocsi-forgalom főközlekedési vonalakra irányittassók. Megemlítve még, hogy a budai parton hasonló viszonyok támadnának, nem habozhatunk szilárd meggyőződésünknek kifejezést adni, hogy az épitendő hid egyedül a fővámház mellett, a belső körút folytatásában találhatja természetes elhelyezését, úgy, mint ez kezdettől fogva contemplálta- tott. Itt bizonyára meg fog felelni a forgalom ama döntőfontosságu érdekeinek, melyek, mint már jeleztük azt kívánják, hogy a két part között a gyári városrészek tájékán létesittessók összeköttetés. E mellett ezen a helyen nem sért semmi érdeket, sőt igen czólszerüen bele fog illeni a fővá3G*
