A magyar ipar almanachja (Budapest, 1932)

I. rész - Dálnoki-Kováts Jenő: Koszorús mesterek

84

sának hírét és munkaadója egyre több megrendelést kap azzal a kikötéssel, hogy a munkát a magyar munkás végezze el. Négyévi szorgos munkálkodás után munkaadója könnyes szemmel búcsúzik legkiválóbb emberétől, aki munkája kivitele terén az üzemben korlátlan szabadságot élvezett és ha egy-egy szebb munkát befejezett, a német munkatársakat csoportosan vezették a munka megtekintésére. Nem csoda, ha a műla- katosság hazájában, Németországban ily szép sikereket elért magyar ember a legvérmesebb reményekkel eltelve készült vissza hazájába, ahol egyik kartársával társulva, Forreider és Schiller néven önállósította magát. Az első munkát bizony nehezen sikerült megszerezniük. Az első megbízás egy nehéz tiszta mükovácsolt rácskapura szólt, amely ékesen hirdette alkotója tudását. Jöttek is a megbízások ezután egyre sűrűbben és a cég az 1900-ban Párizsban rendezett világkiállítás magyar csoportja részére is készít munkát. A következő évben elnyeri a kereskedelmi miniszter iparművészeti nagyérmét, az azután következő évben a kétezer koronás nagydíjat, Turinban kitüntetést, St. Louisban aranyérmet, Milánóban díszoklevelet és 1907-ben Forreider Józsefet a király koronás arany érdemkereszttel tüntetett ki.

1915-ben Forreider társától megválik és egyedül folytatja keserves küzdelmeit, amelyek bizony meghazudtolják azokat a reményeket, amelyek őt annak idején Berlinből hazatérni késztették.

Forreider József már kora ifjúságában arra volt hivatva, hogy a magyar iparosságnak dicsőséget szerezzen. Szerzett is, ahol csak tehette, egész generációk kerültek ki a keze alól és ha nem ismerik az országban mindenütt a nevét, annak igazán nem ő, hanem a mostoha hazai viszonyok az okai.

Az 1925. évben rendezett I. Országos Kézművesipari Tárlaton Forreider József egy művészi kivitelű sírrácsot állított ki, amelyet az elszakított magyar földben nyugvó szülei sírjára készített. Ez a sírrács az aranykoszorús mester címét hozta meg Forreider Józsefnek, az elszakított területen pedig nyugodtan pihenhetnek a szülők, akiknek emlékét a hálás gyermek remekmű alkotásával örökítette meg.

HENCZ VILMOS zongorakészítömester. (Önéletraj.) Komárom- megye, Guta községben születtem, 1879 január hó 1-én.

Atyámnak, ki London, Párizs és Berlinben szerzett dicsőséget a magyar műbútormunkásnak, Gután volt az asztalosműhelye. Ezen oknál fogva érthető tehát, hogy nem volt könnyű sor a gyermeknevelés. Pedig voltunk ám elegen.

Nyolc éves koromban az atyám megállapította, hogy alkotás terén valóságos zseni vagyok, mert oly billentyűszerkezetet kostruáltam, mely á szék deszkájára alkalmazva, automatikusan olyan nagyszerű tűszúrást produkált, hogy nem volt az a türelmes vendég, ki ijedtében fel nem ugrott volna helyéről. Nem kevesebb leleményességgel oldottam meg a templom harangjának elnémítását is, melynek alapján nem volt olyan legény a faluban, ki aznap megtudta volna szólaltatni az elnémult harangot. Egyébként a benfentesek akkor igen nagy jövőt jósoltak nekem — az akasztófával kapcsolatban.

Tizennégy éves koromban az édesapán elég érettnek látott a kenyérkereső munkára, melynek értelmében be is fogott a műhelyében inasnak. Ezt könnyen megtehette, mert a munkához teljes ambíciót éreztem és