A magyar ipar almanachja (Budapest, 1932)

I. rész - Dálnoki-Kováts Jenő: Koszorús mesterek

85

mert akkor már elvégeztem a hat elemi iskolát. Örök rejtély marad előttem, hogy miként ugorhattam át egy évet, holott nálam ostobább tanuló alig volt a faluban. Tán egy fiúra emlékszem, ki túltett még rajtam is. Úgy tudom, hogy őt azóta megválasztották Gután bírónak.

Tanonckodásom tizenhat éves koromig tartott. A munkát szerettem, mely sokszor reggel 4-től este 11-ig tartott. Ám akkor még nem voltak nyolc óra munkaidőt parancsoló szakszervezeti törvények. Az elemi iskolában tanúsított ténykedésemmel ellentétben, akkor már szerettem a szép és jó, de legfőképpen a tudományos és szakkönyveket, melyeknél sokszor állítottam fel magamnak önálló teóriákat is.

Az ipariskola, de különösen apám tanai nyomán, abban az időben festészettel is foglalkoztam, mely körülménynek nagy része volt abban, hogy felszabadulásom után közvetlenül elhagytam a szülői házat.

Ugyanis — minden bizonnyal túlbecsülve képességeimet — elég merész voltam képmegrendeléseket is lebonyolítani. Az ebbeli művészetemnek első komoly megnyilvánulása egy kocsmai címtáblán domborodott ki, melyre egy mulató magyart kellett festenem. A mulató magyarnak azonban igen savanyúra sikerült az arca.

Ugyancsak akkor ért az a megtiszteltetés, hogy a főtisztelendő úrtól, egy, a falu végére felállítandó feszület megfestésére kaptam megbízást, annak ellenére, hogy vele gyakran kerültem konfliktusba — úgy emlékszem — templokerülés végett. Természetesen a feszület is elkészült és szintén akaratom ellenére, a plasztikai és egyéb hibákon kívül, még az a botrányos hiba is jelentkezett, hogy az arcra nemcsak hogy a megfelelő fájdalmas áhítatot nem tudtam reávarázsolni, de egyenesen a legderül- tebb hangulatot fejezte ki. Eszerint tehát, a nem valami fényesen sikerült feszületen maga a főtisztelendő is nevetett és csodálkozott azon, hogy a kép nem hangosan kacag. De azért a feszület mégis csak kikerült a falu végére. Épp itt volt aztán a baj, mert az elfogultabb hívők között az a téves nézet alakult ki, hogy én a csúfságot szándékosan követtem el. És ennek alapján egyszerűen kiszekáltak a faluból. Ez a körülmény tehát nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tizenhat éves koromban elhagyjam a szülői házat.

Budapestre kerültem, hova egyébként a régi vágy, a továbbképzés vágya is hozott. Itt tanultam meg magánúton a középiskolát. Előszeretettel léptem a munkába oly műasztalos üzemekben, hol az egyéni ambícióm észrevevését sejtettem. Ezek közül Berák, Dormann és Szloboda műasztalosmestereket említem meg, kiknél rövid idő alatt vezető szerephez jutottam.

Hivatásomat, munkámat bármennyire is szerettem és úgy éreztem, hogy azon a téren az elsők közé tartozom, mégis egy leküzdhetetlen vágy égett lelkemben, a zongoraépítés tudása. Láttam, hogy a zongora sírni, nevetni és imádkozni tud.

A legnagyobb szeretettel tanulmányoztam a német zongoraszak- könyveket, melyekből a zongoraépítés elméletét csakhamar megismertem, úgyannyira, hogy már csak egy kis gyakorlatot láttam szükségesnek.

Ezen célból Thék Endréhez mentem, ki megismerve célomat, a legjóságosabb szeretettel fogadott. Ott sem lehettem utolsó legény, mert