A magyar ipar almanachja (Budapest, 1931)

I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra

42

egyszerű egyesületi alakulat. Hatáskörében szabad mindaddig, amíg az iparosok okszerű társadalmi kérdéseivel foglalkozik, de rögtön tilalmakba botlik, ha az iparosság legéletbevágóbb kérdéseiben emeli fel szavát, ha pl. a képesítés elbírálásának, az ipái igazolvány kiadásának kérdésében akar a maga számára elhatározó befolyást biztosítani, i) Előterjesztéseket tehet, amennyit akar, fellebbezhet is, de sem az előbbi, sem az utóbbi irányban véleményét figyelembe venni senki sem köteles.

Már maga az a körülmény, hogy az ipartestületek alakítása kőtelezővé nem tétetett — hogy az összes képesítéshez kötött ipart gyakorló iparosok ipartestületi közösségbe nem kenyszerítettek —, annak a feltevésnek látszik kedvezni, amely szerint a kézművesiparosság társadalmi és gazdasági szervezkedése a vezetőkörök előtt sem volt kívánatos s az a körülmény, hogy az ipái testületek anyagi megerősödéséről senki se gondoskodott, hogy az ipartestületi teendőket ellátó tisztviselőktől még elemi képesítést sem kívánt a törvény, ellenben gondoskodott arról, hog\ minden szabadabb megmozdulást az akarata ellenére beültetett iparhatósági biztos úr egyéni kedvességéhez képest — lehetetlenné is teszik testületi intézmény bevezetésével — legalább is 1884-ben — a kormány és a törvényhozás csak olyan tessék-lássék intézményt hívott életre, amellyel a kisiparosság elégületlenségét kívánta levezetni, anélkül, hogy vele a nagyipar és a kereskedelem érdekeinek ártson.

Az 1884. évi XVII. törvénycikket még javaslat alakjában kísérő indokolásnak idézett részeiből megállapítható, hogy a kormány az ipartestületet nem a régi céheket pótló intézménynek, nem elsősorban gazdasági érdekképviseleti szervnek szánta, hanem inkább rendészeti tényezőnek. Hangsúlyozta a miniszteri indokolás, hogy amikor az ipartestületek létesítésével az iparosságnak „engedményt“ tett, gondoskodott arról is, hogy ezek az „'ipartestületek jogos érdekeket ne «értsenek és a vállalkozás szellemének fejlődését ne gátolják.“ Ismételten hangsúlyozta azt is, hogy „a testületeknek főhivatása elsősorban mégis abban áll, hogy az iparosok közt a rendet és fegyelmet fen- tartsák s azonkívül a tanoncok oktatására nézve alkalmas módon és lehetőleg egyöntetűen hassanak.“ Egy helyütt megemlíti ugyan, hogy „az ipartestületek célja és feladata részint humanisztikus, részint közgazdasági, részint hatósági működés által a testületbe tartozókat s ezáltal magát az ipart előmozdítani“ — ha azonban azt a fejezetet jól szemügyre vesszük, amelyik az ipartestületekről szól, s amelynek rendelkezéseit az 1922. évi XII. t.-c. is fentartotta, akkor rosszakarat nélkül is csak azt állapíthatjuk meg, hogy a kézműveseknek „engedmény“ gyanánt adott ez a szervezet ugyancsak vérszegény berendezésű ahhoz, hogy „közgazdasági“ téren is előbbresegítse a kézműves iparost.

Mivel ennek a tanulmánynak célja az is, hogy a kézművesipari szervezetek történeti fejlődését elénk állítsa s az idők folyamán kialakult különféle szerveztek közt összehasonlítást tegyen lehetővé; mivel továbbá a jelenlegi ipartestület hiányainak és hibáinak elbírá') Analógia gyanánt elég az 1922 : XII. t.-c. 47. §-a ellen folytatott elkeseredett, de meddő küzdelemre rámutatni, vagy a kontárkérdés megoldatlanságát felhozni.