A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
220 legtöbb darabja különféle múzeumokban, kísérleti és technológiai intézmények gyűjteményeiben nyer később — állandó okulás céljából — elhelyezést. A mondottak ellenére is távol áll azonban tőlünk annak vitatása, mintha a kiállítások 100%-ig teljes „splendid isolation“-t különöznének minden üzleties jellegű célkitűzéssel szemben. Gyakran maguk a kiállított „remekek“ is — nem ritkán utánrendelt példányokban megsokszorozva — vevőre találnak, tehát piacra kerülnek. De e szórványos üzletkötésekkel szemben azon a fázison domborodik ki a gazdasági kiállítások merkantil célzata, amidőn konstatálnunk lehet minden jól és komoly alapelvek szerint megrendezett jly kollektív árubemutató intézmény informatív szerepét, iparfejlesztő és versenyfokozó hatását. A piac közvetlenül köt ismeretséget a különféle árubeszerzési forrásokkal, megismeri a kvalitásokat, az árakat, az anyagokat, a termelés technikáját s általában mindazokat a körülményeket, melyeket egy, majdan kialakuló lieson szempontjából elhatározó jelentőséggel bírnak. A kiállításoknak föntemlített nézőpontjából mérlegelt forgalomfejlesztő hatása csak közvetett ugyan, azonban jelentőségét lekicsinyelni egyértelmű volna e fokozódó népszerűségű, bár sokszor támadott, gyakran tényleges jelentősége alá devalvált, nem egyszer kiirtásra ítélt, mindamellett azonban ezer okból hasznos, előnyös és legalább is egyelőre alig nélkülözhető intézmény létjogosultságának botor tagadásával. Az oppoziciót valóban nem annyira az intézmény iránt érzett ellenszenv váltja ki, hanem sokkal inkább a visszaélések, komolytalan akciók, mellék- s többnyire önösérdekű célokra való kacsintgatása oly kiállítást rendező tényezőknek, kiknek kezében veszedelmes kelevénnyé mérgesül az egyébként tisztes, hasznos és praktikus ügy. Sokan továbbá — s valljuk meg, nem is ok nélkül — a kiállítások tetemes költségeivel szemben mutatkozó improduktivitást, helyesebben szólva a rendezés költségeivel arányban nem álló, mérsékelt jövedelmezőséget, a gyakran mutatkozó deficitet hangsúlyozzák ki nyomós ellenérv gyanánt. Nem volna szabad feledni azonban sohasem, hogy egyfelől a kiállítások felépítése, az objektumok létesítése, berendezése, díszítése, a munkaalkalmak jelentékeny szaporodását eredményezi. Emellett pedig a rendezési költségek a jelennek olyan befektetései, amelyek a jövő fejlődése során — éppen a kiállítások produkció- és forgalomfejlesztő hatása folytán — az összesség javára gyümölcsöznek tapasztalat szerint búsás kamatokat. Kellő körültekintés és az adott viszonyok helyes mérlegelése, úgyszintén a kiállításügy szigorú szabályozása az aggályosko- dók kritikájának elnémítására minden bizonnyal alkalmas és hasznos eszköz lehet. Ügy véljük: tartozó kötelességet teljesítünk, midőn röviden és hézagosán bár — megrajzoljuk az utat, mely ez intézmény fejlődését az első bizonytalanul tapogatózó kísérletektől a folyamatos jelen modern megjelenülési formájáig vezeti. Terünk nem engedi meg — bármily csábító feladat volna is — hogy már az emberiség prehisztorikus korszakaiban kutassunk ny omok után, melyek javaknak közszemlére helyezése révén a kiállítási eszme Prototípusaiként lennének elbírálhatók; azért csupán annak megemlítéséie
