A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok

245

A VII-ik Tavaszi Vásár 1912 április 18. és 23. között zajlott le. Történetében három föl jegyzésre méltó momentumot találunk ; és pedig : l.a Balkánháború érezteti hatását, mely főleg a kiállítók számának csökkenésében nyilvánul ; 2. kezdetét veszi az intenzívebb hatósági támogatás, amennyiben a székesfőváros 10.000 korona, a kereskedelmi miniszter pedig 6000 korona szubvenciót utal ki a költségek fedezésére ; 3. ugyancsak a kereskedelmi miniszter 500 darab kedvezményes vasúti jegy váltására jogosító igazolványt bocsát a vezetőség rendelkezésére.

Az 1913. év ismét fordulópont a budapesti vásár történetében. Egyetértésben a Tavaszi Vásár intézőbizottságával, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara ugyanis 1912 november 15-én elhatározza, a kereskedelemügyi miniszter pedig jóváhagyja, hogy a vásárintézményt a kamara veszi kezelésébe s külön mintavásár- osztályt szervez. A reorganizáció, az átadás és átvétel rövidesen meg is történik. Sajnos, azonban a kamara már csak az 1913 május 7. és 13-ika között tartott nyolcadik és a következő év április 30. és május 6. közötti időben ismét a fejlődés jegyében lezajlott kilencedik Tavaszi Vásárt rendezheti meg ; mert ez utóbbi vásár után a nemsokára kitört világháború négyesztendős kényszerszünetet parancsolt a vezetőségre.

Hazánkban csak 1918-ban lehetett ismét komolyan gondolni egy újabb árumintavásár megrendezésére. Még ekkor is tengernyi gondot okozott a rendezőségnek a tömérdek akadály elhárítása. A tizedik árumintavásár mégis megnyitotta kapuit 1918 augusztus 16-án s a most már »Keleti Vásár« név alatt megtartott áruszemlének a vérmesebb optimizmus részéről is alig remélt sikere volt. A rendezést végző budapesti kamara a rendkívüli viszonyok közepette is igyekezett a nemzetközi jelleget megőrizni, mivégből Ausztrián és Németországon kívül Bulgáriában és Törökországban fejtett ki nagyobbszabású propagandát. Nem eredménytelenül, mert a szövetséges államokból tekintélyes számban jelentek meg úgy a kiállítók, mint a látogatók.

Az áldatlan termelési viszonyokkal küzdő magyar ipar pedig óriási energiát fejtett ki s a mindenkori körülményekhez ügyesen simuló alkalmazkodási képességének, szívósságának és ötletességének frappáns tanujelét adta.

Ez alkalommal létesül elsőízben szerves kapcsolat a vásárvezetőség és a Székesfővárosi Idegenforgalmi Hivatal között s ez a kollaboráció nagyban elősegítette az elszállásolási és élelmezési problémák megoldását.

A Keleti Vásár zárulása után ismét egy évi szünet következett. Trianon gyászéve és a reá következő összeomlás minden akcióképességet megölt s a leg- nagyobb erőfeszítés sem lett volna képes a rengeteg vérveszteség folytán elalélt gazdasági életet letargikus álmából felébreszteni. Ehhez járult a politikai és gazdasági kapcsolatok teljes rendezetlensége a környező államokkal, mely körülmény távolról sem nyújtott legkisebb reményt sem a vásár látogatottságára.

Némi biztató fény csak a következő 1920-ik évben kezd derengeni, bár a gazdasági horizont még mindig fölöttébb ködös. A kedvezőtlen valutáris viszonyok, vám-, beviteli és kiviteli korlátozások, útlevél- és vizumnehézségek mind óvatosságra intettek. Ily körülmények között a budapesti vásár vezetősége akként döntött, hogy a legközelebbi vásárt kizárólag »a magyar ipar termelőképessége bemutatásának szenteli«. Az 1920 szeptember 11-én megnyitott »Árumintavásár« — sorrendben a Xl-ik — tehát speciálisan országos jellegű volt, annak dokumentálására, hogy a hosszú háborún és az ország brutális megcsonkításán, az ezt követő irtózatos gazdasági krízisen alig átvészelő nemzet — tragikus sorsa ellenére is — még mindig megtartotta hitét és tiszteletet parancsoló óriási erőkifejtésre képes, a konszolidáció érdekében.