A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
224 Improvizált kiállítás volt ez az 1842-iki. A felkészülés ideje még mai szemmel nézve s a mai fejlett technika teljesítőképessége mellett is lehetetlenül rövidre szabott. Valóban nagyszabású propagatórius erőre és a nemzet érdekeinek szinte ösztönösen világos felismerésére volt szükség, hogy az elért — kétsé- genkivül tiszteletreméltó — eredmény biztosítva legyen. A siker természetesen nehéz köveket mozgatott meg. Fölrázta tétlenségükből a legkonokabb kételkedőket is. A fáradságot nem ismerő, derék és roppant agilis rendezőségnek : »az iparegyesület« nagyszerű választmányának pedig valósággal sasszárnyakat kölcsönzött. Az első magyar műkiállítás még be sem zárult s máris egy újabb kiállítás eszméje vetődik fel, sőt konkrét indítvány hangzik el a következő évben megrendezendő újabb országos jellegű iparműkiállítás előmunkálatainak sürgős megkezdése tárgyában. Az élen ezúttal is a fáradhatatlan Kossuth agitál. Az 1843-ik második iparműkiállítás — főleg a rendezés tökéletességében — messze felülmúlta az előző évit s a szó legszorosabb értelmében ráterelte a közfigyelmet az ébredező ország valóban igen szépen fejlődő ipari termelésére. Nem kíséreljük meg Kossuth érdemeit e kiállítással kapcsolatban is részletező módon kiemelni ; csupán pár klasszikus mondatát idézzük — minden magyar számára való okulás céljából — annak az egyébként is szónoki remeknek, melyet a díjkiosztás alkalmával tartott : »Vannak igenis — úgymond — a műipari felvirágzásnak oly kellékei, melyeket más nem adhat, mint a törvényhozás, mint a kormány ; de vannak olyanok is, miket sem kormány, sem törvényhozás nem adhat, hanem csak mi magunk, a közméltánylat, a közrészvét. Ahol a nemzet egyénileg át van hatva azon érzettől, hogy ma már a béke szintoly hatalom, mint boldogtalanabb időkben a harc vala és át van hatva azon érzettől, hogy egy oly nép, melynek műipara nincs, tehát idegen szorgalomnak adózik, valódiságban szabad nem is lehet s legyen bár óriás, mégis koldus, mert csak félkarú ; amely nemzet ezt érzi s ez érzetben ápolva fordul a honi műipar művei felé, ott ha a törvényhozás gondjainak netalán balviszonyok útját állnák is, az óriásnak hiányzó félkarja mégis megnőhet ; de ahol a nemzetben az ápoló részvét hiányzik, ott a kormány és törvényhozás hiába hozná a legeslegbölcsebb törvényeket, mert a műipar nem nőhet, miként a gomba nő. Egy szóm van a közönséghez, melyet óhajtanék, hogy mindenkinek füleiben csengjen, valahányszor egy iparműcikket vennie kell s ez a szó az, hogy amit nekünk a honi műipar nyújthat, azt idegentől venni, valóságos önhonunk elleni bűn.« Ma, amidőn világrelációkat átfogó közgazdasági szakismeretekkel kérkedünk, amidőn többé-kevésbbé mindenkit foglalkoztatnak a közgazdasági élet magasabb-, vagy alacsonyabbrendű problémái, amidőn minden nemzet igen fejlett közgazdasági irodalommal kérkedik s a gazdasági élet törvényszerűségéről alkotott felfogás világszerte közkinccsé vált, — vájjon van-e kormányférfi, politikus, publicista, vagy szakíró, aki Kossuth föntebb idézett, kőbe kívánkozó s ma is érvényes aranyigazságait tömörebben és szabatosabban tudná kifejezésre juttatni? ! Az 1843-iki kiállítást nyomon követte az 1844-iki és az 1846-iki. Nem részletezzük ezeket a kiállításokat, csupán egy rövid statisztikát közlünk, mely alkalmas a kiállításügy fejlődésének menetére rávilágítani. 1842- ben volt 213 kiállító, 14.425 fizető látogató. 1843- ban volt 244 » 12.520 » » 1845- ben volt 140 » 13.697 » » 1846- ban volt 516 » 22.136 » »
