A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dálnoki Kováts Jenő: Koszorús mesterek
183 tori bronzműárúgyárat akar berendezni és erre a célra megvásárolja Bittner berendezését és őt művezetőül alkalmazza, megbízva őt az Első Magyar Fém- és Lámpaárúgyár berendezésével, amit Thestori egy szőlőkertből és nagyobb présházból alakít át e célra Kőbányán. A gyár nem soká működik, Thestori elveszíti minden vagyonát és Bittner otthagyja a gyárat, amely közben részvénytársasággá alakul és a magyar fémipar egyik legjelentősebb vállalatává növi ki magát. Bittner újra önállósítja magát, nagyobb műhelyt rendez be gőzerőre és itt úszógolyókat, egyházi szereket, bútorvasalásokat gyárt, azonban forgótőke hiányában nehezen tud megküzdeni a nehézségekkel. A kilencvenes évek elején a Telefongyár megbízásából villanycsillárokat készít, amivel ő foglalkozik először az országban. 1895-ben otthagyja a csillárszakmát és ismét egyházi szerek készítésével foglalkozik. Szerződéses viszonyba lép a Bétái és Benedek-céggel, kötelezve magát, hogy más cégnek nem dolgozik. Üzeme hatalmasan fellendül, de megbénítja fejlődésében az előbb említett megállapodás, aminek következtében oly nyomott árakért kénytelen dolgozni, hogy súlyos adósságba keveredik. Ekkor állami támogatással végre felbontja a reánézve súlyos szerződést és megfelelő árjegyzéket készíttet. A papság kiváló munkáiért szívesen foglalkoztatja őt és állandóan 12 emberrel dolgozik. A világháború megakasztja őt fejlődésében, a hadvezetőség anyagkészletét lefoglalja és műhelye 1915-től 1920-ig zárva van. E megpróbáltatások teljesen összetörik az öregurat és 1920-ban műhelye vezetését fia, Lajos veszi át. Ö készül atyja nevében az 1925. évi első Országos Kézművesipari Tárlatra és szerzi meg atyjának az aranykoszorús mester címet. Az öreg Bittner János azonban ekkor már teljesen visszavonul az ipari tevékenységtől. Folytonos betegeskedés után 1928 április 19-én meghal. Apja örökét Bittner Lajos veszi át, aki a következő versenyen már saját részére szerzi meg az aranykoszorút. Dehmal Károly zongorakészítőmester. A zongorakészítést hazánkban csak a legutóbbi időben űzik. Bátran állíthatjuk, hogy annak meghonosításában a legjelentősebb érdeme Dehmal Károlynak van, aki 1862-ben született Ulrichschlagban. A zongorakészítés mesterségét Fritz és Sohn ismert bécsi cégnél sajátította el és katonáskodása idején jutott el Budapestre, ahol 1886-ban, katonai szolgálatának befejezése után, letelepedett. Bár eltökélt szándéka volt, hogy Magyarországon marad állandóan, mégis úgy érezte, hogy ha boldogulni akar, tudását még bővítenie kell. 1888-ban Berlinbe költözött képesítése továbbfejlesztése céljából, innen egy év múlva visszakerült Budapestre és mint önálló mester megkezdte működését. A közönség sokkal nagyobb bizalmatlanságot mutatott a magyarországi készítménnyel szemben, amelynek használhatóságát el sem akarta hinni, semhogy Dehmal azonnal boldogulni tudott volna. Tökéletes felkészültsége dacára is a legkeservesebb küzdelmet kellett folytatnia és munkájának zöme eleinte a javításra, főleg a zongorahangolásra esett. Szívóssága azonban meghozta a maga gyümölcsét és néhány év alatt a kis műhelyből nagy műhely lett. A millennáris kiállításon már a nagy millenniumi érmet nyeri el és nem vall szégyent készítményével a párisi világkiállításon sem. Mint új ipar meghonosítóját, az Országos Iparegyesület őt 1902-ben ezüstéremmel tüntette ki, a pécsi országos kiállításon pedig 1907-ben az aranyérmet nyeri el. E tisztes múlt után Dehmal Károly