A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész - Dálnoki Kováts Jenő: Koszorús mesterek

183 tori bronzműárúgyárat akar berendezni és erre a célra megvásárolja Bittner berendezését és őt művezetőül alkalmazza, megbízva őt az Első Magyar Fém- és Lámpaárúgyár berendezésével, amit Thestori egy szőlőkertből és nagyobb présházból alakít át e célra Kőbányán. A gyár nem soká működik, Thestori elveszíti minden vagyonát és Bittner otthagyja a gyárat, amely közben részvénytársasággá alakul és a magyar fémipar egyik legjelentősebb válla­latává növi ki magát. Bittner újra önállósítja magát, nagyobb műhelyt rendez be gőzerőre és itt úszógolyókat, egyházi szereket, bútorvasalásokat gyárt, azonban forgótőke hiányában nehezen tud megküzdeni a nehéz­ségekkel. A kilencvenes évek elején a Telefongyár megbízásából villany­csillárokat készít, amivel ő foglalkozik először az országban. 1895-ben otthagyja a csillárszakmát és ismét egyházi szerek készítésével foglalkozik. Szerződéses viszonyba lép a Bétái és Benedek-céggel, kötelezve magát, hogy más cégnek nem dolgozik. Üzeme hatalmasan fellendül, de megbénítja fejlő­désében az előbb említett megállapodás, aminek következtében oly nyomott árakért kénytelen dolgozni, hogy súlyos adósságba keveredik. Ekkor állami támogatással végre felbontja a reánézve súlyos szerződést és megfelelő árjegy­zéket készíttet. A papság kiváló munkáiért szívesen foglalkoztatja őt és állan­dóan 12 emberrel dolgozik. A világháború megakasztja őt fejlődésében, a had­vezetőség anyagkészletét lefoglalja és műhelye 1915-től 1920-ig zárva van. E megpróbáltatások teljesen összetörik az öregurat és 1920-ban műhelye vezetését fia, Lajos veszi át. Ö készül atyja nevében az 1925. évi első Országos Kézművesipari Tárlatra és szerzi meg atyjának az aranykoszorús mester címet. Az öreg Bittner János azonban ekkor már teljesen visszavonul az ipari tevé­kenységtől. Folytonos betegeskedés után 1928 április 19-én meghal. Apja örökét Bittner Lajos veszi át, aki a következő versenyen már saját részére szerzi meg az aranykoszorút. Dehmal Károly zongorakészítőmester. A zongorakészítést hazánkban csak a legutóbbi időben űzik. Bátran állíthatjuk, hogy annak meghonosításá­ban a legjelentősebb érdeme Dehmal Károlynak van, aki 1862-ben született Ulrichschlagban. A zongorakészítés mesterségét Fritz és Sohn ismert bécsi cégnél sajátította el és katonáskodása idején jutott el Budapestre, ahol 1886-ban, katonai szolgálatának be­fejezése után, letelepedett. Bár eltökélt szándéka volt, hogy Magyarországon marad állandóan, mégis úgy érezte, hogy ha boldogulni akar, tudását még bőví­tenie kell. 1888-ban Berlinbe költözött képesítése továbbfejlesztése céljából, innen egy év múlva vissza­került Budapestre és mint önálló mester megkezdte működését. A közönség sokkal nagyobb bizalmatlan­ságot mutatott a magyarországi készítménnyel szem­ben, amelynek használhatóságát el sem akarta hinni, semhogy Dehmal azonnal boldogulni tudott volna. Töké­letes felkészültsége dacára is a legkeservesebb küzdelmet kellett folytatnia és munkájának zöme eleinte a javí­tásra, főleg a zongorahangolásra esett. Szívóssága azonban meghozta a maga gyümölcsét és néhány év alatt a kis műhelyből nagy műhely lett. A millennáris kiállításon már a nagy millenniumi érmet nyeri el és nem vall szégyent készít­ményével a párisi világkiállításon sem. Mint új ipar meghonosítóját, az Országos Iparegyesület őt 1902-ben ezüstéremmel tüntette ki, a pécsi orszá­gos kiállításon pedig 1907-ben az aranyérmet nyeri el. E tisztes múlt után Dehmal Károly

Next

/
Thumbnails
Contents