A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra

szabadokká tétetnek, sőt olyan helyekről, ahol még szolgasorban élnek, e sza- badságos kiváltságokkal csalogatják őket a várak közelébe, a városokba.

Az ipari élet további fejlődését, a kézművesiparosság kialakulásának későbbi körülményeit legjobban a német népeknél tanulmányozhatjuk, mert a német tartományokban lépésről-lépésre követhetjük a kifejlődés minden mozzanatát. Ezek a mozzanatok csak itt-ott elszórtan vehetők szemügyre, de összerakva igen becses mozaikképet adnak.

Az ipari rendészet és a jogviszonyok szabályozásának előrevetett árnyékai a germán törzsek egyik-másik fejedelmének törvényeiben található rendelkezések. Gundeband burgundi király Kr. u. 500-ban akként rendelkezik, hogy aki a tulajdonát képező arany- és ezüstműves, vas- és érckovács, szabó és lábbelikészítő kézműveseknek megengedi, hogy ezek idegeneknek is dolgozzanak, felelős azért a kárért, amelyet szolgasorban levő iparosa esetleg okozott — ha csak erről a szolgájáról kifejezetten le nem mondott. Az alamannok törvény- könyve szerint az aranyműves és a kardműves, ha mesterségét nyilvánosan gyakorolni kívánja (vagyis nemcsak a földesúr részére akar dolgozni) — bizonyos vizsgát tartozik kiállani. Rotharis longobárd király ediktuma 643-ból Kr. u. a kőműveseknél már mestereket és legényeket (Knechte) különböztet meg s megállapítja az építkezési szerencsétlenségeknél a mester és az építtető felelősségét.

A nagy frank-birodalom megalapítója, Nagy Károly, úgy rendelkezik* hogy minden királyi birtok elöljárója kiváló iparosokról gondoskodjék, akik közül nem hiányozhatnak a kovácsok, arany- és ezüstművesek, lábbelikészítők, esztergályosok, ácsok, pajzskészítők, halász-, madarász- és solymárok, a szappanfőzők, sörfőzők, alma- és körtemustkészítők, sütők és hálószövők. Ezek az iparosok egy udvari hivatalnok alatt állanak s ha valamelyik mesterségből több iparos áll az udvar szolgálatában, ezeket egy-egy mester igazgatja. Nagy Károly idejében a püspöki rezidenciákban, klastromokban és a főurak udvaraiban már számos mesterember dolgozik ilyen mesterek felügyelete és vezetése mellett.

A kor ve ji apátság1) szolgáló mesteremberei már külön iparosházakbdn* ecélra épített és berendezett műhelyekben dolgoznak s mint urasági kézművesek a következő mesterségeket űzik : sütő, sőrfőző és három műhelyben ü lábbeli készítő, 2 bőrmunkás, 1 ványoló, 6 kovács, 2 aranyműves, 1 pergament- készítő, 1 kardműves, 3 öntő, 4 ács, 4 kőmíves vagy kőfaragó. A szentgalleni kolostor2) tervrajza szerint a kézművesek két, egymással közlekedő épületben voltak elhelyezve. A nagyobbiknak két négyszögű udvara volt, ezek közepén egy-egy kisebb épületben laktak a mesterek s az udvarok körül sorakoztak a lábbelikészítők, nyergesek, kardművesek, késköszörűlők, pajzskészítők, esztergályosok, faragók, szobrászok és tímárok műhelyei. A kisebbik épületben‘az aranyművesek, kovácsok és ványolók dolgoztak. A műhelyek mellett voltak a mesteremberek lakásai.

Ezek az udvari és urasági kézművesek szolgasorban éltek, munkaerejükkeí a földesúr rendelkezett ; később azonban szokássá lett, hogy a földesúri munka (robotmunka, jobbágyi szolgálmány) elvégzése után másoknak is vállaltak munkát s a földesúr részére teljesítendő munka vagy szolgálmány mérve mind*) Corvey, Korvei, szentbenedekrendi apátság, alapíttatott 822-ben, a Weser mellett,. Höxternel, a porosz Minden kerületben. A XI. században az apát birodalmi hercegi rangra emelkedik.

2) A szentgalleni apátságot Szent Otmár 720-ban alapította ; a IX— XI. századokban már híres knltúrhely ; a mai Svájcban. A honfoglaló magyarok portyázó csapatai is meglátogatták.