Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára, második körzet (Budapest, 1930)
[Helységek adatai]
Kiskunfélegyháza 163 át a tatárok sem háborgatták. Azonban e vitéz és sokat szenvedett kun népek napjai már meg voltak számlálva. Dsengis utóda, Oktáj khán, megfogadva elődjének tanácsát, hogy „Békében csak legyőzött népekkel éljetek", másfél milliónyi seregét három részre osztva meg- megkezdte a hódítás további véres munkáját. Kuthen hirtelen összeszedett embereivel ellenállást kísérelt meg, de a téli időben összes hadseregét hirtelen nem bírta összegyűjteni, igy véres hosszú harc után leveretett. Kuthennek megmaradt népével ismét menekülni kellett. Többezer emberével sikerült európai testvéreihez Moldvába jutni. A kunok egyrésze fogságba jutva, a tatárok alattvalója lett. A tatárok azután feldúlták Oroszországot, a lengyel hercegségeket, mely körülmények folyamata lett a két testvérnépnek, a magyarnak és a kunnak egyesülése. A sorsüldözött Kuthen király belátta, hogy Morvaországban sem védhetné meg sikeresen szabadságát, másrészt sokat hallott a magyar király vendégszeretetéről, igazságosságáról és hatalmáról Elmondták a moldvai kunok, hogy ők is ezen derék ifjú király védnöksége alatt állanak, ennek vallása napról-napra terjed közöttük és sem nekik, sem Magyarországban már régen letelepült testvéreiknek panaszra nincs okuk. Kuthen tisztában volt azzal, hogy a nagy tatár terjeszkedés nemsokára nyugati irányba halad és csak a hatalmas magyar néppel egyesülve akadályozhatják meg, hogy az európai államok a tatárok ázsiai borzalmain átessenek. A magyar királyhoz főbb embereit követekül elküldte, akik meginditóan festették a mongol veszedelmet és azon kérelmüket terjesztették elé, hogy a hontalanná lett nép minden jószágaival együtt Magyarországba kívánkozik, csak szabadságot és a mongol ellen harcot kér s a keresztény vallás felvételét, uj hazájuknak s királyuknak hűséget és önfeláldozást Ígért. Béla magyar király megdöbbent, midőn maga előtt látá a leghatalmasabb királyok egyikének követeit, akik elkeseredve és megtörtén kértek szállást tőle, kiknek szomorú sorsa rettenetesen igazolta minden hatalmas nemzet gyengeségét egy még hatalmasabbal szemben. Béla király rögtön barátaivá fogadta a szerencsétlen népet, a követeket megvigasztalva bocsátotta haza, kik azután is többször megjelenve Béla és Kuthen közt kölcsönösen megállapodtak, míg végre Kuthen népével együtt szívélyesen meghivatott Magyarországba. Az ország határán megtörtént az ünnepélyes befogadás, a pogány kunok, az érsek vezetése alatt megkereszteltettek és a hüségesküt letették. Kuthennek maga Béla király lett a keresztapja, aki tüntető szívességgel fogadta a vitéz népet, hogy megmutassa az elégedetlenkedő főuraknak erejét, mely szerint beleegyezésük nélkül is királyi trónjának hatalmas támaszt remélt szerzeni. Azonban a magyar főrendiek titokban a király ellen izgattak és sokan utólag a kunokat tartják a tatár pusztítás meg nem gátolhatása okának. De a kunok is részben tápot adtak az izgatásnak és panaszoknak, mert a magyarok tulajdonjogaira keveset adva, hatalmas baromcsordáikkal mindenfelé legeltettek, sátraikat majd itt. majd ott ütötték fel, sőt a keresztény alapokra fektetett családi élet szentélyét sem kímélték. A mind hangosabb panaszokra Béla a hevesmegyei Kewi-monostorra (Kőtelek) országgyűlést hirdetett, hová az összes kunokat és magyar rendeket meghívta, ahol elég gyönge volt ama határozathoz hozzájárulni, mely a kunokat szétszórta, mely az elégedetlen magyarokat nem csendesítette le, de a kunokat is bizalmatlanokká tette maga iránt, holott őket az ország védelmére hívta. így nagy stratégiai hiba volt szétszórásukat megengedni. 1240-ben már bizonyosabb rémhírek érkeztek a tatárok közelgéséről, sőt Bélához két- izben is jöttek Bathu khán követei, kik fölényesen felszólították a meghódolásra és vallása ielvételére. Béla a veszély tudatában a véres kardot körül hordatá az országban Az elégület- lenek által felizgatott nép a kunokat is kémeknek tartotta, akik a földet és nyelvet megismerni jöttek az országba, mint a tatárok előküldöncei. így a fegyverbehivásnak nem volt eredménye, a nép azt válaszolta, hogy „Menjen a király kedves kunjaival". Nem gondoltak a haza felett lebegő közeli végzetre, Bathu khán 1241. év telén a Kárpátokhoz jött. Béla király Héderváry nádort hirtelen összeszedett kis seregével a szorosok védelmére küldötte, továbbá a német császárhoz elküldött segédcsapatokért és az ország nagyjait Kuthennel együtt Budára hívta. Itt a magyar főurakat megrémité ugyan a királyi előterjesztés, de gyors intézkedés helyett, kicsinyes bosszúból, hogy valahára ők is diktálhassanak a királynak, rávették, hogy Kuthent, mint kémet övéivel együtt őrizet alá tétesse s csak mikor Héderváry nádor tátongó sebeiből és kiütött félszeméből látták, hogy a tatárok az országban vannak, szaladtak szét az urak fegyvereiket összeszedni s egyidejűleg a kunok is fegyverbe szólittattak. Ennyi tétovázás és mulasztás után el lehet gondolni, hogy milyen véderő gyűlhetett egybe. Ez alatt a tatárok Héderváry nyomában ellepték az országot és elvágták a gyülekezés útját, úgy, hogy mikorra a király zászló alatt a sereg egyharmada összegyűlt, a felgyújtott városok és falvak lángjától már Pest körül vereslett az ég. Még csak a kunokban vrolt bizalom, ha ez az elkeseredett vitéz nép egy tömegben saját főnöke vezérlete alatt harcolhat régi ellensége ellen, a sajói nap nem lett volna Magyarország történetének egyik leg- szomorubb határköve. A német császár Osztrák Frigyest küldé — tessék-lássék — oly csekély csapattal, mely vadászatra is kevés lett volna. Ez a vezér Bélának személyes ellensége is volt és titokban trónkövetelő, ki vitézségét bemutatandó, Béla határozott parancsa ellenére egy portyázó csapatot megtámadott és kik közül egyet elfogott, akit a nép ujjongásai közt vitt a városba. A sors úgy akarta, hogy az elfogott azon szerencsétlen kunok egyike volt, kiket a
