Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára, második körzet (Budapest, 1930)
[Helységek adatai]
161 Kiskunfélegyháza. Megyei város. — Hozzátartozik: íülöpszállási Jakabszálláspuszta, Csólyóspuszta és Pákapuszta. Valaha a Kiskunkerület székhelye volt ez a fejlődés felé rohamosan haladó, izig'vérig szinmagyar, Duna-Tisza közi város, amely kb. 70.000 holdon, a Magyar-Alföldön, annak is legtermékenyebb részén terül el. Akár Budapest felől, akár Szeged vagy más irányból közeledünk a mai Kiskunfélegyházához, már több kilométernyi távolságban az akácok közül kifehérlő tanyák, zöldelő gyümölcskertek, hullámzó vetések, zöld pázsittal boritott legelők, gazdagfürtü szőlők, fel-felcsil- lámló tavak között, égfelé nyúló karcsú magas templomtornyok és füstölgő gyárkémények vonják magukra figyelmünket. Még néhány perc s kialakul előttünk Kiskunfélegyháza, a maga nagyobb, kiemelkedő s mellette szerényen meghúzódó bogárhátu háztömbjeivel. A terjedelmes pályaudvar mutatja, hogy a város vasúti gócpontok és nagyobb közlekedési útvonalak központjában fekszik, igy kereskedelmi és ipari élénkséggel bir. Már a természet predesztinálta arra, hogy erőtől duzzadó központja legyen itt, a Tisza folyásához közel, egy gazdag és újabban élénk kultúra alá fogott nagy területnek. A város ennek tudatában az utolsó évtized alatt rendkívül haladásnak indult. Mintha csak pótolni akarná azt a nagy stagnálást, mely azóta nyűgözte le, mióta megszűnt a Kiskun-kerületek székhelye lenni. Mindent elkövet, hogy a modern fejlődésü városokat utolérje, sőt némi tekintetben meg is előzze. Nem riadt vissza nagy anyagi áldozatoktól sem, mert érzi, hogy a gazdagabb szomszéd városok erősen versenyző társai. Valószínű, hogy ebben keresendő a mai nehéz pénzügyi viszonyainak egyik fő oka. A város története messze benyulik a történelem homályos idejébe, azonban az ásatások folytán előkerült gazdag leletekből megállapítható, hogy a nagy népvándorlás idejében messze kiterjedő határa igen sűrűn lakott terület volt. Napi járókra terjedő hatalmas legelői, sűrűn váltakozó tavai s a Tisza kiöntéseiből táplálkozó vizereinek buja növényzetű lankás partjain a régi népek szívesen tanyáztak. A város határaiban fel-felbukkanó urna-temetkezési helyek a maguk szép bronzleleteivel mutatják, hogy valamikor régen a kelták lakóhelye volt. A határban előkerülő barbárveretü pénzek arról tanúskodnak, hogy a római császárság idejében a szarmaták lakóhelye volt s e nagy nép különböző törzsei élték itt nomád életüket. A városi múzeumba beadott gazdag pákái és borsihalmi sirleletek kétségen kívül bizonyítják, hogy e területeket Kr. u. I. században a Duna—Tisza közébe beköltöző jazigok lakták, kiket a III. és IV. században a rokszolánok és az alánok követtek. Közel esvén Attila nagy birodalmának székhelyéhez, a hun-avar korszakban különösen népes vo't. Legjobban igazolja ezt a gátéri holdakra kiterjedő s értékes leletekben igen gazdag késő-középkori nagy soros temető s a kb. azonos korú vásártéri soros temető is. Hogy a város határa minő sűrűén lakott terület lehetett, mutatja, hogy alig akad tanya, hol a népvándorlás korának kétségtelen nyomaira ne lehetne bukkani. Az előkerülő lovas sírok mind igazolják, hogy gazdag törzsfők harcból megtért népei tanyáztak e pusztaságon, melyet azután a szomszédos Alpáron át a közel Pusztaszerre vonuló s megpihenő honfoglaló magyarság vett birtokába. Hogy az Árpádok alatt sem volt elhanyagolt terület, mutatják az Árpád-korabeli temetők, közöttük különösen a szentkuti és a gátéri hun-avar temetők közelében levő kisszállási temetők, melyeknek rétegei igazolják, hogy a régibb sírok fölé mikép jutottak az Árpádkori sirhalmok. De emellett bizonyítanak még azok a nagyszámú pusztai templomok is, melyeknek alapjait a határban még sok helyen meg lehet találni. A XIII. század elején a város határának gazdag földjét a Kiskunságban letelepitett kunok veszik birtokukba s bírják addig, míg a szomorú emlékű török hódoltság alatt a régi Félegyháza egészen el nem pusztul. Mielőtt magának a városnak alakulásával, viszontagságos fejlődésével foglalkoznánk, elsősorban szükséges a sokat szenvedett, vitéz kun nemzet történetére s a hazánkba való településükre röviden kitérni. A kunok eredete, mint a többi ősnépé, homályos. A történetírók szerint a h n-seytha néptörzsből származik. Heródot történetírása szerint a lakhelyüket Kr. e. 480 évtől kezdve a Meot tava környékére és Garrus folyón túl északra lehet tenni. Az itt lakó seythák már chun néven emlittetnek, kik ismét különféle nevek alatt Európa keleti részein s Ázsiában vágyaik kielégítése, vagy a szomszéd népek nyomása miatt folyton hullámoztak és a romaiak előtt mint veszélyes rabló nép voltak ismeretesek, kik komolyan veszélyeztették a romai birodalom egységét, mig N. Theodosius (383-ban) ajándékokkal és engedményekkel nyerte meg a veszélyes ellenséget, igy ismerte el Valentinián a hunokat Pannonia urainak, de azon feltétellel, hogy oda vissza is térjenek. Ez időben a seytha nevezet kezdett már elenyészni és helyét mindinkább a hun foglalá el. Ezután a gétákkal, alánokkal s más hullámzó törzsekkel, hol szövetségben, hol ellenségeskedésben találjuk a hunokat, akiket e szerint örökös belviszály és törzsharcok végfeloszlással fenyegettek, mig feltűnt istenostora, Attila, ki bámulatos hadvezéri és más tehetségei-
